Hirdetés

A népi kalendáriumban az ősz a betakarítás mellett az elengedés és a búcsú évszaka is. Ahogyan a nappalok rövidülnek, úgy veszi át a világosság helyét a sötét éjszaka, amelynek leple alatt november első napjaiban hazalátogatnak a halottak. Míg az angolszász országokban mindenszentek estéjét fergeteges bulival és töklámpással ünneplik, addig itthon csendben gyertyát gyújtunk a temetőkben, hogy a bolyongó lelkek visszataláljanak sírjukba. A halál körülvesz bennünket: „a világon átlagosan 6324 ember hal meg óránként, ez 151776 naponta, körülbelül 55,4 millió évente.

Vagyis hathavonta több ember tűnik el a bolygóról, mint amennyi Ausztrália lakossága” – összegzi Hayley Campbell újságíró a Minden idők és holtak című könyvében, amely tabudöngető módon visz közelebb bennünket azokhoz az emberekhez, akiknek létezéséről leginkább tudni sem szeretnénk. Azokhoz, akiknek mestersége a halál, voltaképpen a halálból élnek: megismerjük a balzsamozót, a hóhért, a boncmestert, a hamvasztót és a sírásót csakúgy, mint a tömeges halálesetekkel foglalkozó nyomozót. Campbell a társadalom halálhoz való viszonyát vizsgálva személyesen találkozott azokkal, akikre voltaképpen rábízzuk a halállal való közvetlen szembenézés terhét. De vajon ők hogyan birkóznak meg vele? És mi mindeközben becsapjuk-e önmagunkat azzal, hogy a tagadásnak ebben a gyárilag előállított formájában élünk? Megláthatjuk-e valaha is a halál igazi arcát?

Korábban írtuk