Molnár Ferenc ma is aktuális egyfelvonásosai

A darab főszereplője egy nagy nyugat-európai bank igazgatója, Norrison úr, aki a nyitó jelenetben éppen arra készül, hogy megkezdje kéthetes szabadságát, ám kellemetlen meglepetés éri: a nála és feleségénél vendégesedő Lydia – egy amerikai milliomos elkényeztetett, gőgös, akarnok lánya – titokban férjhez ment, és választottja egy, a társadalom alsóbb rétegeiből való, rossz megjelenésű, rosszul kereső fiatalember.

Norrison egykettőre átlátja: a lány szülei aligha fogják jó szemmel nézni e házasságot, sőt őt fogják hibáztatni amiatt, hogy megköttetett, így reményei – miszerint Lydia apja tőkeinjekciót nyújt a bankjának – szertefoszlani látszanak. Ráadásul a neje épp erkölcsnemesítő munkájáról ismert – hogyan venné hát ki magát, ha kiderülne, hogy éppen Lydiára nem tudtak vigyázni, amíg náluk időzött?

De a frigyet már nem lehet meg nem történtté tenni, így csak egy megoldás marad: az amerikai szülők számára elfogadható személlyé alakítani a lány férjét, Fusz Antal taxisofőrt. Minderre egy óra áll rendelkezésre – de hogyan lehet ezt a munkát, amelyhez másnak talán egy élet sem elég, röpke hatvan perc alatt elvégezni?

A különféle problémák megoldásában gyakorlott Norrison fejében – aki egy ponton például a következő, beismerő vallomással felérő megjegyzést teszi: „Hova jutna manapság egy bankigazgató mesék nélkül?” – úgyszólván azonnal összeáll a terv…

Az egyfelvonásos tehát egyfelől egy lehetetlen(nek tűnő) küldetés végrehajtásának krónikája, másfelől a pénzügyi elit pozícióféltését, rátartiságát és látszatorientáltságát nevetségessé tevő vígjáték. A végeredmény ugyanis egyszerre valós és valótlan. Valós, mert az albérletben lakó, rosszul fizetett taxisofőrből luxusszállodába költöző, fontos beosztást betöltő, jó jövedelmű, előkelő felmenőkkel rendelkező „grófcsemete”, Antoine Dubois-Schottenburg lesz. És valótlan, mert a néző jól tudja, hogy Fusz Antal részéről semmiféle érdemi teljesítmény nincs ebben, a róla kialakított kép teljes egészében Norrison műve.

Molnár Ferenc arra is rámutat, hogyan jöhetett létre eme átváltozás: a bankvezér úgy viszonyul a csapatához, akár egy gépész az általa kezelt gépezethez, vagyis az udvariasság, érdeklődés és figyelem, amelyet munkatársai felé mutat, csak saját jól felfogott érdekeit szolgálja: ezekkel olajozza a már említett gépezetet.

Munkatársai ugyanakkor – tekintélytisztelettől, haszonleséstől, netán az állásvesztés félelmétől hajtva – akarat nélküli bábokként teszik a dolgukat. Így amikor Norrison titkára megjegyzi: „Az elnök úr büszke lehet arra, hogy így rendelkezésére áll úgyszólván az egész emberiség”, az igazgató nem ok nélkül veti oda: „Az, amit maga az egész emberiségnek nevez, az szégyellje magát!”

A rendezés igazodik Norrison szava járásához – „Tempó! Tempó!” –, így végig megfelelő sebességfokozatban halad, az előadás egy percre sem ül le. A bankvezér idős titkárát alakító Bodrogi Gyula szemmel láthatólag jól érzi magát a színpadon, elegánsan és könnyedén hozza a figurát; a Norrisont megformáló Schnell Ádám nem annyira a karakter erélyességét, inkább leleményességét domborítja ki.

Az előadás második részét képező Az ibolya a Színház című trilógiaként ismert egyfelvonásos-gyűjtemény (Előjáték Lear királyhoz, Marsall, Az ibolya) záró darabja, amelyet 1921-ben mutattak be először. És míg az Egy, kettő, három a külcsín létrehozásáról szól, ez arról, mi folyik a szó konkrét és jelképes értelmében vett színfalak mögött, vagyis egy igazgató irodájában és az ember szívében.

A darab egyik központi alakja egy puritán erkölcsű igazgató, akit egyre jobban bosszant, hogy a meghallgatásra jelentkező színésznők nem haboznak a bájaikat is bevetni avégett, hogy elnyerjenek egy fontosabb szerepet. Az igazgató egyik munkatársa – egy épp próba alatt lévő operett zeneszerzője – azonban úgy véli: ha valamivel kedvesebb és türelmesebb volna velük, a jelentkezők máshogy viselkednének. A direktor a gyakorlatban vizsgálná e feltevést, ezért a zeneszerző az igazgató íróasztala mögé telepszik, míg a direktor magára ölti Skultéti bácsi, az öreg írnok szemüvegét és ruhadarabjait, leül a sarokba, és…

A néző arra számít, hogy ezek után a szerepcseréből következő félreértés-sorozat szemtanúja lesz. Így is történik, ám Molnár Ferenc mást is tartogat: a kisvártatva szobába lépő, meglehetősen egyszerű teremtésnek tűnő jelentkező, Sobri Ilonka egy ponton „Skultéti bácsi” tudtára adja, hogy beleszeretett, és a direktor olyan helyzetbe kerül, amelyet nem látott előre.

Molnár Ferenc eme egyfelvonásossal is igazolja: mindent tud a színházról. A főszerepért küzdő Szeniczey őnagysága „műsorára” adott intézményvezetői reakciók úgy is kellemes másodperceket szereznek a nézőnek, hogy a primadonna nem is jelenik meg a színpadon. Amúgy a nyílt színen is színház zajlik: Ilonka más stílusban, más eszközökkel, de ugyanúgy előadja magát, mint a már említett díva – ám miután felhagy az alakítással, bevallja: nem vágyik nagy szerepekre, ugyanis nem akar híres színésznő lenni.

„Nekem van tehetségem, de csak annyi, amennyi nekem kell. Elég szemtelenség, hogy a kritikusoknak több kell, mint amennyivel én magam megelégszem. […] Szép szerény művészet kell nekem, meg szerény vőlegény!”, mondja önérzetesen. Az ibolya sava-borsát tehát a színházi munka során szerzett, bennfentes információkkal, no meg a színészi produkcióval folytatott játék adja.

És ha már itt tartunk: az általunk látott előadásban az igazgatót alakító Kristán Attila frusztrált vezetőként valamivel meggyőzőbb volt, mint a váratlanul jelentkező érzéseivel küszködő, szerelmes férfiként. Az Ilonkát alakító László Rebeka egyetemi hallgató elejétől végig hibátlanul formálta meg a kezdetben alakoskodó, majd őszintén megnyilatkozó, kissé közönséges, kissé szerencsétlen, ám kedves, meleg szívű teremtést.

A két egyfelvonásos nemzeti színházbeli előadásai – a Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház közös produkciói – igazolják, hogy Molnár Ferenc darabjai mintegy száz évvel az ősbemutatójuk után is olyannyira elevenek, hogy kisszínpadi előadásuk megtölti a termet. És azon túl, hogy mindkettő a legjobb formájában mutatja a szerzőt, az is elmondható róluk, hogy aktualitásukból sem sokat vesztettek.

Az ibolya például arra emlékeztet, hogy nem csak a férfiak kényszeríthetik a szereposztónak mondott díványra a hölgyeket, előfordulhat, hogy a hölgyek próbálják rácsábítani a férfiakat. Az Egy, kettő, háromban pedig elhangzik egy mondat, amelyet Norrison mond az Antoine Dubois-Schottenburggá tett Fusz Antalnak: „Ön nemcsak meg van csinálva, hanem el is van indítva.” Napjainkban vajon hány sztárról, celebről, médiaszemélyiségről lehetne ugyanezt kijelenteni?