– Nagyon másként készülnek ma a kalapok, mint pár száz évvel ezelőtt?

– Nálam pontosan ugyanúgy készül minden, az én műhelyem az utolsó az országban, ahol még az ősi módon születnek a kalapok a környékbeli juhászoktól vett báránygyapjúból. Itt a hortobágyi puszta szélén, ahol élek, nem nehéz beszerezni hozzá az alapanyagot. Máshol sem lenne gond, csak már nem foglalkoznak vele a kalaposok, hogy az anyagot is maguk készítsék el, hanem inkább készen veszik, és ők csak formázzák. A kalapkészítés aprólékos és nehéz munka, az a lényege, hogy előbb szét kell szedni a gyapjút szálakra, aztán összegyúrni. A szétszedéshez egy egészen egyszerű eszközt használok, körülbelül két méter hosszú rúd, amelynek, mi úgy mondjuk, van vitorlája, meg farka, a kettő közé ki van feszítve egy kilenc juhbélből sodort húr, ezt kell pengetni, kicsit olyan, mintha húros hangszer lenne, amin csak egy húr van. Ahogy ezt az ember pengeti, szépen szálakra szedi a gyapjút, lényegében egy kézi kártológép. Régen, mikor még megvoltak nálunk is a cigány zenészek, Samu bácsi, a prímás sokszor már itt állt az ajtóban, hogy mikor szakad el rajta a húr, mert már vitte is a nagybőgőhöz. Mikor a szétszedéssel megvagyok, a gyapjút formába eresztem, gőzölöm, ekkor már kezd nemezelődni, a szálai összekapaszkodnak, azután jól meggyúrom forró vízben két óra hosszáig. Minél erősebben gyúrják, annál keményebb lesz a kalap. Azután formára húzom, úgy szárad meg, befestem, utána megint meg kell szárítani, és akkor jön a keményítés, a formázás, végül levasalom. Ezután már csak a bevarrás, és a díszítés van hátra. Dédnagyapám, nagyapám, édesapám, és nagybátyáim is ugyanígy dolgoztak.

– Mióta él a család itt Balmazújvárosban, a Hortobágy szélén?

– Nagyapám telepedett le itt, és nyolc gyermeke született, ebből négy fiú volt, mind a négy kalapos lett. A legöregebbik, János egyszer megemelte magát, megroppant a dereka, és sajnos meghalt, nem tudták megmenteni. Feri bácsi, a következő, kint maradt a fronton, aztán jött édesapám, és őutána az a nagybátyám, akit ismerhettem, Mihalkó Zoltán. 1954-ig folytathatták a mesterséget, akkor bezáratták velünk a műhelyt, mert mindenki ide jött kalapot vásárolni, nem a szövetkezeti boltokba. A Mihalkó-kalapnak mindig nagy híre volt, bírta az esőt, és szeretettel viselték az emberek. A megélhetéssel azután sem volt gond, mert azért csak be-bejöttek hozzánk is sokan, és édesapám, meg nagybátyám a pásztoroknak akkor is megcsinálták a kalapokat. De bizony a régi szerszámok egy része, a kártológép, ami a gyapjú szétszedését végzi, be voltak téve más házakhoz, szalmakazal alá az államosítás elől, nehogy elvigyék. Mire azt elővettük, tönkrement, lerohadt róla a drót, a szövetanyag, nem tudtuk megjavítani, befülledt a ponyva alatt, nem tudott kiszellőzni, mert ahhoz a kazalhoz, amelyik alatt a gép volt, nem nyúltak soha, hanem mindig új szénát raktak rá, hogy ne tűnjön fel senkinek, mióta áll ott. Szerencsére a kéziszerszámok nagyobb része, és a formák megmaradtak, jelenleg is azokkal dolgozom, és készítem tovább a kalapokat, ahogy apámtól, és nagybátyámtól tanultam.

– A kalapok valaha társadalmi hovatartozást is jelentettek, még a pásztorok rangsorában elfoglalt helyet is elárulták. Mennyire él még a pásztorvilág a Hortobágyon?

– Egyre kevésbé sajnos. Régen, mikor a szürke marhákat messze földre kihajtották az országból, nagyobb keletje volt ezeknek a kalapoknak, de mostanában, hogy kezd újra felfejlődni a legeltető állattartás, megint egyre többen állnak be pásztornak. A pusztai emberek rangsorát az határozta meg, hogy milyen állatot őriztek. Közöttük mindig is a ménesre vigyázó csikós állt első helyen, utána a marhagulyára vigyázó gulyás következett, a kalapjuk majdnem egyforma, csak a gulyásokénak kicsit nagyobb a karimája. Tudni kell, hogy a gulya és a csorda között az a különbség, hogy az előbbi egész évben kint van a szabadban, utóbbiból minden este behajtják a marhákat, és istállóban alszanak. A gulyás és a csordás között nagy volt a rangbéli különbség. A gulyás után következett a juhász, a sor legvégén pedig a disznókra vigyázó kondás állt. De külön kalapjuk volt az iparosoknak, a parasztoknak, a polgároknak, és még jó néhány különböző fajtát felsorolhatnék, nálam ezek mind megtalálhatók. Igaz, láttam már olyan pásztort is, aki baseballsapkában őrizte a szürke marha gulyát. Hogy néz az ki? Van nekünk régi viseletünk, miért nem azt viseljük, miért kell nekünk mindig majmolni Amerikát, vagy valaki mást?

– A fényképezés kedvéért az előbb ráállt a saját kalapjára, de még csak be sem hajlott a teteje, pedig maga majdnem száz kiló. Mit bír ki egy ilyen kalap?

– Egy jó pásztorkalap anyaga, ha rendesen meg van gyúrva, és még meg is lábalja az ember, rááll teljes testsúlyával és mozog rajta – olyan érzés, mint a talpmasszázs –, akkor annyira összezsugorodik, olyan jól tömörödik, olyan szíjas lesz, hogy az ilyen anyagból készült kalap elbírja egy ember súlyát is. Ha bottal fejbe vágtak valakit, nem lehetett baja ilyen kalapban, de még a fokos ütésén is tompított annyit, hogy ha egyik sarka át is lyukasztotta a kalap tetejét, nem érte el a fejet. A gyúráshoz nagyon erős kéz kell, komoly, megerőltető munka. Elején csak finoman kell, mint a szépasszonyt, és utána szépen betörni, úgy idomul az ember keze alatt. Most pár éve új műhelyt építettem. Annak a réginek a helyére épült, ahol nagyapám meg édesapám is dolgozott. Mikor először készítettem ott kalapot – furcsa lesz, amit mondok –, úgy éreztem, hogy magától megy a szerszám, szinte csak tartani kell a levegőben. Tiszta libabőr lettem, most is feláll a szőr rajtam, hogy beszélek róla. Belegondol az ember, hogy ugyanazon a módon, amivel ők dolgoztak, még mindig képesek vagyunk kalapot készíteni.

– Ma már minden géppel készül, azt mondják, azért, mert a kézi munkát nem lehet megfizetni. Ezek szerint meg lehet?

– Persze, hogy meg lehet. Régen négyezer kalapos volt Magyarországon, csak az ipari forradalom, a gépesítés kivette az emberek kezéből a kenyeret. Ez a baj. Annak, amit valaki saját kezével hoz létre, a kézműves tárgyaknak nincs olyan becsületük ma, mint amit megérdemelnének. A kétkezi mesterek nagyon sok mindent meg tudnak csinálni, és sokkal jobb színvonalon, mint a gépekkel termelő üzemek. Hoznak vissza hozzám olyan kalapokat, amiket még nagyapám, meg édesapám készített, hogy újítsam meg, és annak csak annyi baja van, hogy lesütötte róla a szalagot a nap, kifakította, kicsit bezsírosodott. Azt az ember újra festi, újra formázza, azzal megint kibír egy emberöltőt, vagy kettőt. Mert egy baja van ezeknek a Mihalkó-kalapoknak, hogy ezek nemzedékeket kiszolgálnak. Ugyanígy van a többi kézműves termékkel is, azokat sem dobja el senki pár év után, és nem vesz helyettük másikat, ha pedig évtizedek alatt mégis valami hibája támad, lehet javítani. Nem beszélve arról, hogy nálunk a vevők személyesen ismerik a készítőt, megvan a bizalmuk. Itt lakunk a Hortobágy mellyékén, ahogy Veres Péter fogalmazott, és a pásztoremberek még mindig ide járnak hozzánk kalapért. Hoztak már ide nekem olyan csikós kalapot, aminek a karimáján rót volt, azzal merevítette, aki elkészítette valahol. Azt kérték, csináljam meg olyanra, amilyenek az én kalapjaim. Mondtam, neki, hogy öcsém, vigyed innen azt a kalapot oda, ahonnan vetted. Valahol utánozzák, de ezt a minőséget nem tudja, nincs is benne annyi anyag, meg egész gyenge. Egyszer jól megázik, és szétesik neki, nem bír ki semmit.

– Nem is beszélve a botról.

– Meghalna biztos, ha fejbe ütnék vele.

– Ez minőségellenőrzés is lehetne.

– Mikor édesapámék jártak vásárra, akkor még több volt a kalapos, ott minden mesterségnek külön helye volt, azon belül az azonos mesterséget űzők rangsorban álltak egymás mellett. De ezt nem kellett senkinek mondani, hanem elég volt, hogy mindegyik megnézte a másikét, látta, milyen, és mindjárt tudta, hol az ő helye a rangsorban. Mindig mi álltunk az élen. 1949-ben és 1951-ben járt itt édesapámnál Lubby Margit, híres néprajzos hölgy volt, úgy fogott neki a kalapkészítés leírásának, hogy azt hitte, ez valami könnyű mesterség. Meglepődött, milyen nehéz, és rájött, hogy már csak három család van Magyarországon, aki báránygyapjúból készíti a kalapot. Mostanra csak mi maradtunk.

Boros Károly