„Mindig emeljük a tétet”

– Kihívás vidéki városban balett-társulatot alapítani?

– Színházat alapítani a semmiből mindig kihívás, történjen bárhol, és ennél talán még egy kicsivel nagyobb lélegzetű feladat kortárs táncszínházi társulatot alapítani. Magyarországon legutóbb ilyesmire negyvenöt évvel ezelőtt volt példa, mégpedig a legendás Győri Balett alapításakor. Jelenleg nem tudnék olyan városvezetést említeni, nemcsak az országban, hanem egész Európában, amely nem megszüntet, hanem létrehoz társulatot. Ez tágabb perspektívát feltételez a városvezetői gondolkodásban, hiszen a művészetbe fektetni sosem hónapok alatt megtérülő dolog. Dr. Cser-Palkovics András, Székesfehérvár polgármestere felismerte és megértette, hogy a kortárs táncszínház hiányzott a város, sőt, a régió kulturális palettájáról, és érdemes pótolni.

– Milyen elképzelésekkel fogott neki a munkának?

– Valahogy úgy voltam vele, mint a mesebeli szegény legény, aki elindul tapasztalatot szerezni, és a kalandok után végül hazatér. Többek közt tanítottam a hágai táncművészeti konzervatóriumban, hat éven át voltam a cseh South Bohemian Balett társulatának balettigazgatója, dolgoztam a Pécsi Balett művészeti vezetőjeként, alapítója voltam a Gödöllőn működő Magyar Balett Színháznak és a Nemzeti Balett Koreográfus Stúdiónak – sok minden volt tehát a zsebemben. Négy éve kaptam felkérést Svédországból és Németországból, én azonban inkább úgy döntöttem, itthon építem tovább a karrieremet: megkerestem Székesfehérvár vezetését a táncszínház ötletével. A kudarc esélye egy pillanatra sem bizonytalanított el, hiszen az olimpián sem lehet úgy elindulni, hogy attól fél az ember, mi van, ha kevés lesz a teljesítménye a döntőbe jutáshoz vagy akár a győzelemhez. Szentül hittem benne, hogy a döntéshozók hisznek a művészet fontosságában.

– És miért éppen Székesfehérvár?

– Egyfelől azért, mert személyesen kötődöm a régióhoz, gyerekkoromban sokat jártam a Velencei-tóhoz és Székesfehérvárra is. Az alapítást megelőzően persze mérlegelni kellett, hogy a város anyagi szempontból elbírna-e egy társulatot, Fehérvár pedig fejlődő város. Az itt élőknek sokáig Budapestre, Szegedre vagy Győrbe kellett utazniuk, ha nívós kortárs táncszínházat akartak látni, az általunk képviselt műfaj tehát hiánypótló a régióban. A társulat magját alkotó táncosoknak ráadásul komoly szakmai múltjuk van, olyan balettrepertoár, ami a művészi építkezésben éveket, évtizedeket spórolt meg. Másfelől hatalmas előny Budapest közelsége, hiszen mint a vidéki társulatok többségének, nekünk is fontos játszóhelyünk a Nemzeti Táncszínház.

– Két éve a koronavírus-járvány, most pedig a szomszédban folyó háború nyomasztó gazdasági hatása nehezítheti a művészeti intézmények működését. Hogyan lehet túljutni a nehézségeken?

– Az első gondolat, ami ennek kapcsán az embereknek eszébe juthat, hogy járványhelyzetben vagy háborús időszakban nem a kultúra az, amire szükségük lehet. Miközben csakis arra van szükségük, hiszen törött lélekkel csupán vegetál az ember. A művészetnél pedig nincs jobb gyógyszer. Én úgy látom, hogy a kultúra támogatása helyesen működik idehaza, és remélem, hogy a jelenlegi helyzetben a nagy vonalakat tekintve ez így is marad. Természetesen mi is szembesülünk a nehézségekkel, hiszen háromszoros-négyszeres gázárak mellett kell majd télen kifűtenünk a színházat és a próbatermet. Mi sem vagyunk függetlenek a világban zajló folyamatoktól, a társadalmi eseményektől, ezt intézményvezetőként meg kell érteni. Ha sértődöttséggel és mellőzöttséggel éljük meg, hogy az eddig ideális hangsúlyok kissé eltolódnak, az senkinek sem használ. Én személy szerint ezeket a nehézségeket igyekszem új kihívásként megélni és bízni abban, hogy mindez megerősít, még kreatívabb megoldásokra ösztönöz.

– Jelent ez konkrét változást a működésükben?

– Évadonként két bemutatót a fenntartó nyújtotta támogatásból hozunk létre. Jövőre egyről lemondtam, mert a szükség úgy kívánta. Ez évben öt bemutatót pályázati pénzekből hoztunk létre, ez az arány továbbra is így lesz, már amennyiben lesznek pályázatok. Ebben az évadban forgalmazni fogunk, azaz kijátsszuk azt a felhalmozódott repertoárt, amit – többek közt a járvány miatt – eddig csak kis előadásszámban tudtunk a közönség elé vinni. Magyarán azt éljük fel, amit az éléskamránkban elraktároztunk: úgy gondolom, e helyzetben ez a felelős hozzáállás.

– Nagyon változatos a repertoár, a teljesség igénye nélkül: irodalom és tánc találkozik a Percről percre című előadásukban, amely többek közt Örkény István egypercesei alapján született; Csajkovszkij Hattyúk tava című ba­lett­zenéjére izgalmas lélektani dráma készült; valamint Trianonról egyéni sorsokon keresztül mesélnek a színpadon. Ez utóbbi nem igazán jellemző témaválasztása a kortárs táncelőadásoknak: hogyan közelítettek e különösen érzékeny témához?

– Nem a történelemkönyvhöz nyúltunk, hanem az egyéni sorsokhoz, személyes emlékekhez. A darab zenéjét Kocsák Tibor írta, a librettót pedig L. Simon László: a hármasunk nagyszerűen tudott együtt dolgozni. Trianon drámája túlmutat önmagán, hiszen ilyesmi ma is megtörténhet bárhol a világban. Minket az érdekelt, hogy egy diszkriminatív politikai döntés hogyan hat az egyéni sorsokra. Merthogy azokra hat elsősorban. A művész számára minden időben a legfontosabb feladat, hogy a lélekhez szóljon, a hatásmechanizmusokat feltárva tegye átélhetővé a történelmi tényeket. Nincs az a kiváló történelemtanár, aki úgy tudna erről a tragédiáról beszélni, mint ahogyan a verseiben tette azt József Attila vagy Ady Endre. Sosem az értelem van előbb, hanem az érzelmek: ez történik akkor is, ha szerelmesek vagyunk.

– Ez működik a koreográfiák készítésénél is?

– Mindig az adott téma határozza meg, hogyan nyúlunk a darabhoz. A felkészülést sok esetben hosszabb-rövidebb kutatómunka előzi meg, amit persze befolyásol az inspiráció és sok minden más is. A koreográfia születésekor azonban sosem kottából, előre legyártott vázlatból dolgozom. Ha így tennék, a legfontosabb értékek vesznének el, a spontaneitás és az intuíció. Az alkotómunkát egyébként nagyon segíti a társulati lét, hiszen a táncosokkal annyira ismerjük már egymást, hogy szavak nélkül is érezzük, milyen irányba érdemes elindulni – különös alkímia ez.

– Novemberre Jiří Kylián Un Ballo című darabjával készülnek: ez a bemutató is jelzi, hogy az a bizonyos mérce igen magasra került.

– Kyliánt a mentoromnak tartom, hosszabb időt töltöttem műhelyében a holland táncszínháznál, vitathatatlanul a kortárs táncművészet legnagyobb hatású alkotójáról van szó. A lehetőség, hogy bemutathatjuk a darabját, fokmérője együttesünk színvonalának, hiszen Kylián csakis annak a társulatnak engedi meg, hogy előadja a darabját, amelyik megfelel az általa támasztott rendkívül magas szakmai elvárásoknak. A novemberi bemutató a Nemzeti Táncszínházzal közös produkció, a november 30-i budapesti premier után jön majd Székesfehérvárra az előadás. Idén augusztusban ugyanakkor újabb fontos állomáshoz érkeztünk: a városvezetés és a Kárpát-medencei Művészeti Népfőiskola összefogásának, Rodics Eszter elnök asszonynak, valamint L. Simon Lászlónak, a népfőiskola védnöki testületi tagjának köszönhetően új próbateremmel gazdagodott az együttes. Olyan városban született meg a kortárs táncszínház, ahol nem volt korábban hagyománya: feladatként kaptuk, hogy ezt a hagyományt, ezt a műfajt itt meggyökereztessük. A bizalmat pedig azzal is igyekszünk meghálálni, hogy építkezünk tovább: mindig feljebb emeljük a tétet.