A társállattartás kultúrtörténete a Kiscelli Múzeumban
Minden, ami kutya
„És a Váci utcán is lassanként már több a kutya, mint az ember. Idén tudniillik az a divat, hogy a nők úgy viselik az ebet, mint tavaly a kékrókát – párosával vonszolják maguk után” – írja Hatvany Lili 1932-ben a Színházi Élet hasábjain. De hogyan lehetséges, hogy míg Budapest külső kerületeiben rideg körülmények között, házőrzés céljával tartották az ebeket, addig a XX. század elejétől már kutyanyíró és -mosó intézet, sőt kutyafürdő is létezett a luxusebek számára?
Többek között a fenti kérdésre is megtudhatjuk a választ a Kiscelli Múzeum Vau! – A fővárosi kutyatartás kultúrtörténete című, 2023. március 26-ig kutyával is látogatható kiállításán. Négy évvel ezelőtt, 2018 decemberében adták át a Kiscelli Múzeum új, 400 négyzetméteres kiállítóterét, a rakott kőfalú, rusztikus sziklapincét. Az egykori borospincét a II. világháborúban bunkerként használták, de működött már élelmiszerraktárként és jégveremként is. A labirintusszerű terek most a fővárosi kutyatartásról mesélnek, így miközben ide-oda cikázunk térben és időben, a kedvtelésből tartott ebek kultúrtörténete mellett megismerkedhetünk a korai állatorvoslással, a különböző szolgálati kutyák, így a vakvezető és a segítőkutyák munkájával, de kiderül az is, hogy mikor alakult meg hazánk első agarászegylete.
Bár a kutya alapvetően vadásztársként szegődött az ember mellé, őskori elődeinknek akár táplálékul is szolgálhatott. Az ókorban, különösen a rómaiaknál, haszonállatból elsősorban kedvtelésből tartott társállattá vált, miközben persze szép számmal megmaradtak a munkakutyák is, amelyek főként őrző-védő feladatokat láttak el. A középkorban aztán az utcán kóborló, gazdátlan kutyák és a főúri szalonokban tartott öl- és vadászebek egyaránt a mindennapok részei lettek. Mivel a vadban gazdag budai erdőségekben rendszeresek voltak a vadászatok, a királyi udvarban már pecérek is szolgáltak, akik nemcsak gondozták, de idomították is a királyi vadászkutyákat. Hogy milyen becsben tartották ezeket a jószágokat, jól mutatja, hogy mielőtt II. Lajos király elindult volna a mohácsi csatatérre, a legenda szerint arra utasította Budán maradó udvarnokait, hogy „jól foglalkozzanak a kutyácskákkal, hetenként kétszer mossák meg őket”. Így aztán nem meglepő, hogy az újkori városiasodás és polgárosodás folyamatának már a kutyák is részesei lettek, sőt, a modern korban új szerepekhez jutottak.
Az ország központjává váló Pest-Budán a XIX. század közepén a becslések szerint mintegy 20 000 kutya volt, amelyek többnyire házi kedvencként, illetve házőrzőként éltek együtt gazdájukkal. Rájuk vonatkozóan 1836-ban született meg az első kutyatartással foglalkozó részletes rendelkezés, amely szerint „minden kutya, melly utczákon s köz helyeken egyedül futkos és nyakán különös jegy (nyakszalag) nincsen, üttessék agyon s takaríttassék el”. A rendeletek és a kutyákkal való együttélés szabályai a kutyaállomány folyamatos gyarapodásával aztán évről évre változtak. Míg Sasku Károly 1856-ban kiadott illemtanában még az áll, hogy az „utcákon, sétányokon nem illik […] ebet magával hordani” az embernek, addig egy 1882-es szabályzat szerint már gyakorlatilag bármilyen közterületre ki lehet vinni őket, a „marás lehetőségét kizáró módon megerősített szájkosárral”. A kutyakultusz tehát megállíthatatlanul terjedt, a világvárossá fejlődő millenniumi Budapesten pedig egymás után nyíltak a kutyanyíró és -mosó intézetek, kutyafürdők.
A kedvtelésből tartott ebeken kívül a városban ma is szép számmal találkozhatunk számos úgynevezett „dolgozó kutyával”. Köztük például vakvezetőkkel, amelyek története egészen az ókorig nyúlik vissza. Az egyik legkorábbi ezt bizonyító tárgyi emlékünk egy I. századból ránk maradt freskó, amely az ókori római város, Herculaneum romjain botra támaszkodó idős férfit ábrázol vakvezető kutyájával. A kutyák tudatos kiképzése azonban csak az I. világháborúban kezdődött, amikor is Gerhard Stalling osztrák hadiorvos egy szemsérülést szenvedett katonát bízott meg kutyája felügyeletével. Visszatérése után meglepetten tapasztalta, hogy a kutya védelmezni kezdte a látássérült katonát. E felismerés tudatos terápia kidolgozására ösztönözte, amelyre 1916-ban Oldenburgban vakvezetőkutya-képző intézetet alapítottak. A hazai vakvezetőkutya-képzés Rithnovszky János nevéhez fűződik, aki 1952-ben a jugoszláv határ aknamentesítésekor egy felrobbant aknától szenvedett balesetet. Nemcsak egyik karját, de a látását is elveszítette. Hogy önállóan közlekedhessen, saját bernáthegyi kutyáját képezte ki segítőnek, majd a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségével megszervezte az első vakvezetőkutya-kiképző tanfolyamot.
A Vau! – A fővárosi kutyatartás kultúrtörténete tárlat nemcsak információkban, de „kutyatörténeti” tárgyakban, emlékekben is gazdag. Láthatunk kutyacsontvázat; kutyatappancsnyomot őrző ókori tetőcserepet; luxusebeknek klinikai szolgáltatásokat, fürdőket és kozmetikákat reklámozó régi plakátokat; sőt, megkövült XV–XVI. századi kutyaürüléket is. Ezek a több száz, esetenként több ezer éves emlékek mind-mind azt bizonyítják, hogy a kutya már valóban ősidők óta az ember „legjobb barátja” és „leghűségesebb társa”.
