Molyrágta emlékek
„Elfogyott a peenzem.stop.kueldjetek.stop.” Ki tudja, hányszor olvastak efféle tömör felszólítást a bosszankodó szülők nagyanyáink kamaszkorában. A távirat szikár stílusa nem volt véletlen, a bőbeszédűség ugyanis sokba került. Mostantól pedig már semennyibe sem fog: 2021 áprilisában a Magyar Posta kivezeti szolgáltatásai közül a belfölditávirat-szolgáltatást.
A szó elszáll, az írás megmarad – e szólás tökéletesen festi le digitális világunk hiányosságait. Számtalan elektronikus felületen küldhetünk üzenetet, ám a nyomukat aligha őrzi majd kézzelfogható emlék. Hol vannak ma már a merített papírra írt, viaszpecséttel lezárt titkos küldemények? A csinos borítékba rejtett, kölnivel telehintett, leheletfinomságú papiroson kellemkedő szerelmes üzenetek, a megsárgult, vaskos ívekre rótt veretes, bölcselkedő sorok? E réges-régi világ utolsó mohikánja a távirat: bár a XIX. század találmánya, mégis vele zárul le az üzenetváltás analóg korszaka, amikor az esküvői gratulációt vagy a részvétnyilvánítást nem a közösségi oldalakon küldték, hanem a posta révén egyenesen a címzetthez. A Magyar Posta most úgy döntött, hogy lezárja történetének e fejezetét, és a jelentősen megcsappant közönségigény miatt kivezeti portfóliójából a belföldi távirat, illetve a Posta-Világfax szolgáltatást.
Fizetés szavanként
Samuel Morse-nak, a távíró feltalálójának első üzenete egy rejtélyes számsor volt, amelynek feloldása után e szikár kijelentés állt a papíron: „Sikeres kísérlet a telegráffal 1837. szeptember 4-én.” Magyarországon tíz évvel később adták fel az első táviratot. Eleinte hadászati és más hivatalos ügyekben továbbították az üzeneteket Bécs és Pozsony között, nem sokkal később, 1853-ban azonban a nagyközönség előtt is megnyílt a lehetőség. Az 1990-es években még nyolcmillió táviratot kézbesítettek évente, üzleti és magáncélúakat is, napjainkra viszont már csak tízezres nagyságrendben vette igénybe a lakosság a szolgáltatást.
A harminc alattiaknak talán csak a nagyi féltve őrzött emlékkönyvéből, fénykép- és dísztávirat-gyűjteményéből lehetnek homályos, kissé molyrágta emlékeik arról, milyen is volt az elegáns képekkel díszített papiros, amit ünnepélyes alkalmakkor – születésnapkor, esküvőkor, részvétnyilvánításként – adtak fel a postán. A dísztávirat a XX. század utolsó harmadáig az üzenetváltás protokolljának része volt, amolyan udvariassági formula, amivel a mai hatvan év fölöttiek egészen biztosan éltek még. A Postamúzeumban ma is látható a XIX. század utolsó harmadának állapotát tükröző távíróállomás: az ilyesfajta hivatalokban bárki feladhatta pár soros küldeményét, ha megfizette a kirótt díjat. A fizetés szavanként történt, amit számos kitétel bonyolított. Az ár úgy növekedett, ahogyan a szövegben nőtt a számok aránya, ha pedig rejtjelezett volt a textus – talán a hegyes bajszú bécsi ügynökök küldözgették kódolt jelentéseiket –, a hivatalos szabályzat szerint összebeszélt nyelvűnek kellett tekinteni, így magasabb taksát számíthatott fel érte a postáskisasszony.
Vízzel is lehet üzenni
A Postamúzeum a műszaki tárgyak történetének egy igen speciális szegletébe is betekintést enged: a távírótörténeti gyűjtemény vitrinjeiben a kommunikáció őskorából származó szerkentyűmatuzsálemek, egy réges-régi világ üzenetközvetítő masinái sorakoznak. A legrégebbi darab még az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idejét is átvészelte, tekintve hogy 1847-ben helyezték forgalomba. Ez azonban még nem távíró volt, csupán távjelző, vagyis nem szöveget küldött, hanem egy távolról vezérelt mutatót a betűkre irányított.
Persze a korábbi évszázadokban is megoldották, hogy az üzenetek célhoz érjenek: mivel a postagalamb vagy a lóháton útra kelő küldönc érkezésében volt némi bizonytalanság, kigondoltak némiképp bonyolultabb, ám annál biztosabban működő módszereket is.
– A XIX. századot megelőző korokban például egy csatornarendszert használtak üzenetküldésre: a zubogó víz úgy működött, mint a távjelző, azaz bináris kódon alapult. A zárt csatornában a küldő oldalon fel- vagy lenyomták a vízoszlop magasságát, így a fogadó oldalon megnövekedett vagy lecsökkent a vízmennyiség, ezek váltogatásával állt össze az üzenet. A szomszédos hegyek tetején felvillantott fényjelzések ugyancsak bináris rendszeren alapultak – magyarázza Magdó Csaba, a Postamúzeum távírótörténeti gyűjteményének műszaki muzeológusa. E bevált tapasztalatok kristályosodtak ki később, az 1847-től Pozsony és Bécs között elsőként használt Bain-féle távjelző működésében. Ez a masina a Morse-rendszerhez hasonló kódtáblázaton alapult, az üzenet az alacsony és magas hangok váltakozásán nyugvó jelrendszerből állt össze. E kissé nehézkes távírórendszer azonnal forradalmasította a kommunikációt: míg váltott lovakkal is egy teljes napig tartott egy üzenet eljuttatása Pestről Debrecenbe, addig e berendezés hat, sürgős esetben négy órára rövidítette a kézbesítés időtartamát. Még úgy is, hogy körülbelül nyolcvan-száz kilométerenként állomásokat kellett közbeiktatni a távirat adója és vevője között, mert ennyire volt elég az átjátszóvezeték áramfeszültsége.
Távíró kontra telefon
Az első pesti távíróállomás 1850-ben kezdte meg működését, ekkor vezették be a Morse-kódon alapuló betűíró távírót, újabb lépcsőfokaként a fejlődésnek: vékony szalagra ütötte a kódnak megfelelő lyukakat, vagy tintával festette papírra a beérkező üzenetet.
– A Morse-kód maximum öt jel sorozatából – pontok, vonalak, valamint a hiátus váltakozásával – variálta az angol ábécét és a számokat. A jelzést bonyolította, hogy el kellett különíteni a betűket, a szavakat és a mondatokat egymástól. Ez utóbbiból ered a táviratban használt stop kifejezés, ami tulajdonképpen a pontot jelenti – fejtegeti Magdó Csaba a távíró működési elvét, hozzátéve, hogy e gépek használata kitartott a II. világháború idején is.
A kiegyezés után a magyar kormány vette kézbe a távíróhálózat fejlesztését. 1887-ben Baross Gábor közlekedésügyi miniszter egyesítette a posta és a távírda intézményét, a magyar mérnökök pedig nekikezdtek a munkának. Az 1867-ben használatba vett Hughes-féle betűíró távírót Pollák Antal és Virágh József fejlesztése, a gyors távíró sebességben sokszorosan felülmúlta, ennek köszönhetően az üzenet is hamarabb célba ért.
– A Hughes-távírót leginkább a vasútállomásokon használták, kissé nehezítette a működésüket, hogy egyszerre kellett forognia az adó és a vevő oldalán üzembe állított gépeknek. Ha nem így történt, a betűk összekeveredtek, és az üzenet érthetetlen katyvasz lett. E szinkrontávíróknak a vasút belső kommunikációjában volt szerepük: például az országhatár egyik oldalán várakozó szerelvények határátlépésének engedélyét e masinákon közölték. Ipolytarnócon, a szlovák–magyar határon a mai napig használnak ilyen gépeket – meséli Magdó Csaba. Majd a múzeum gyűjteményében is megtalálható, a háború után üzembe állított aszinkron távgépíró berendezésekről is szót ejt, például a kissé nehézkes formatervezéséről felismerhető, NDK-s T 51 változatról. Az ilyesfajta monstrumokat még a Stasi ügynökei is használták, persze saját, belső rendszerükben. Előnyük az volt, hogy az adatátvitel jóval gyorsabban történt: egy tapasztalt gépíró bepötyögött üzenete azonnal megjelent nyomtatásban a vevő oldalán.
A távíró egyeduralmát a XIX. század vége felé a telefon megjelenése kezdte fenyegetni. Az új találmány előnyeit a magyarok már a szabadalmaztatása idején felismerték: Puskás Ferencnek és testvérének, Tivadarnak köszönhetően Európában negyedikként, 1881-ben üzembe állították a pesti telefonközpontot. Százhetvennégy éven át mégis jól megfért egymással a kettő. Most azonban, úgy tűnik, a távirattól örökre búcsúznunk kell.
