Minden nap karácsony

A művész hóna alá csapott, emberfejű virágokkal udvarol egy fiatal lánynak, mögöttük divatos ruhákba bújt, jókedvű emberek sütiznek, kávéznak és beszélgetnek, vagy éppen egy jóféle „Gross”, illetve „Arnold” feliratú borral koccintanak a szebb jövőre. Ezt a meghitt, elképzelt világot karcolta papírra Gross Arnold 1964-ben Eszpresszó című képén, majd valósította is meg fiával, Gross Andrással ötven évvel később Budapesten, a Bartók Béla úti Gross Arnold Galéria és Kávézóban.

A mindenki által csak Arnoldóként ismert kicsiny kiállítóhely-kávézóban megtörténik mindaz, amit a művész képein megálmodott. Beléphetünk abba a mesevilágba, ami őt mindig is körülvette, ahol a giccses kacatoktól a modellvasutakon át a színes ásványokig mindennek helye és értelme van. És ahol „minden nap karácsony”.

Szürreális figurák a szekrényben

Merthogy Gross Arnold számára nem léteztek szürke hétköznapok, neki minden nap ünnep volt. Nemcsak életműve volt karácsonyfa-opus, ahogyan nagyon találóan írta róla Szentkuthy Miklós, hanem minden egyes napja is. Miközben karácsonyképein – az író szavaival élve – „csüngnek-csengnek és hintáznak havas vagy repkényes házak, házikók, gombák, diók, autók, buborékholdvilágok, babák, harangok, bájos vagy furcsa-torz állatok”, maga köré is karácsonyi hangulatot varázsolt. Keleti Károly utcai lakása egyszerre volt otthon, galéria, műhely és múzeum, amelynek minden sarkában, szegletében és fiókjában kincsekre bukkanhatott a látogató. Saját grafikák, könyvek és poszterek, pozitív esztétikai értékkel bíró „giccsek”, ásványok és kisvasutak. No, meg csillagszóró. Amit évszaktól függetlenül, így akár nyáron is elővett.

– Késői gyerek voltam, édesapám 46 éves volt, amikor születtem. Szüleim nem éltek együtt, én édesanyámmal, nevelőapámmal és féltestvéreimmel egy budai lakótelepen laktam, apámmal általában szombatonként találkoztam. Óriási volt a kontraszt az ő Keleti Károly utcai otthona és a mi lakásunk között. Persze azon, hogy mindez normális-e, gyerekként egyáltalán nem gondolkoztam. Akkor természetes volt, hogy délutánonként, amikor rendszerint jött hozzá valaki képet vásárolni, leültetett egy nagy forgófotelbe, kezembe adott egy Bosch- vagy egy Bruegel-albumot, hogy nézegessem. Így aztán hamar kialakult bennem az a gondolat, hogy apám valamiféle rokonságban van a Bosch-féle szürreális világgal, és mindig attól tartottam, hogy egyszer csak valamelyik szekrényéből kilép elém egy groteszk figura. Később, amikor már unokájával, Ábrissal együtt látogattuk meg, és vittünk neki vasárnapi ebédet, szinte biztos volt, hogy az ebédet játék előzi meg, de az is, hogy a fiókból előbb-utóbb előkerül egy csillagszóró – emlékszik vissza az édesapjával töltött órákra Gross András belsőépítész, a budapesti Gross Arnold Galéria Kávézó és archívum működtetője.

Átfénylik a világmindenség

Miközben Gross Arnoldot ma a színes rézkarctechnika megújítójaként és mestereként tartjuk számon, nagyon fontos volt számára az elődök, különösen Dürer és Rembrandt több száz éves rézkarcolási hagyománya, illetve tanárai – Kádár György, Koffán Károly, Konecsni György – útmutatása. Mivel a rézkarc klasszikusan fekete-fehér műfaj, ő is azzal kezdte, mégpedig édesapja, Tordai Gross Károly festőművész példáját követve elsősorban realisztikus tájképeket készített. Ezzel párhuzamosan művészetében már nagyon korán megjelentek groteszk figurái, és képei középpontjában feltűnt ő maga is. Aztán valamikor a 60-as évek elején a két párhuzamos mégiscsak találkozott, a virágok emberarcot kaptak, képeit pedig oda nem illő figurák, apró emberalakok, szárnyas angyalok, madarak és mesebeli állatok népesítették be.

– Talán 1964, vagyis Az öröm ünnepének elkészülte az a mérföldkő, amikor a tájképek átléptek a szürreális világba, és a csoda pillanata állandósult. A perspektíva helyét szőnyegszerű felület vette át, mintegy jelezve, hogy a csodát nem a messze távolban, hanem magunk körül kell keresni, benne vagyunk. Egyetlen állandó viszont mindig van ezeken a képeken, mégpedig a Nap, amelynek sugara mindent bevilágít. Sokszor idézik is édesapámtól, miszerint „az ember csak egy porszem a világmindenségben, de ahogy a porszemen átvilágít a Nap, megcsillan a Napsugár, úgy az emberen is átfénylik a világmindenség” – mutat az Arnoldóban függő Az öröm ünnepe című rézkarc sokszorosára kinagyított reprodukciójára Gross András.

A rátalálás pillanatától kezdve képeinek homogén egységét Gross Arnold élete végéig megtartotta. Nincsenek korszakai, illetve azokat számára kizárólag a technika fejlődése jelentette. A kezdeti fekete-fehér rézkarcokat előbb akvarellel színezte ki, majd magát a lemezt kezdte el színezni, végül pedig kilépett a kép síkjából, és – mintegy átmenetet képezve a fantázia világa és a valóság között – háromdimenziós alkotásokat, úgynevezett diorámákat hozott létre.

Körülvesz a karácsony

Ezek a diorámává bővített rézkarcok egyfajta alternatív valóságot teremtettek számára az 1970-es években, „ez semmi más, mint felmutatása egy nyugalmasabb, egy harmonikusabb állapotnak, ami rajzban kifejezhető. Mint fogalmazott, „azoknak a polgároknak a világa ez, akiket igyekeznek sarokba szorítani”.

– Merthogy édesapám mindig ellenálló volt, mindenhonnan kilógott. 1953-ban diplomázott, de nem vette át diplomamunkáját, majd amikor utánaküldték, kidobta a Dunába. Ennek ellenére az 1955-ben készített Kilátás a szigligeti várdombról című képéért megkapta a Munkácsy-díj harmadik fokozatát, tehetsége pedig hamar népszerűvé tette a közönség körében is, kiállítási lehetőségekhez juttatta itthon és külföldön egyaránt. Miután azonban nem lépett be a pártba, egyre inkább elmaradtak az állami támogatások. Amikor nemtetszésének hangot adott, nem a tiltott, de a leírt kategóriába került. A Magyar Nemzeti Galéria – amelynek legfontosabb szerepe a magyar művészet támogatása – utoljára talán az 1970-es évek legelején vásárolt képet édesapámtól, de ami még meglepőbb, hogy a közelmúltban újrarendezett, 1945 utáni magyar művészet történetét bemutató állandó kiállításán sem szerepelnek a művei. Nem tudom, mi az oka, hogy Gross Arnold máig a Magyar Nemzeti Galéria tiltott művésze?! – teszi fel a kérdést Gross András.

Talán Gross Arnold is a hasonló megválaszolhatatlan kérdések elől menekült, amikor felépítette maga körül saját fantáziavilágát. Előbb modellvasutat gyűjtött, hogy legalább gondolatban átléphesse a határokat, majd elkezdett ásványbörzékre járni, ahová persze nem a természettudományos érdeklődés vezérelte. Az ásványok között ihletet keresett, így esztétikai alapon válogatott a különleges formák és színek között, kedvence az erdélyi pirit és a hegyikristály, illetve a magyar achát volt. A modellvasutak és az ásványok szeretete ötvöződött aztán a diorámáiban, melyek közül a két legfontosabbat Gross Andrásnak már sikerült visszavásárolnia. Itt vannak a kávézó-galériában számos, többnyire színes rézkarccal, grafikával, reprodukcióval, no meg az ásványokkal és a vonatokkal együtt. Ahol Gross Arnold karácsonya minden évszakban körbevesz bennünket.