„Minden kötődés ára a burkolt fájdalom”

Az irodalmi topográfia – vagyis: egy földrajzi helyet vagy tájegységet alapul venni és azt vizsgálni, mely alkotók életében akadt hosszabb-rövidebb idő, amelyet ott töltöttek – látványos eredményekkel szolgálhat, hiszen igazolhatja: a szűkebb pátria hosszabb, nemegyszer évszázadokon át tartó irodalmi seregszemle helyszíne volt.

Az Egyed Emese szerkesztette Háromszéki költők antológiája a Székelyföld déli-délkeleti részén található, vármegyeként egykor a történelmi Magyarország közigazgatási egységét képező, kézdivásárhelyi, kovásznai, nagyajtai, sepsiszentgyörgyi járásra osztott térség esetében végzi el ezt az összesítést.

A baróti székhelyű Tortoma Kiadó által megjelentetett könyv csaknem százötven verset tartalmaz, ötvenkét szerzőtől, akik közül a XVI.–XVII. század fordulóján élt Illyefalvi István az időben legtávolabbi, míg a 2001-ben született Lázár Kinga a legközelebbi.

A kötetből kiderül: a térség egyik legnagyobb hatású, legnevesebb költője Farkas Árpád. Az antológiában is szereplő, a szegénységben és elmúlásban vigaszt Dúdoló – „Havazás lennék, lengőn áldó, / gyűrött arcokra, földre szálló, / csitítgató is ott, hol láz van. / Méltóságos a pusztulásban” – megzenésített verziója Koncz Zsuzsa 1989-es lemezén is szerepel.

De nemcsak saját verseinek szerzője, hanem a pályatársai által írott költemények dedikáltja is.

Ezek közül az első Magyari Lajos Teszt című műve, amely a határon túli magyar költők helyzetét meghatározó tényezőkkel foglalkozik: „Talán azt is kellene tudni, / Ami férfivá pofozott, / ami megmért, mint a rekrutákat, / hogy csak az alkalmas maradjon […] // Talán azt is kellene tudni, / mivégre szól, aki szól, / hová tartunk e meneteléssel, / kinek mire jó ez a Sor.”

A következő Farkasnak címzett mű – Csiki László: A bőrünk vására – szintén a határon túli magyarok, köztük a költők helyzetét jellemzi, a mustárgázként emlegetett, mérgező harci gáz hatásaira is kitérve: „A jobb világot ők is kitalálják. / Ezt egyenruhaként éppen viselik: / testükben űre, fejükön hamuja, / és bőrükön ég, akár az iperit. / E jó nyelv nékik is életet adó, / habár a jó szó már rajtuk sem segít”.

A harmadik alkotás szerzője Dimény-Haszmann Árpád. A hó szaga című költeménye kísérteties hangulatot áraszt, és a vidék, ahová vezet, mintha a valóság és az irrealitás, az e világi és a túlvilági lét mezsgyéjén húzódna meg: „Az Úr kezének fehér árnya / lágyan siklik a kásás tájra. / Tüdő sípol, valami ének / csapódik álmok peremének. // A hónak szaga van, jég vacog, / fölösleg elsepert udvarok. / Kúszik a fény holt ágról ágra, / méretet készít túl-országra. // Havazás, ahogy a vér pereg, / Ég veled, apám, ég veled!”.

Finta Zoltán A halálraítélt Ember áldomása című költeménye szintén felkavaró, bár főszereplője nem az egyén, hanem korábbi életének kereteit vesztett, az Úr kezéből talán valaki máséba átkerült közösség: „Lelkünket viszi a Sátán / s valahol a vak űrben ejt el. / A romlás vad éjszakáján / zuhanunk zúzott fejekkel. // Sorsunk emésztő panasza / szétszóródott a semmiben. / Az Isten lát, de szava, / jó reménységet már nem izen. // Szívünk lihegve kalapál, / s lassan rongycafattá válik, / és Messiás lesz a halál, / ha pusztulunk, mind egy szálig!”

Aligha tévedünk, ha e keserű, fájdalmas verset a haláltánc motívumához nyúló alkotások kései, sajátos változatának tekintjük. Szerzője szerint az Úr talán elfordította fejét az erdélyi magyarság, közelebbről Háromszék lakói felől. És hogy e benyomást milyen tényezők erősíthetik, az Zelenka Brigitta verséből derül ki: „ne keresd, itt nincs az Isten, / ha volna is, futna innen, / mert a hívek ősi nyája / szétszaladt az éjszakába. / Harang nyelve, rozsda-marta, / kárhoztatva némaságra, / minek zúgjon, ha a templom, / Isten háza, / meghirdetve eladásra?”, áll a Templom eladó című költeményben.

És hogy ilyen állapotok közepette hogyan lehet itt élni, azaz hogyan telnek a hétköznapok? Az olvasó például Csiki László Éjféli részegség című alkotásából következtethet erre, amelynek uralkodó élménye az elvágyódás és a teljesebb lét utáni sóvárgás: „De kinn, de fenn kis felhő neszez, / az égen át másik égre látni, / választhatsz akár más apát ilyenkor – / lásd be, hogy megtörténhet bármi. // Eljuthatsz. Akárcsak morzsaként is. / A fuvaros éji szél tovagörget, / hiheted, hogy befogad teljébe a lét, / kívülről láthatod a földet”.

Czilli Aranka Mozaik című verse ugyanakkor arról tanúskodik, hogy ilyen viszonyok közepette is kialakulhat érzelmi kötelék, például a párkapcsolatban, de nem kizárólag ott. „Minden kötődés ára / a burkolt fájdalom, / […] Minden kötődés ára / az oda-vissza csonkítás: / belőled tépek / és magamból hasítok neked”, kezdődik a vers, hogy eljusson odáig, hogy „Minden kötődés célja a remény, / hogy elég vagyok neked és magamnak, / s hogy jusson belőlem valami szép is / a világnak: / felfeszülök az égre szivárványnak”.

A kötődés helyben-létet feltételez, ami helyben maradással jár, legalábbis általában. Ám ha ilyen vagy olyan okokból, de elkerülhetetlenné válik az elmenetel, milyen érzésekkel, milyen hangulatban kerülhet rá sor? Holló Ernő szerint nem feltétlenül kell gyökértelenné válva, megszégyenülten, vesztesként elkullogni – méltósággal, bölcsességgel, nagy horderejű felismerésekkel felvérzetten is vonulhatunk. „Valaki az ajtón kifordul s visszanéz, / mögötte ott van, amit elhagyott, / székek, szekrények, képek, kialudt / cigaretták, könyvsorok, asztalok. // Előtte: házak, utcák és terek, / s miből kilép, az mind utána jő, / mert az is ő, amit már elhagyott, / és ami előtte van, az is ő”, foglalja össze a Távozó című, filozófiai ihletettségű, letisztult poéma.

És hogy a távozás után lehetséges-e a visszatérés a magunk mögött hagyott tájra, az egykor otthonos, ám aztán emlékeink közé rekesztett környezetbe? Nos, igen, de meglehetősen magas áron. „Nem mindegy, hogy hová érsz haza. / Máshol már csak idegen leszel, / Kinek vonásait is feledni kezdik, / S messziről már nem ismerik fel. // […] Te a járást jól ismered ott még, / A házak, kertek régi titkait. / A fa lombját, mely az esőben megvéd, / De úgy, mint azt, ki már nem itt lakik”, derül ki Bihari Csilla Rozália Belső tájak című verséből.

Vagyis: a Háromszéki költők antológiája gazdag és sokszínű gyűjtemény, amely méltó módon mutatja be a tájegység költészetét. Nemcsak az irodalomkedvelőknek kínál értékes olvasmányt, de a helyi kulturális identitás megőrzésében, erősítésében is szerepet játszik. Akik érdeklődnek a magyar költészet darabjai iránt, amelyek regionális szemponton alapján egy kötetbe kívánkoznak, semmiképp sem fognak csalódni benne.

Egyebek mellett azért sem, mert tartalma különös súlyt ad a bevezető egyik mondatának: „A verseknek mindig is volt tétjük”.