„Mindennek rendelt ideje van”

– Változatos és gazdag életutat tudhat maga mögött. Mindez tudatos építkezés eredménye, vagy ösztönösen érezte, mikor kell váltania?

– A színészet rögös pálya, főleg a nők számára az: a szerepek 60-70 százalékát férfiak játsszák. Ennek ellenére már a pályám elején sok felkérést kaptam, és kiváló rendezőkkel dolgozhattam együtt. 1975-ben végeztem a színművészetin, és egy évvel később már a Madách Színház tagja voltam: eleinte nem játszottam nagy szerepeket, de nem voltam türelmetlen, kivártam. ’83-ban jött be a Macskák című musical, és pillanatok alatt kiderült, hogy ez az én műfajom. Mindleverytől a Mária evangéliuma Máriáján át az Apácák Mária Amnesia nővéréig, a József és a színes, szélesvásznú álomkabát Narrátoráig hosszasan sorolhatnám a csodás szerepeket. A musical azonban fiataloknak való műfaj, rengeteg energia kell hozzá: a tánchoz, az énekhez, a játékhoz. És az embernek egy idő után tudomásul kell vennie, hogy át kell adni a stafétabotot a fiataloknak.

– Vagyis a zenés-táncos műfaj után elérkezett a próza ideje. Milyen felismeréseket hozott a váltás?

– Cseke Péter tette fel a kérdést valamikor az ezredfordulón – hosszú éveken át játszottunk együtt a Macskákban –, hogy volna-e kedvem vele pódiumestet készíteni. Összeállítottuk a Kétszemélyes bolondságok című műsort versekkel, duettekkel, a férfi-női kapcsolat ezernyi arcát humorral bemutató jelenetekkel. Sokáig játszottuk a darabot, akkor döbbentem rá igazán, hogy mennyire szeretek szemtől szemben állni a közönséggel. Merthogy a pódium közvetlenebb műfaj, mint a musical, intimebb térben, intimebb közegben játszunk, itt lehetetlen hazudni: ha valaki nem hiteles, azonnal észreveszi a közönség. Aztán az egyik felkérés követte a másikat, megkeresett Magyar Kornél, a Bartók Rádió akkori főszerkesztője, hogy vállaljam el a Muzsikáló délután című műsort. Muzsikusi múltam miatt kért fel műsorvezetőnek – a Bartók Béla Konzervatóriumban zongora és ének szakon tanultam –, tudta, hogy Bachról vagy Mozartról hitelesen fogok tudni beszélni. Csodálatos időszak volt, ennek a tíz évnek köszönhettem a Reményik Sándor-estemet. A rádióműsorban ugyanis mindig igyekeztem a zenedarabokhoz illő verseket választani, így bukkantam Reményik Sándorra, erre a csodálatos erdélyi költőre. 2003-ban volt a Reményik-versekből összeállított estem bemutatója, ma pedig kevés olyan templom, közösségi ház, iskola létezik az országban, ahol ne léptem volna fel a Csendes csodák című esttel.

– Fiatalon zongorát és éneket tanult, ám mégis prózai színészként végzett a Színművészetin. Miért nem a zenés osztályba jelentkezett?

– Egyszerű oka volt: mert nem tudtam arról, hogy indul musicalosztály. Utólag talán szerencse, hiszen ez volt a legelső zenés osztály, mások mellett Oszvald Marika, a csodás szubrett végzett azon az évfolyamon, mellette valószínűleg csak a „barna szubrett” lehettem volna. Utólag megtudtam, a tanári kar gondolt rá, hogy áttesznek a zenés osztályba, ám Horvai István nem engedte: azt mondta, mivel képzett énekes vagyok, zongorázni is tudok, tanuljam csak meg a prózaiszínész-mesterséget. Utólag igazán hálás vagyok neki a döntéséért.

– Operaszerepekben is kipróbálta magát: nem vonzotta egy pillanatra sem a klasszikus zenei pálya?

– A konzervatóriumi klasszikus zenei képzés nagyon jó alapokat adott, a hangfajom Mozart-szubrett, vagyis Papagéna, Despinetta, Cherubino szerepeihez illik, Papagénát énekeltem Szombathelyen is, felléptem a Bastien és Bastienne című kamaraoperában, és énekeltem operettet. Ám az, hogy a musicalben megtaláltam a helyem, a stílusérzékemen is múlt: mikor a Macskákban Gyabronka Józseffel a Ben Mickering és Mindlevery duettjét próbáltuk, ösztönösen másfajta hangképzéssel, intonálással szólaltattam meg a szerepet. Emlékszem, Seregi László, a darab koreográfusa azt mondta: „Hát, édes Hűvös, maga egy Isten áldotta musical-énekesnő!” A hangomhoz igazán passzoló operaszerepekkel talán bejártam volna a világot, ám a Gondviselés tudta, hogy nekem itthon kell maradnom: így ismertem meg a férjemet, Kisfaludy Andrást, és így született meg a két csodálatos lányom. Én pedig már csak ilyen röghöz kötött típus vagyok, és azt is szeretem, hogy ezen a gyönyörű magyar nyelven szólalhatok meg a színpadon.

– Az is ajándék a sorstól, hogy olyan legendákkal játszhatott együtt, mint Psota Irén, Dajka Margit, Tolnay Klári…

– A Kautzky Armanddal közös Színes orchideák című estünkben mindig el szoktam mondani a közönségnek: ma nem lennék fiatal, mert akkor e csodálatos művészeket nem ismerhettem volna személyesen. Micsoda egyéniségek voltak! Psota Irén olyan bátran, merészen poentírozott, hogy annak nem volt párja, mindent meg mert tenni a színpadon. Tolnay Klári rendkívül finom egyéniség volt, csoda volt vele játszani: a Társasjáték New Yorkban című darabban a lányát alakítottam – most az ő szerepét játszom a Turay Ida Színházban. Dajka Margittal is óriási élmény volt a színpadon együtt szerepelni, fantasztikus komika volt. Mégis megrázó volt látni, hogy ezek a csodálatos művészek mennyi sebet, fájdalmat hordoznak magukban, hiszen a szerepkörváltás vagy alkati problémák miatt sokszor nem játszhatták el, amire vágytak. Azt hiszem, mindez a legtöbbünkre igaz…

– A Madách Színházban beszélgetünk, két színpadra lépés közti szünetben, a Mary Poppins című darabban szerepel Corry néniként. Más érzésekkel lép színpadra ma, mint a pályája elején?

– Kezdő színésznőként nagyon izgulós voltam, ez nyilván változott, de a mai napig van bennem drukk. Emlékszem, amikor a Három a kislányban Fónay Mártikával, Benedek Miklóssal, Csákányi Laci bácsival együtt játszottunk, Kerényi Imre, a darab rendezője azt mondta: „Ne tiszteld már annyira azt a színpadot! Hidd el, jól áll neked, ha pattogsz!” Teljesen igaza volt. És ez a gátlás szakadt fel bennem a Turay színházas húsz év alatt, ma már merészebb, bátrabb vagyok. Azt hiszem, a játék öröme az, amit megtaláltam. Persze nem teszek meg akármit a színpadon, mindig is volt bennem egy iránytű, valahogy mindig éreztem, hogy egy szituáción belül meddig szabad, meddig ízléses elmennem. A premierrel ma is úgy vagyok, hogy csak legyünk túl rajta: utána kezdődik a tényleges munka. Legfontosabb játszótársam pedig a közönség, a visszajelzéseik nagyon sokat jelentenek, segítenek is a színpadon.

– Ha már a játszótársak szóba kerültek: kisebbik lánya, Kisfaludy Zsófi is a színészetet választotta hivatásául, időnként közösen is színpadra lépnek…

– Két csodálatos lányom van, Nóra az idősebb, Zsófi a fiatalabb, nyolc év különbséggel születtek, Nóra kommunikációs szakember, nagyon jól ír. Zsófiról elég gyorsan kiderült, hogy erre a pályára rendeltetett, a hangja, a zenei tehetsége korán megmutatkozott. Nem volt könnyű neki a pályája elején, mert óhatatlanul mindenki összehasonlított bennünket. A színiakadémia elvégzése után azonban viszonylag gyorsan megtalálták a musical- és operettszerepek, játszotta többek közt Velma Kellyt a Chicagóban, Bombalurinát a Macskákban: a hangja sötétebb tónusú, és egészen más nőiséget képvisel, más karakter, mint én. Ő egy igazi díva.

– A Polgári Magyarországért Díjat az átadón szüleinek és férjének is megköszönte. Ennyire fontos volt a pályája során a stabil háttér, a házasság véd- és dacszövetsége?

– Most is úgy gondolom: nem állhattam volna ott a díjátadón, ha ezt az elmúlt ötven évet nem mi ketten éljük végig. Mennyi csábítás van ezen a pályán, és hányszor tévedhettem volna rossz útra! De hála Istennek nem így történt. Andrással csodálatosan kiegészítjük egymást, ráadásul mindketten emberekkel foglalkozunk: én a szerepeken, a lelkeken keresztül, ő azonban dokumentumfilm-rendezőként egészen másképp közelít az emberi történetekhez. A zene mindkettőnk életében különleges helyet foglal el, én a klasszikusok, ő a dzsesszrock felől közelít a zenéhez – a Kex együttes dobosa volt –, ebben is, mint oly sok minden másban egészen összecsiszolódtunk. Hálát adok mindennap, hogy ilyen családom van. Korábban készítettem egy darabot a Turay Ida Színházban Blaha Lujza életéről A nemzet csalogánya címmel. E darab végén a már idős Blaha Lujza olvas fel egy passzust a Bibliából, amelyben az áll: „Mindennek rendelt ideje van.” Visszanézve pontosan ezt érzem a díj kapcsán is, hogy hány ezer ember él ebben az országban, aki éppen úgy megérdemelte volna ezt az elismerést, most azonban mégis én kaptam meg. Boldog vagyok, hogy még játszhatok, és ennek örülni kell, hiszen az évek ellenünk dolgoznak. Játszom főszerepeket és persze kisebbeket is, ám mindet ugyanolyan szenvedéllyel élem meg. A közönség visszajelzéseiből pedig érzem, mindig örülnek, ha láthatnak. És ez olyan nagy dolog: mert pontosan tudom, hogy akár a Corry néninek szóló hatalmas taps is valójában az egész pályámnak, az egész életemnek szól.