1918-ban születtem, édesapám kereskedő volt. Bencés gimnáziumba jártam, de már nyolcéves korom óta, mikor cserkész lettem, pontosan tudtam, hogy katona akarok lenni. A bencések jelmondata, az Ora et labora (Imádkozzál és dolgozzál) végigkísért egész életemben.

Írta: Boros Károly Fotó: T. Szántó György

– Édesapja mit szólt az elhatározásához? – Azt mondta, majd meglátjuk. Az évek múltával azonban egyre erősödött bennem a vágy. Érettségi után már annyira biztos voltam magamban, hogy saját költségemen vonultam be a Magyar Királyi Mária Terézia első honvéd gyalogezredhez, mert legalul akartam kezdeni a katonai pályafutásomat, így megismerni minden rendfokozat és a hozzá tartozó beosztás fáradalmait, a katonák lelkivilágát. Végigjárva a ranglétrát, bekerültem a Bolyai János Honvéd Műszaki Akadémiára, ahol 1940-ben lettem hadnagy. Az akadémián végeztek velünk egy lélektani vizsgálatot, az kimutatta, hogy engem önálló beosztásban érdemes alkalmazni, ezért összesen talán fél évet voltam beosztott tiszt, különben végig parancsnokként szolgáltam. Az erdélyi bevonulásban részt vettem, de később a frontra nem kerültem ki, mert 1942 februárjában áthelyeztek a központi gépkocsizó tanosztályhoz, ahol a karpaszományos iskola parancsnokhelyettese lettem. Elég sok volt a katonák között a protekciós, minisztereknek, bíráknak, magas rangú tiszteknek a gyerekei, ennek megfelelő laza fegyelem uralkodott az iskolában. Olyan nagy hajuk volt a katonáknak, hogy az szégyen volt az egyenruhára, alig állt meg a fejükön a sapka, de a magatartás sem olyan volt, amilyet én szerettem volna. Negyvennyolc órát adtam a nyiratkozásra, aki nem vette komolyan a határidőt, annak 3 milliméteresre vágattam a haját. Mikor sorakozón 80 kugligolyó világított a sorok között, kezdett rend lenni. A szigor és a következetesség vezetett végig egész pályámon. – Ezért került Jutasra kiképzőtisztnek? – Az nagy megtiszteltetés volt, tudniillik Jutason működött az ország egyetlen, rendkívül szigorú tiszthelyettesképző iskolája. Életem legszebb szolgálata volt, szinte még a levegő mozgását is szabályozták. Az igazságos fegyelem példaértékű volt. Egészen 1944 decemberéig szolgáltam ott, mikor az iskolát áttelepítették Németországba, mert jöttek előre az oroszok. Már úton voltunk, mikor táviratoztak a minisztériumból, hogy azonnali hatállyal áthelyeztek Budapest védelmére Bilnitzer vezérőrnagy rohamtüzércsoportjához. A főváros körül volt zárva, úgy kellett valahogy gépkocsival bejutnunk a tiszti küldöncömmel az ostromgyűrűn át. Esztergomnál már tüzeltek ránk, de egy pillanatig sem gondoltunk visszafordulásra, az vezérelt bennünket, hogy a parancsot végre kell hajtani. Dobogókőn keresztül tudtunk bejönni. Aznap éjjel megsebesültem, mert a németek tévedésből belőttek a kocsiba. A kórházban megoperálták a vállamat, így felkötött kézzel kezdtem meg a szolgálatot. – Milyen beosztást kapott? – A tágabb törzs parancsnoka lettem. Hamarosan át kellett települnünk Budára, mert Pestet már nem tudtuk tartani. A menet szörnyű volt. Az úttesten szanaszét sebesültek, halottak feküdtek, a gépkocsikkal keresztül kellett menni rajtuk, mert a német harckocsik jöttek a sor végén, és szinte toltak előre. A Lánchíd tele volt bombatölcsérekkel. A Várban nem maradhattunk, mert az óvóhelyeken mindenütt sebesültek, betegek és szülő anyák feküdtek. A Győri úton találtam helyet az embereimmel, a parancsnokság az alagútban volt, oda kellett az élelmet naponta oldalkocsis motorkerékpárral elvinni. Idővel fogyni kezdett az élelmiszerünk, elmentem a közeli Szent Imre Kollégiumba, megérdeklődni, mivel tudnának szükség esetén segíteni. Az igazgató, egy pap elpanaszolta, hogy naponta jelennek meg náluk nyilas járőrök meg SS-katonák, elbújtatott zsidókat keresve. Annyit tudtam tenni, hogy fegyveres őröket állítottam a kapu elé nyílt paranccsal, hogy aki illetéktelen be akar lépni, lőjék le. A háború után tudtam meg, hogy 400 ember rejtőzött a pincében. A harci helyzet idővel rettenetesen nehézzé vált az orosz bombázás és az éjszakai tüzérségi tűz miatt, de a parancsnokság nem adott engedélyt az áttelepülésre. A tiltó parancs ellenére éjfélkor riadót rendeltem el, és a Budafoki útra vittem az embereimet. Jól ismertem a környéket, korábban oda udvaroltam, tudtam, hogy van ott egy biztonságos udvar. Másnap jelentettem az áttelepülést, délben már le akartak tartóztatni parancsmegtagadásért, de abban a helyzetben ez komolytalan volt. Inkább azt javasoltam segédtisztjén keresztül a tábornok úrnak, hogy települjön oda ő is, mert az jól védhető környék. Este meg is érkeztek, másnap reggel megkaptam a Signum Laudis kitüntetést a kardokkal. Ott még működtünk egy darabig, de annyira közeledtek az oroszok, hogy a rohamtüzérek fölmentek a Várba. Én azt mondtam, nem megyek fel, mert semmi értelmét nem látom, az embereimet nem akartam kitenni annak, hogy mindannyian elvesszünk. Megadtuk magunkat. – Hogyan bántak magukkal az oroszok? – Reggel négykor ébresztettek és este tízig dolgoztattak minket. Naponta egyszer kaptunk enni. Szerencsére volt egy ruszin katonám, aki tolmácsolni tudott, a harmadik napon megmondtam az orosz parancsnoknak, nem megyünk ki dolgozni. Hadonászott a géppisztolyával, de tudtam, hogy őt fogják agyonlőni, ha nem lesz meg a munka, vert helyzetben volt, kialkudtam háromszori étkezést és a lopott borból is naponta egy pohárral. Ment is a munka szépen, olyan tekintélyem lett, hogy az orosz tisztek előre köszöntek. Még a szüleimet is meglátogathattam, persze fegyveres kísérővel. Akkor már tudtuk, hogy kelet felé fognak vinni minket, gondoltam, nagyon rossz az irány, mondtam a szüleimnek, hogy meg fogok szökni, szerezzenek valami papírt. Az alpolgármesteri hivatal vezetője korábban karpaszományosom volt, adott olyan karszalagot, amin az állt, hogy Budapest élelmezési vezetője vagyok. Az egyenruha alá fölvettem a civilt, úgy mentem vissza. Megmondtam az embereimnek, hogy szökjenek, mert ebből Oroszország lesz. Sokan meg is tudtak szökni. – Önnek mi lett a további sorsa? – A szökés után pár nappal, március 20-án jelentkeztem a Honvédségnél. A minisztériumba osztottak be a gépkocsiosztályba, mint előadót. Hamarosan megalakult a honvéd gépkocsizó osztály, akkor annak a parancsnoka lettem. Augusztusban rendes időben előléptettek századossá, egy év múlva pedig, 1946 novemberében Tildy Zoltán köztársasági elnök soron kívül őrnaggyá. Az ő hivatalának gépkocsitisztje lettem. Nem voltam még harmincéves sem. Ő tavasztól őszig Leányfalun volt, ott béreltek nekem is egy villát, hogy kéznél legyek, ha kell, ugyanis a köztársasági elnök utazásait is én szerveztem részben. Két gépkocsi két vezetővel a nap huszonnégy órájában rendelkezésemre állt. Közben tagja voltam az országos közlekedésrendészeti bizottságnak, a közlekedési minisztériumban is kiküldött voltam, társparancsnoka a honvédelmi minisztérium gépkocsizó javítóműhelyének, meg rengeteg minden még. Tizenhat órát dolgoztam naponta, semmi szabadidőm nem volt, de minden munkámat rendesen elvégeztem. – Hogyan lett vége ennek meredeken induló pályának? – 1948. január 31-én nősültem, utána elmentünk két hétre Mátraházára a honvédüdülőbe. Egy hét után egy mondvacsinált ügy miatt letartóztatott a katonapolitikai osztály – ez volt a katonai ÁVO. Egy Bartók Béla úti ház pincéjében tartottak fogva sokadmagammal, naponta csak kétszer mehettünk ki vécére. Kénytelenek voltunk a csajkába vizelni, utána meg abból megenni a levest, azt szintén kétszer adtak naponta, más ennivalót nem kaptunk. Azért emeltek vádat ellenem, mert azoknak az apácazárdáknak, amelyek hadiárvákat tartottak, adtam gépkocsit élelmiszer-beszerzésre és romeltakarításra. A hadbíró százados, aki kihallgatott, rögtön látta, miről van szó, de kénytelen volt tíz napra elítélni, nehogy őt vegyék elő. Ezután rehabilitáltak, de július elsején nyugállományba helyeztek. Sebesülési pótlékkal együtt 197 forint lett a nyugdíjam, ami nagyjából egy átlagfizetésnek felelt meg – akkor egy jó vendéglőben 70 fillérért adtak egy liter bort. Harmincéves voltam. Ha hivatalos helyen kérdezték, mi a foglalkozásom, és mondtam, hogy nyugállományú őrnagy, azt válaszolták, nem a papáét kérdeztem. Októberben megint letartóztatott a katonapolitikai osztály, ezúttal még annyi alapja sem volt, mint először. Átadott az ÁVO-nak, ott háromemeletes pricscseken aludtunk, éjjelenként végig hallottuk a megkínzott emberek ordítását, borzasztó volt. Onnan internálótáborba vittek, mikor kiengedtek, rendőri felügyelet alá kerültem. Az Aszfaltútépítő Vállalatnál tudtam elhelyezkedni beruházási felelősként, de 1951 nyarán kitelepítettek, mint volt katonatisztet. A kommunista igazgatómmal nagyon jó volt a viszonyunk, nem engedte, hogy a deportáló vonattal vigyenek el, hanem az ő gépkocsijával mentünk le Füzesgyarmatra. Egy kuláknak minősített hentesmestert büntettek azzal, hogy minket odaköltöztettek a házába. Olyan jóba lettünk velük, hogy még a 16 éves fiát is beszerveztem a régi vállalatomhoz, egész életében ott dolgozott, ma is kapcsolatban vagyunk vele, 72 éves. – Mikor szűnt meg a kitelepítésük? – Nagy Imre miniszterelnökké választása után, 1953 őszén, de Budapestre nem jöhettünk vissza, egyébként is a lakásainkat addigra már elfoglalták ávós családok. Balatonszemesre költöztünk, ahol a szüleimnek volt egy nyaralója. Óriási szerencsém volt, a megyei vendéglátó-ipari vállalat beruházási felelőse és karbantartó részlegének vezetője lettem. Ennek a központját később áthelyezték Füredre, ott ért a szabadságharc. – Fegyvert fogott? – A helyi nemzetőrség parancsnokává választottak, és a rendőrséget is alám rendelték. A parancsnokuk nagyon rendes ember volt, egy Tompa nevű rendőr főtörzsőrmester, kiválóan együttműködtünk. A rend fenntartását tekintettem legfőbb feladatomnak, mindenkinek megmondtam, hogy semmit nem tűrök meg, aki bevadul, beteszem a fogdába. Ott volt a belügyi üdülő, annak egy ávós őrnagy volt a parancsnoka, állandóan jöttek érte Veszprémből, mindig le akarták tartóztatni, de azt sem engedtem. Megmondtam, hogy kérem, ez az ember nagy anyagi felelősséggel tartozik, először tessék leltározni, utána el lehet vinni. Meghagytam neki, hogy a házát ne hagyja el, a pisztolyát leadta nekem, néha még éjjel is kimentem megnézni, minden rendben van-e. A párttitkár is úgy be volt gyulladva, hogy az nem igaz. November 4-én a fegyvereket letettünk a rendőrségen, és mindenki elment haza. Pár nap múlva megsúgták nekem, hogy a fegyverek közül néhány eltűnt, tudtam, hogy rajtam fogják keresni, jobbnak láttam a feleségemmel és a kétéves gyerekkel Ausztriába szökni. – Hol találtak új hazát? – A Vöröskereszt révén Hollandiába kerültünk, az ottani légitársaságnál, a KLM-nél tudtam elhelyezkedni. Először gépkocsivezető lettem, aztán az étkeztetéshez osztottak be. Egy véletlen találkozás folytán 1959-ben átkerültem egy konzervgyárba kereskedelmi ügynöknek, onnan mentem nyugdíjba. – Mikor jött haza? – 1989-ben jöttem haza, azonnal jelentkeztem az MDF-nél, mert az ismerőseim arról tájékoztattak, hogy ők kapják meg a honvédelmi tárcát. Raffay Ernővel beszéltem, a későbbi államtitkárral, aki nagyon örült, hogy végre egy katonát is lát. Később vele hűvössé vált a viszonyunk, akkor Deák János karolt fel, a későbbi vezérkari főnök, be akart vinni a miniszter héttagú tanácsadó testületébe, de mikor az a hét ember meglátott, rosszul lett, mert én voltam ott az egyetlen szakember, nem is engedtek maguk közé. A rehabilitációs osztályon dolgozgattam mint tanácsadó. Rettenetes szélhámosságok voltak ott is, nem véletlenül mondta az osztályvezető ezredes, hogy naponta kétszer kéne hánynia, hogy bírja ezt a munkát. Például az az őrmester, aki engem följelentett a katonapolitikai osztályon, rehabilitáció címén vezérőrnagyi rangot kért magának, és nem tudtam lebuktatni, mert annyira összetartottak ezek a volt párttagok. Egyszer találkoztam vele egy katonai temetésen, mindenki előtt odamentem hozzá, és rákiáltottam, hogy őrmester, maga nem érdemli meg, hogy ezt az egyenruhát viselje. Tavaly halt meg Alzheimer-kórban. Szakértőként még ma is az Országgyűlés honvédelmi bizottságának tagja vagyok, immár a harmadik kormány alatt. A fegyelemmel, kiképzéssel, és az általános hangulattal foglalkozom.

Móri Jánost a köztársasági elnök 2006. november 4-i hatállyal honvéd dandártábornokká nevezte ki.