Mindenütt otthon

A József Attila-díjjal kitüntetett írók, költők között jó szívvel fedeztük fel a kézdivásárhelyi születésű, Kolozsváron élő Muszka Sándor nevét, akit a legtöbben a 2012 decemberében megjelent Sanyi bá – székely egypercesek című „stand up” kötet jellegzetes figuráján keresztül ismerhettek meg. Muszka lelki karakteréhez azonban sokkal közelebb áll a komoly hangvételű verselés, eddig nyolc kötete jelent meg. A legutóbbi, Szégyen című számtalan elismerő kritikát kapott, és valószínűleg nagyban hozzájárult a díj elnyeréséhez is.

Székelyföld nem skanzen

– A dicséretre mindenkinek szüksége van, abból él az író lelke is. Hatalmas dolog, ha az embert elismerik, az anyaországban, a pályatársak körében, a tágabb közösségében, vagyis kifejezik, hogy értékesnek tartják, amit csinál. A legfontosabb mégis az olvasók szeretete. Bármit írhatnak az emberről, bármilyen díjjal kitüntethetik, ha a könyvei a polcon maradnak, akkor valami félrecsúszott – vallja Muszka Sándor. Az író szülőföldhöz, anyaországhoz, magyarsághoz fűződő viszonya kapcsán szóba kerül egy korábbi verse is, a Transzilván látlelet a Magányos nőknek, bukott fiúknak című kötetből. A költemény a jobbító kritika szándékával árnyalni próbálja a sokakban most is élő Erdély egyenlő tündérkert képet. A legtöbben ugyanis a mai napig úgy képzelik el a székelyföldi mindennapokat, hogy ott minden héten disznót vágnak az emberek, és amikor éppen nem, akkor egész nap népviseletben táncolnak, és persze isszák a köményes pálinkát – mintha a világnak e szeglete egy nagy skanzen volna. E falumúzeum jellegű elgondolásnak a szomorú háttere, hogy amikor Romániá­ban a kommunisták átvették a hatalmat, Székelyföld valóban bezárkózott, mert az itt élők csak így tudták megőrizni az identitásukat. Mára mindennek inkább a hátrányai érezhetők, a Transzilván látlelet ezért a korlátozottságból eredő székely mentalitás kritikája is egyben.

– A nyitásra annál is inkább szükség van, mert a lehetőség adott rá, a Budapesten megjelenő könyvek egy-két hét múlva már megtalálhatók a székelyföldi könyvesboltokban, és jobb esetben fordítva is így van – magyarázza Muszka Sándor. –
Az internetnek köszönhetően pedig ugyanazokat az irodalmi folyóiratokat, portálokat olvassák az egész Kárpát-medencében. Az egyetlen fenyegető jelenség, hogy nemcsak a kultúra, de a teljes közélet átpolitizálódott, és ez lassan a határokon is kezd átszivárogni. Én a magam részéről nem hiszem, hogy azzal kellene foglalkoznom, melyik politikus mit mondott hétfőn, és erre kedden a másik politikus mit válaszolt.

Korlátok nélkül

A szintén József Attila-díjat elnyerő, marosvásárhelyi születésű Farkas Wellmann Éva bár nagyon örül az elismerésnek, korábban nem számított hasonlóra, hiszen elsősorban a maga, illetve az olvasóközönség örömére ír. Verselni kamaszévei legelején kezdett, egy tizenhét éves kori költeményét pedig már jó szívvel jelentette meg az első, Itten ma donna választ című kötetében. Most úgy érzi, a szálak még jobban összeértek: a tizenéves székelyföldi leányka és a békéscsabai érett nő költészetét egyaránt kitüntették.

Marosvásárhely, Kányád, Székelyudvarhely, Kolozsvár, Békéscsaba – mind jelentős állomások Farkas Wellmann Éva életében, ám fontossági sorrendet nem tudna és nem is akar felállítani a városok közt: egy magyar szerinte a Kárpát-medence bármely szegletében otthon érezheti magát. Erdély azért kiemelt helyet foglal el a szívében, a műveiben gyakran foglalkozik a szülőföldjét érintő kérdésekkel.

– Van egy különleges erdélyi életérzés, ami a személyiségemet is formálta. Erdélyben mindenütt boldog tudok lenni, csak mindenütt egy kicsit másképpen. Tíz éve azonban Békéscsabán élek, most úgy érzem, hogy itt minden tekintetben révbe ért az életem – magyaráz arról, hányféle módon és hány helyen lehet elégedett az ember. A magyar kultúrát természete szerint amúgy is rendkívül sokszínűnek tartja, amely világszerte egy nagy egységet alkot, hiszen magyar művészek által teremtődik. Ezt az egységet pedig – függetlenül a fizikai akadályoktól – a belsőnkben korlátok nélkül megélhetjük, ha akarjuk.

Békét kell kötni

– Háromszor olvastam vissza, hogy valóban az szerepel-e az értesítésben, mint amit elsőre értettem. Időnként felbukkan bennem az érzés, hogy ez csak egy álom – veszi át a szót Tarpai Viktória, immáron Jászai Mari-díjas színésznő. A fiatal kárpátaljai művészt először három éve terjesztették fel, A sátán fattya című film megjelenése után, amelyben a főszereplőt, a szovjet katonák által megerőszakolt, majd gyermekét megszülő tizenéves Tóth Esztert alakította. A friss Márai Sándor-díjas Nagy Zoltán Mihály azonos című regényéből készült mű különösen közel állt hozzá, ugyanis szülőfalujából, a kárpátaljai Nagymuzsalyból szintén rengeteg embert hurcoltak el kényszermunkára a Vörös Hadsereg katonái. A kárpátaljai magyarok kálváriája pedig sokáig feldolgozatlan fájdalom maradt, hiszen a múlt század második felében, évtizedeken át még csak beszélni sem volt szabad a szenvedésekről.

– Gyerekkoromtól kezdve hallottam azokról az esetekről, amelyek a környékünkön történtek. Azt hiszem, genetikailag belénk ivódott az átélt borzalom – mondja Tarpai Viktória, aki minden porcikájában külhoni magyar művész, annak minden gyönyörűségével és nehézségével. Amikor 2002-ben felvették a Pesti Magyar Színiakadémiára, ötször öt órát kellett sorban állnia tanulmányi vízumért, ám hiába az akkor még nagyon is meglévő fizikai határok, a nemzeti érzés, a magyarok együvé tartozásának gondolata mégis olyan természetes volt számára, mint a levegővétel.

– Én úgy nőttem fel, hogy pontosan tudtam, ki vagyok, hova tartozom. Tudtam, hogy itt egy nemzetről van szó, bennünk nem létezhetnek határok. Azt sem éreztem soha, hogy bárki kevesebbnek tartott volna a kárpátaljai származásom miatt, valahogy mindig olyan közegbe kerültem, ahol ez inkább értéknek számított. Sőt, akár előnynek is. Muzsaly környékén jellegzetes tájszólásuk van az embereknek, ezért az elején reszketve mentem beszédtechnika-órára, ahol viszont nagyon is jól jött az ízes beszéd. De a legnagyobb igazolás az volt, amikor egyszer aztán kaptam egy kis szolgálólányszerepet, és amikor elővettem hozzá a muzsalyi tájszólást, visítva nevettek a nézőtéren – mesél a kezdetekről Tarpai Viktória. Arra a kérdésre, hogy mit szól azokhoz a vádakhoz, miszerint csak azért kapta meg a Jászai Mari-díjat, mert régóta szoros szakmai kapcsolat köti Vidnyánszky Attilához, így válaszol.

– Egy cseppet sem zavar, ha valaki ezt állítja, én soha senkinek nem akartam megfelelni, a véleményemet és a világnézetemet mindig és mindenhol bátran vállaltam. A színésznek amúgy is a nézők visszajelzései számítanak, őket kell megnyerni. Egy díj elnyerésétől senki nem lesz jobb a színpadon, viszont hatalmas hajtóerő a későbbiekre, arra ösztönzi az embert, hogy még többet tanuljon, még elszántabban álljon neki a próbáknak. A kulturális életet átható megosztottság kapcsán pedig csak annyit mondhatok, hogy rengeteg olyan barátom van, akikkel mást gondolok a színházról és a világ dolgairól, de a vitákat soha nem szabad felvinni a színpadra. Én arra törekszem, hogy közvetítő legyek, a nemzeti összetartozás nem csak szóvirág számomra. Békét kell kötni a kulturális térben is, kezet nyújtanunk végre egymásnak.