Mit keres Freddie Mercury a sztyeppén?

Lábával nyilazó turáni hölggyel hirdették A sztyeppe illata című cirkuszi előadást, tehát úgy éreztük, hogy huj, huj, nosza, nézzük meg, hiszen ilyet is egyszer látni a fővárosban, mint Budán kutyavásárt. Sőt, amint utánaolvastunk, még jobban fellelkesültünk: azeri, üzbég, kazah, mongol, no meg magyar – no meg ukrán! – artisták, cirkuszművészek számait láthatjuk majd a Fővárosi Nagycirkusz porondján. Ottjártunkkor már az Állatkerti körúton döbbenten szembesültünk a főváros kulturális sokszínűségével, a cirkusz épülete elé egy jurtát állítottak, és ha azt hinnénk, hogy a klímaváltozás elől idemenekült nomád család telepedett meg a cirkusz tövében, akkor tévedünk, ugyanis a türkök népi kultúráját bemutató, érdekes, izgalmas fényképekkel, rövid kísérőszöveggel tarkított kiállítás látható benne.

Ám a cirkuszi porond nem alakult jurtává, pedig igény lett volna rá. Turáni fantáziaruhákba bújt dobosok szavával kezdődött az előadás, majd nyálas dalolászással folytatódott: egy énekesnő fekete lovon nyargalt körbe-körbe a porondon, és egy nagyon szép dalt énekelt egy nagyon szép dologról, de szerencsére alig lehetett érteni a szövegét. Könnyeinkkel küszködtünk, csak a kakasszag (pattogatott kukorica – a szerk.) vetett gátat érzelmeinknek. Kisvártatva gyermekek bicikliztek be, Mad Max módjára tuningolt kerékpárokkal, kormányuk fölé íjakat szereltek, és körbe-körbe tekertek a porondon, majd a levegőbe is emelkedtek, míg a narrátorok elmondták, hogy megismerkedhetnek az eredetükkel és azokkal a helyekkel, ahonnan az álmaik származnak – magyarán Ázsiával. Mit tehet egy turáni szívű ember, hát meghatódik, és várja, hogy lássa a medvét! S a medvék meg is érkeztek, az első számban kazah (vagy inkább kazahsztáni orosz) „erős emberek” egyensúlyoztak egymáson; mi tagadás, láttunk már ilyen számokat a cirkuszban, jobbakat is. Ám a mongol cirkuszművész hölgyek mutatványáért már megérte betérni: pálcákon egyensúlyoztak, lábbal nyilaztak, minden mozdulatukból kitetszett, hogy vérükben van a távol-keleti mozgásművészet, amely egészen sajátos, és talán úgy lehetne leírni, hogy hajlékony elegancia. Vastapsot kaptak, megérdemelten. Aztán láss csodát, bejött a porondra a híres aranyember, vele meg a Barys lovasakrobata-csoport Kazahsztánból. Ültek, álltak, lógtak a nyeregben, mutatványoztak, és ezzel Nyugaton alighanem vastapsot aratnak, de Magyarországon, a lovas kaszkadőrök ősi hazájában nem számít nagy durranásnak a mutatványuk – kazakán többet vártunk volna tőlük, mert különben remek lovasok.

Később egy klasszikusabb szám következett, az azeri Samir Abbasov különleges pohár-egyensúlyozó száma nem ígért sokat, de a hagyományos fellépőruhába öltözött artista mutatványától néhányszor elakadt a közönség lélegzete: gyertyatartót, borosüveget, borral teli poharat meg az ég tudja, még mi mindent egyensúlyozott egy késen, amelyet a szájában tartott. A Virtuóz zsonglőrök földön és levegőben! kazah csoportja jó hangulatot teremtett, ráadásul profin kitalálták az előadásukat – egy hatalmas óraszerkezet részeiként kezdtek el mozogni –, derűt csempésztek a nézőközönség soraiba, és nagyjából mindent kihoztak, amit ki lehet hozni egy zsonglőrszámból. A Monte-Carlóban Arany Bohóc díjat nyert üzbegisztáni Sky Angels romantikus levegőszámát látványos és cseppet sem veszélytelen trükkökkel fűszerezve adta elő a magasban, ráadásul megtudtuk, hogy a hölgy pár évvel ezelőtt majdnem életét vesztette egyik előadásuk közben – alighanem ez volt az egyik legérzelmesebb szám. Egyetlen megjegyzésünk az, hogy ha már a sztyeppe illatára hivatkoznak, akkor jobban figyelhettek volna a sztyeppe zenéjére is, például választhatták volna az előadás témájához, mert persze megnyerően hangzik a Queen The show must go onja vagy egy másik csapat esetében a szimfonikus Eminem, de azért roppant mulatságos ilyen környezetben, és stíluszavarhoz vezet. Ez különben az előadás saját élő zenekarával előadott zenéjéről is elmondható; érthetetlen, hogy miért nem türkösítették jobban – ugyanaz a fúvókkal kevert, hegedűre hangolt szoft rock szólt, mint általában minden előadásukon, és ez kissé kizökkentett a pusztai parádéból. Helló, türköcske, létezik koboz, doromb, torokének, miegymás, manapság nem nagy szám kikeverni! Újabban egy mesenarratíva kaptafájára próbálják felhúzni a különféle artistaszámokat, több-kevesebb sikerrel; A sztyeppe illata esetében úgy éreztük, hogy nem különösebben sikerült. Érdemes megnézni, ha lehántjuk róla a kötelező giccset.