– A Mesék életről, halálról és újjászületésről című kötete része egy sorozatnak, amely tematikus elrendezésekben tartalmazza a világ minden tájáról összegyűjtött meséket. Nem mindegy tehát, hogy kiknek, milyen alkalomból és mit mesélünk?

– Egyáltalán nem, hiszen az archaikus kultúrák mesemondói is mindig alkalmazkodtak az aktuális közönségükhöz. A Magvető Kiadónál megjelent sorozatom több darabja – Mesék nőkről férfiaknak, Mesék férfiakról nőknek, Mesék anyákról, Mesék apákról –, ahogyan ez is, a felnőtteknek szól. Eközben az Esti mesék-sorozat hat kötete, valamint a többi mesegyűjteményem viszont gyerekeknek készült. Ez utóbbiakba az „alapmeséket” gyűjtöttem egybe, azokat a történeteket, amelyeket feltétlenül áthagyományozandó anyagnak tartok, és amelyek évszázadokon keresztül generációról generációra öröklődtek. A felnőtteknek szóló sorozat inkább tematikus: ezek célzottan a szerelemről, a párkapcsolatok buktatóiról, a szülő-gyerek kapcsolat nehézségeiről, valamint az élet-halál elválaszthatatlanságáról, azaz a mindannyiunk életében előforduló problémákról szólnak.

– Halál, élet, újjászületés – nagy filozófiai fogalmak. Hogyan férnek bele ezek a mesék világába?

– A sorozat köteteinek hátoldalán nem véletlenül szerepel a felnőtteknek felirat. A népmese ugyanis évszázadokon keresztül a felnőttek műfaja volt, csak az utóbbi száz esztendőben került a gyerekszobák polcaira. Ennek a sorozatnak is éppen az a célja, hogy visszaadja a mesék ilyen értelmű, régi rangját, és újra élővé tegye őket a felnőttek körében is. A sikere pedig azt jelzi, hogy erre komoly igény van, sőt mintha a mese újabb reneszánszát élné. Ennek nem az az oka – mint sokan hiszik –, hogy az emberek már csak a csodákban bíznak, hanem az, hogy a meséken keresztül sok olyan „technika” és stratégia tanulható meg, amely a napi küzdelmeinket segítheti. Újra feltehető velük az az ősi kérdés, hogy miként válhat az ember „hőssé”, „királlyá” vagy „királynővé” a saját életében. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a gyerekeknek nem lehet mesélni ezekből a könyvekből, de azért nem árt az óvatosság, hiszen a szövegeket nem írtam át, nem csonkítottam meg, vagyis nem „gyerekesítettem” őket. Komolyan beszélnek nagyon is komoly problémákról.

– Hiába volt a XIX. század végéig a mese a mindennapi élet, illetve az irodalom szerves része, ma már kissé mostoha területté, kevésbé kutatott és kevésbé komolyan vett műfajjá vált. Mi ennek az oka?

– A mese mint műfaj sem az irodalomtudományban, sem a folklorisztikában nem talált igazán otthonra. Az irodalomtudomány a mesét műfaji határterületnek vagy a folklorisztika részének tekinti. A folklorisztika viszont a rengeteg összegyűjtött adat ellenére sem foglalkozott sokáig a szövegek elemzésével, értelmezésével, a műmesék esetében pedig a hazai irodalomtudományra leginkább az volt a jellemző, hogy a legnevesebb meseíróinkat is csak a felnőtteknek szóló műveik alapján értelmezték. A mese rangját egy harmadik tudományág, a pszichológia kezdte visszaadni. Azért hozzá kell tennem azt is, hogy ma már szerencsére nagy előrelépés van a mese helyének meghatározását illetően, bár azt még valóban nem lehet elmondani, hogy a méltó helyén lenne. De Komáromi Gabriella személyében van már a műmeséknek nagydoktori fokozattal rendelkező kutatója, a Csodaceruza című folyóirat képviseletében egy komoly szaklapja, miközben értékes szakdolgozatok is születnek ezen a területen, s a meseírók is kaphatnak már rangos elismeréseket, díjakat.

– Említette a műmeséket, amelyekből manapság egyre több születik. Az író személyén kívül miben különböznek ezek a népmeséktől?

– A szerkezeti szabályokban és a viszonylagos kötöttségekben elkerülhetetlen a kapcsolat köztük, mégis van egy nagy különbség. Míg a népmesék a kollektív tudattalanból merítik a képeket, a műmesék általában az írók saját világképét közvetítik, egyéni alkotási szituációban jönnek létre, az alkotó egyéni tapasztalatait követik. A népmesék szempontjából elmondható az is, hogy csak azok maradhattak fent belőlük, amelyek érvényességét az évszázados kollektív tapasztalat igazolta, a közösség által hamisnak tartott történetek egyszerűen feledésbe merültek, elkoptak. Jellegüket sokáig meghatározta a szóbeliség, vagyis a közvetlen kapcsolat a mesemondók, a történetek, valamint a mesehallgatók között. Ez mára, amióta minimálisra csökkentek a mesemondó alkalmak, sajnos teljesen megszűnt, aminek eredményeként a népmesék ma már „lezártnak” tekinthetők, hiszen nincs olyan megtermékenyítő talaj, ahol a motívumok új jelentéssel gazdagodhatnának.

– Ön a világ minden részéről gyűjti a különböző meséket, így van összehasonlítási alapja. Vannak speciálisan magyar népmesék?

– A meseteremtő lelki folyamatok az egész világon egyformák, és a földkerekség valamennyi meséje hasonlatos egymáshoz. Ugyanazokat a meséket mesélik északon, keleten, nyugaton és délen, bár nüansznyi eltérések akadnak. Ezek főként a táj jellegzetességeit, az emberek életmódját és világképét érintik. A magyar mesék leginkább a mágikus képességű hősökkel tűnnek ki európai társaik közül.

– A mesék – az ön kutatásai és eredményei alapján – gyógyításra is alkalmasak. Mi a meseterápia lényege és kinél alkalmazható?

– A felnőtt páciens a terápia során a mesehősök cselekedetein, szándékain keresztül próbálja megérteni és átalakítani saját életét, valósághoz való viszonyát. Mivel a mesékbe kódolt univerzális jelentések napjainkra elhalványultak, ez ma már egyedül nem megy, közvetítőre van szükség, aki a motívumok, szimbólumok értelmezésében segítséget tud nyújtani. Így a meseterapeuta tulajdonképpen az archaikus mesemondók szerepét veszi át, aki a felmerülő kérdések rögtöni megválaszolását, feldolgozását segíti, s menet közben úgy igazítja a mesét, hogy annak lényege ne csorbuljon, így ugyanúgy képes legyen átadni a létünkre vonatkoztatható ismeretek, üzenetek sűrített formáját. A meseterápia egyébként a bölcsőtől a koporsóig bárkinél alkalmazható, aki rendelkezik a képalkotás képességével. Én magam felnőttekkel – 16 és 65 év közötti férfiakkal és nőkkel – foglalkozom.

– Egyik előadásában beszélt a mese és az akadémikus orvoslás berkeiben fenntartásokkal kezelt homeopátia kapcsolatáról. Ezek hogyan függenek össze?

– Erről még nem tudok olyan sokat mondani, mert jelenleg a munka elején tartunk. Egy homeopata doktornővel azt vizsgáljuk, hogy milyen összefüggés állhat fenn az alkati szerek és a mesetípusok között. De ez csak egy út a lehetséges felhasználások közül; a lényeg az, hogy a mese olyan legyen, mint a mindennapi kenyér, amelyben mi magunk is jelen vagyunk.

Farkas Anita

BOLDIZSÁR ILDIKÓ

mesemondó, mesekutató, meseterapeuta, író, kritikus, etnográfus

1986-ban végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán, esztétika–magyar–népművelés szakon.

1998-ban elnyerte a néprajztudomány kandidátusa fokozatot.

1992-ben Év Könyve-díjat, 1998-ban és 2005-ben Év Gyermekkönyve díjat, 2006-ban József Attila-díjat kapott.

Házas, három gyermek édesanyja.

Művei többek között: Esti mesék-sorozat, Mesepoétika, Amália álma – Mesék a világ legszomorúbb boszorkányáról, Fekete Világkerülő ember, Boszorkányos mesék, Királylány születik, Mesék életről, halálról és újjászületésről.