Mindörökké Yorick

1 2 3 4 / 4

– Yorickról mindenkinek Shakespeare Hamletje jut eszébe, hiszen a híres temetői jelentben az ő koponyáját tartja a főhős kezében, miközben egykori, udvari bolondként betöltött szerepére emlékezik. Miért választotta életmű-kiállításának az Eternal, azaz Örök Yorick címet?

– Bár maga a kiállítás az Európai Színházi Unió felkérésére és finanszírozásában jött létre, kialakításában mégis nagy szerepet játszott, hogy hat év után levették a Vígszínház műsoráról az Eszenyi Enikő rendezte Hamletet. Mivel a színház igazgatója, Rudolf Péter nekem adta a díszletét, így evidens lett, hogy ez, illetve Yorick koponyája fogja össze a tárlatot. Ráadásul Yorick karaktere közel is áll hozzám. Végiggondolva az életemet rájöttem, hogy az ember szinte mindig a sötétben ül. Ahhoz, hogy ezt el tudja viselni, humorérzék kell. Ezért bolondozik, megpróbál igazat mondani, de ha túlságosan őszinte, betiltják. Így ha a hosszú évek során csak annyit értem el, hogy sikerült lelepleznem a különféle rendszerek retorikáit, már eleget tettem.

– Feltételezem, nem jellemző, hogy a díszlettervezőnek adják az előadásról levett darab kellékeit…

– Olyannyira nem, hogy miután kiadták a bontási engedélyt, megsemmisítés várt volna rá. Erre azonnal írtam egy nyílt levelet a színház igazgatójának és rajta keresztül a teljes színházi szakmának. Arra kértem őket, ha a csillagok állása úgy hozza, hogy valahol, egy tehetséges pillanatban valami különleges díszlet születik, ne dobják ki! Amikor leveszik a műsorról a darabot, tegyék el, hogy a színházi emlékezetnek nyoma maradjon! Már csak azért is, hogy valamikor később, majd autentikus módon, abban a környezetben lehessen felidézni a színművet, ahol egykor játszották. Nemrégiben például csináltam egy Csehov-kiállítást a Bajor Gizi Színészmúzeumban. Azzal kellett szembesülnöm, hogy egy olyan nagy Csehov-előadásból, mint amelyben Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán játszottak, nincs meg egyetlen ruha, de díszletelem sem. Szégyen.

– Rengeteget dolgozott külföldön. Mi a tapasztalata, mi történik ott a dísz­letekkel?

– Franciaországban például van egy olyan szcenikai központ, amelyet én is szeretnék itthon megvalósítani. Ott sűrűbben előfordul, hogy színházi díszletekből nyílik kiállítás. Dolgoztam a Comé­die-Française-ben 1996-ban. 2014-ben felhívtak, hozzájárulok-e ahhoz, hogy kiállítsák a La vie Parisien című Offenbach-darab díszletét a Petit Palais-ban Párizsban. Értetlenkedtem: hogy lehet, hogy az még megvan?! Mondták, hogy mindent eltesznek. Vagyis náluk egyértelmű, hogy a színházi tervezés képzőművészet. Nálunk ez máig állandó vita tárgya.

– Képzőművészként nem lehet könnyű megélni a rombolást…

– Nyilván nem lehet mindent megőrizni, hiszen a szakmánk költséges képzőművészet. De nem is ez a cél. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy tíz előadásom is megkapta a Kritikusok Díját. Vagyis ha valami jól sikerül, és azt jutalmazzák, akkor legalább azt próbáljuk megőrizni, miként a világ számos más országában is teszik.

– Valóban, a díszlet több a puszta látványnál: hordozza és visszatükrözi nemcsak az adott darab, de a mindenkori jelen szellemiségét, vagyis egyfajta korlenyomat. Hogyan zajlik általában egy díszlet megtervezése? Mi a legfontosabb: a látvány vagy a mögötte lévő gondolat?

– Először elolvassuk a darabot, és elkezdünk beszélgetni róla a rendezővel. Majd mutatok vázlatterveket, és átbeszéljük a miérteket és a hogyanokat. Mert egy díszlet akkor jó, ha van mögötte filozófiai tartalom. Hiszen az is a feladata, hogy problémákat fogalmazzon meg vagy kérdéseket tegyen fel mindarról, ami a jelenben körülvesz minket, hogy megmutassa, miként áll a világ a színészek szempontjából. A néző pedig mindezt a saját életén, tapasztalatain keresztül dekódolja a maga számára.

– Egy darab gondolati tartalmát először mégiscsak a rendező fogalmazza meg. Mi történik, ha két erős karakter találkozik egy darab színpadra állításakor?

– Az a legjobb. Különösen akkor, ha kölcsönös egymás iránt a tisztelet, és megpróbáljuk elfogadni a különféle gondolatokat, amelyek így képesek lesznek egymást fejleszteni, kiegészíteni. Ezért is tudok néhány emberrel hosszú távon is együtt dolgozni.

– Mint például Kovalik Balázzsal? Merthogy az operákat, amelyekben dolgozott, javarészt ő rendezte.

– Igen, bár előfordult, hogy Balázs is dobott vissza tervemet. Például amikor a bayreuthi Markgräfliches Opernhausban dolgoztunk, ami tízéves rekonstrukció után nyitott újra. Építtetője, Friderika Zsófia Vilhelmina porosz hercegnő korának legmodernebb színházát hozta létre. A tervem az volt, hogy én is a legmodernebb dizájn irányába ható díszletet fogok hozzá készíteni. Balázs el is fogadta, sőt, már megvolt az állítópróba is, amikor elbizonytalanodott a színház vezetése, és Balázs arra kért, tervezzek valami egészen mást.

– A 2015-ös prágai Quadriennálén bemutatott Donor for Prometheus című narratív installációjába azonban, ami tulajdonképpen egy több mint másfél órás előadás volt, nem szólt bele senki. Sőt, Jeles András rendező szerint ezzel „kilépett, kiemelkedett a látványtervezés-szakmából, és a magyar kultúra és szellemi élet legnemesebb és legkülönösebb alkotói közé emelkedett”. Mire építette ezt az egyedi látványvilágot?

– A leláncolt Prométheusz története ismert: mi, kreátorok tőle kaptunk minden tudást. A klasszika-filológusok mítoszértelmezése szerint az ezért kapott tízezer éves büntetése, vagyis hogy egy sas mindennap kitépi májának egy részét, nemsokára lejár. Ebben az utolsó időszakban azonban Prométheusznak problémája van a májújratermeléssel. Így mivel adósai vagyunk, eljött a pillanat, hogy segítsünk neki, hiszen májdonorokra van szüksége. Az, hogy a felajánlott májat Prométheusz kapja, persze csak a mítosz része. Az installáció és az erre létrehozott előadás lényege tulajdonképpen az volt, hogy felidézzem az emberekben a szolidaritásra való hajlamot, azt, hogy rákérdezzenek magukban, hajlandóak-e tenni a másikért valamit.

– A prágai Prométheusz-előadásról készült videót most mindenki meg is nézheti a Műcsarnokban, mint ahogyan bepillantást nyerhet több évtizedes munkásságába is. Milyen koncepció alapján építette fel a kiállítást?

– Nem időrendben, hanem létrehoztam egy hatvanlapos életkönyvet, amely bárhol fellapozható, át lehet ugrani oldalakat, nincs kezdte és vége. És természetesen van néhány makett, eredeti díszletrészlet és jelmez is.

– Kiemelne ezek közül valamit?

– Például Valérie Dréville színésznő különleges ruháját a Thérese, a filozófus című darabból, amit egy XVIII. századi márki, bizonyos Boyer d’Argens írt. A darabot, amely legalább annyira filozofikus mű, mint amennyire pornográf, a párizsi Odeon Színház meghívására Anatolij Vasziljev rendezte. Az előadásban Thérese sorsát követjük végig, akinek az az elhatározása, hogy egy életen át megőrzi a szüzességét egy olyan világban, ahol az abúzus jelenléte mindennapos. Hosszú kutatás során a Quai Branly múzeumban rátaláltam egy indiai-óceáni termékenységi szimbólumra. Elkészítettem rozsdamentes acélból, és fel is használtam az itt is látható mintegy 11 kilogrammos jelmezhez. Amiben egyébként a színésznő olyan könnyedén mozgott, hogy senkinek fel sem tűnt.

– A kiállításon elsőként a padlóra helyezett feliratok szúrnak szemet, különböző szerzők nevei Szophoklésztől Moliére-en keresztül Máraiig. Végigjárva a tárlatot tulajdonképpen mindvégig ezeken a szerzőkön taposunk. Tévedek, ha azt gondolom, hogy egyfajta kritika ez a XXI. színházzal szemben, ami sokszor mindenáron felül akarja írni az eredeti szövegeket?

– Valóban egyfajta figyelemfelhívásnak szántam, miközben persze vannak jól sikerült átírások is. Ám az értékes műveknél különösen fontos, hogy odafigyeljünk, hogyan nyúlunk a szöveghez. Ahhoz, hogy valamit változtassunk rajta, a műelemzés nagyon magas síkjára kell eljutni, erre pedig csak kevesek képesek. Vagyis manapság valóban azt látom, hogy inkább lábbal tapossuk, mintsem komolyan vesszük a műveket és velük együtt a szerzőiket.