„Mi magunk vagyunk a zene”

A világ tele van zenével: ezt a tényt járja körül a Zene Háza legújabb, rendkívül impresszív, színes és informatív kiállítása, amely a Föld népeinek, kultúráinak tradicionális zenei világait mutatja be. Több mint száz előadóművész visz el a világ legkülönbözőbb tájaira Indiától Puerto Ricóig, a Sarkkörtől Nepálig, Görögországtól a zord Izlandon át a napfényes Spanyolországig és persze hazánkig, hogy belelássunk, belehallgassunk a Föld népeinek élő hagyományaiba, a még elevenen élő zenei örökségbe. A tárlat ugyanakkor kísérlet arra is, hogyan formálható, adaptálható egy film kiállítássá.

Aranylemez E. T.-nek

A kiállítás alapanyagát Garry Bassin amerikai filmrendező – aki egyben az egyik kurátora – és Jamagucsi Tomoko japán színész–producer–író zenés dokumentumfilmjei adják. A páros tíz éven keresztül a világ több mint harminc országában több mint száz előadóval forgatott filmeket, amelyek a tradicionális zenei kultúrákat különleges perspektívából, szinte testközelből mutatják be, éreztetve a zene elementáris erejét, vagyis azt, milyen erőteljesen képes kifejezni az emberi érzéseket, érzelmeket.

Garry Bassin a tárlat sajtóbejárásán elmesélte, egy különleges tárgy inspirálta a filmek elkészítésére. 1977-ben a NASA a Voyager űrszondával a világűrbe küldött egy aranylemezt, hogy ha a szonda esetleg idegen civilizációval találkozna, képet kapjanak az emberiségről. A lemezre felvett hanganyagon a Föld bolygó sokszínűségét, gazdagságát, azaz a természet hangjait és az ember alkotta zenét is igyekeztek megmutatni: Bach, Sztravinszkij, Mozart és Beethoven művei mellett Louis Armstrong muzsikája és különböző népek tradicionális zenéi is felkerültek. Ahogyan annak idején az időkapszula-projekt vezetője, Carl Sagan professzor fogalmazott, „e palack kilövése a kozmikus óceánba reménykeltő dolgokat mond a bolygónkon lévő életről”. Napjainkban a Voyager már a Naprendszeren kívül jár, és bár E. T. egyelőre nem nyitotta fel a palackpostát, Garry Bassin fantáziáját az időkapszula-projekt ugyancsak elindította. A dokumentumfilmek kapcsán arra kereste a választ: mit tenne egy olyan időkapszulába, amit ezer év múlva nyitnának fel az utánunk érkezők?

Öleléstől a dallamokig

A zene univerzális nyelv, és bár kultúránként eltérő, valójában minden egyes hang és dallam az emberi lélek legközvetlenebb és legőszintébb kifejeződése. Ahogyan Weyer Balázs világzenei szakember magyarázza, nagyon fontos része az életnek, amit neurobiológiai kutatások is alátámasztanak. A zene ugyanis vitathatatlanul javítja az élet minőségét, pontosan úgy, mint szeretteink ölelése vagy a szerelmeskedés: mindezek során ugyanis növekszik az oxitocin hormon szintje a szervezetben. Tehát mikor játszunk egy hangszeren, éneklünk vagy zenét hallgatunk, sokkal boldogabbak leszünk. A zene hihetetlenül erős érzéseket képes kiváltani. Talán ezért is tartották fontosnak az alkotók, hogy a filmforgatás alatt átélt személyes élményeik is helyet kapjanak a tárlaton, például vicces helyzetek; hogy milyen rendhagyó körülmények között kellett forgatniuk a szélsőséges időjárás miatt; és főleg hogy milyen érzés volt belefeledkezni a zenébe. Ahogyan Csoboth Attila, a The Listen Projekt operatőre meséli: „Carminho (portugál fadoénekes) zenéje az egyik legintenzívebb emlékem. Olyan közel voltunk hozzá a felvétel készítése közben, hogy az énekéből áradó hanghullámok végigsöpörtek a testemen. Hihetetlen kisugárzása volt; amit csinált, olyan erőteljes volt, hogy teljesen más élményt adott ahhoz képest, mint amikor egyszerű hallgatóként vagy koncertlátogatóként élvezed a zenét.”

Szupra és flamenco

A kiállításon felfedezhetjük, milyen egyetemes a zene nyelve, mennyi különbség és még több hasonlóság van az egyes kultúrák zenéje között. Izgalmas felismerés, hogy a hondurasi paranda énekese arról dalol a karibi mólón állva, amiről a portugál fado énekese az óceán másik oldalán, ugyanazt az érzést fejezve ki. Vagy hogy a különböző népek dallamainak rokonsága mellett a néplélek is lehet rokon – ehhez elég meghallgatni a Sebestyén Márta által egymás után elénekelt magyar és kazahsztáni dallamokat. Horn Márton, a Zene Háza intézményigazgatója ugyanakkor fontosnak tartja hangsúlyozni: ez nem tudományos kiállítás, inkább izgalmas utazás Földünk sokszínű zenei tradícióiban. És tegyük hozzá: a tárlat egyúttal az emberi létezés legszebb pillanatainak esszenciáját is adja. Ahogyan Garry Bassin fogalmaz: „A zene körülvesz minket. Mi emberek, mi magunk vagyunk a zene.”

A kiállításon tájak és világok nyílnak meg: abból a közös tapasztalásból indulunk, hogy mindannyian ennek a világűrben oly parányi, légkörrel bíró kék bolygónak a részei vagyunk. Átélhetjük az emberiség közös, elementáris élményét, hogy az égi rendet közvetítő polifón, vagyis többszólamú dallamok kaput nyithatnak a spirituális világ felé. Közben változnak a tájak, a kanadai sarkvidéki Baffin-szigetek jégvilágában élő, a torokénekükről híres inuitok játékos, énekes vetélkedésétől – a neve katajjaq – az izlandi tájakig vándorolhatunk, leülhetünk a grúzok asztalához, ahol a tradicionális szuprán, vagyis lakomán vehetünk részt. A grúz többszólamú éneklés ma már az Unesco világörökségének része, amely túlélve a török és a szovjet megszállás hosszú időszakait, megőrizte egyedi hangzásvilágát. Aztán ott van az Andalúziában született flamenco, a dal, a tánc és a hangszeres zene ugyancsak sajátos formája, amely egyúttal arról is mesél, hogyan tükröződnek egy adott társadalom sajátosságai a dallamok rendezett hangzásában és a tánc különleges mozdulataiban. A tárlat utolsó terme pedig afféle globális összegzés: a terem közepén álló jókora földgömbön láthatjuk, milyen messze kalandoztunk a kiállítás során, és azt is, milyen sokféle instrumentumon szólalhatnak meg a népek zenéi.

A Magyar Zene Háza a kiállítás mellett izgalmas programokkal is készül: a tárlat élményét a kiállításon megjelenő zenészek koncertjei teszik teljessé, miközben a közönség előadásokkal, filmvetítésekkel is hangolódhat a világ zenéire. A Listen. augusztus végéig látogatható.