„Mosolyogjatok a sötétség felé”

A skandináv krimi – vagy ahogy angol nyelvterületen emlegetik: nordic noir – meghatározására több definíció is létezik, melyek összefésülésével megalkotunk egy újabbat: olyan bűnügyi történet, amely Dániában, Norvégiában, Svédországban, Izlandon, esetleg Finnországban játszódik, és nem csak az derül ki belőle, ki a mű középpontjában álló bűncselekmény – vagy bűncselekmény-sorozat – elkövetője, de az is, melyek a skandináv társadalmak alapvető problémái. A társadalomkritikus megközelítéshez ugyanakkor realisztikus stílus, egyszerű, sallangmentes nyelvezet és fojtogatóan nyomasztó atmoszféra társul.

Mivel e regények közül nem egy magyarul is megjelent, az a hazai olvasó is találkozhatott már egy-egy névvel és címmel a boltokban, aki nem feltétlenül a műfaj rajongója. Például az izlandi Arnaldur Indridason Erlendur felügyelő-sorozatával, a svéd Henning Mankell Kurt Wallander-szériájával, vagy a norvég Jo Nesbo Harry Hole-köteteivel.

És ha nem könyvekről, hanem a belőlük készült filmekről van szó, azok közül alighanem a svéd Stieg Larsson Millenium-trilógiájának első részéből forgatott A tetovált lány (2009) a legismertebb és legsikeresebb, amely megnyitotta az utat a további skandináv krimik mozgóképes adaptációi előtt.

A Zentropa például 2013-ban jelentkezett a Q ügyosztály című regénysorozat első részének filmváltozatával – a dán Jussi Adler-Olsen könyvszériája 2007-ben indult, és kötetei mára a műfaj megkerülhetetlen alkotásaivá váltak.

E könyvek központi alakja egy érdes modorú, öntörvényű koppenhágai gyilkossági nyomozó, Carl Morck (ejtsd: Mörck), akit a főnökei büntetésből a kapitányság alagsorába száműznek, és rábízzák a megoldatlanul lezárt ügyeket újranyitó Q ügyosztály vezetését.

Morck kezdetben nem túlságosan lelkes – részben azért, mert egyetlen használható embert kap a munkához, egy szíriai menekültet. Ám nyomozóösztöne egykettőre feltámad, és – oldalán a remek rendőrnek bizonyuló Assaddal – sikeresen megoldja az első kihűlt ügyet, egy politikusnő évekkel azelőtti eltűnésének rejtélyét. Röviden így foglalható össze a Nyomtalanul című regény,valamint a belőle készült, azonos című film cselekménye.

A Mikkel Norgaard rendezte krimi-thriller kiemelkedően sikeresnek bizonyult, nem utolsósorban a középpontjában álló, furcsa duó tagjait megjelenítő színészek miatt: Morcköt a például Anders Thomas Jensen filmjeiből (Gengszterek fogadója, 2000; Zöld hentesek, 2003; Ádám almái, 2005) ismert Nikolaj Lie Kaas, Assadot a Zsernyákok (2003) című zsarufilm-paródiában feltűnt Fares Fares alakította.

A nyitó epizód bemutatását követő években három, az ügyosztály további eseteit elmesélő mozifilm készült, főszerepben a Kaas – Fares párossal: a Fácángyilkosok (2014), a Palackposta (2016), és A 64-es betegnapló (2018). E trilógia nem csak kritikai, de közönségsikert is aratott – 15,5 millió dollárnak megfelelő összesített költségvetése mellett csaknem 35 millió dolláros jegybevételt ért el világszerte –, a regényeket jegyző Jussi Adler-Olsen mégis egyre elégedetlenebb volt velük. Sérelmezte, hogy a filmek cselekménye eltér a könyveiben olvashatótól, túlzott szerephez jut bennük az akció, a karakterek rajza elnagyolt, és kevésbé érvényesül bennük a kötetek hangulatát meghatározó, kissé tenyeres-talpas fekete humor.

Így miután lejárt a szerződés, amelyet az első négy történet megfilmesítésére kötött – a Nyomtalanul forgatásának megkezdésekor ugyanis mindössze négy könyvből állt az azóta tízrészesre bővült a regényfolyam (amely teljes terjedelmében olvasható magyarul is) –, az újabb kötetek megfilmesítési jogát a Nordisk Film szerezte meg.

A 2021-ben mozikba került ötödik részt, a Hajtóvadászatot tehát már egy másik cég készítette, mint a korábbiakat. A váltás egyeseknek talán fel sem tűnt volna, ha maguk az alkotók nem tették volna nyilvánvalóvá: menesztették az első négy rész szkriptjének készítésében döntő szerepet vállaló Nikolaj Arcelt – aki A tetovált lány svéd eredetijének forgatókönyvét is jegyzi, amúgy –, és lecserélték a két központi karaktert alakító színészt. Morck szerepét Ulrich Thomsenre, Assadét Zaki Youssefre bízták.

Thomsen népszerű és tehetséges előadóművész, több filmben játszott együtt Nikolaj Lie Kaas-szal, akinek a helyére lépett. A Hajtóvadászatban sem nyújtott rossz teljesítményt, de mert alapvetően másként formálta meg főszereplőt, mint a kollégája – amin egyébként nem lehet csodálkozni –, sokan képtelenek voltak Morckként elfogadni.  Youssef pedig egyértelműen gyengébb alakítást nyújtott Assad szerepében, mint Fares Fares, így a filmsorozat kedvelőinek túlnyomó része úgy érezte: az ötödik rész gyakorlatilag a Q ügyosztály feloszlatásával egyenértékű.

A Hajtóvadászat által keltett, kellemetlen érzéseket csak erősítette, hogy az ötödik rész kevéssé feszült, ám annál hosszabb, alapvetően melankolikus hangulatú darab lett – nem kevesek szemében a sorozat leggyengébb része. (Amely feltűnően gyengén teljesített a pénztáraknál: 7,6 millió dollárnak megfelelő költségvetéséhez képest alig 39 ezer dollárt (!) szedett össze a kasszáknál – igaz, ebben a nézőket a mozikból a képernyők elé terelő Covid-járványnak is volt „némi” szerepe.)

Ilyen előzmények után került hát a mozikba a tavaly forgatott hatodik film, a Határtalanul. A központi karaktert ezúttal is Thomsen alakítja, Assadot viszont egy újabb színész, bizonyos Afshin Firouzi kelti életre.

A cselekmény a Koppenhágától mintegy 160 kilométerre eső, dán szigeten, Bornholmon játszódik. Ide érkezik egy helyi rendőr, Christian búcsúztatására a Q ügyosztály ötödik részben megismert munkatársa, Rose. Az ünnepelt a jelenlévőkhöz fordul: „Keressétek, mi vezérel titeket! A lelkiismeret? A kényszer? A lojalitás? Az alaposság?”, kérdi keserűen, majd előveszi szolgálati fegyverét, és kiloccsantja az agyát. Aztán kiderül: a halála előtti hónapokban kitartóan próbált kapcsolatba lépni volt barátjával, Morckkel, ám az nem reagált a megkeresésére.

Christian egy bizarr eset tanulmányozásával töltötte élete utolsó éveit: egy Alberte nevű, középiskolás lányt holtan találtak egy út menti fán. A hivatalos álláspont szerint közlekedési baleset áldozata lett, egy autó elütötte, majd továbbhajtott – de milyen erejű lökés kellett ahhoz, hogy a teste az ágak közé repüljön, és ott fennakadjon?

Morck kénytelen elfogadni: rá és munkatársaira vár, hogy tisztázza a történteket – már csak azért is, mert a rejtély megfejtése váratlanul személyes okokból is fontossá válik számára. Assaddal együtt egyre mélyebbre ássa hát magát a kihűlt ügybe, Rose pedig beépül egy, az eljárás során képbe került szektába, melynek tagjai az ősi Egyiptom „némiképp” módosított napvallását követik, és ahonnan a közelmúltban fiatal lányok tűntek el, nyom nélkül…

A forgatókönyv kellő tempóban tárja a néző elé az újabb és újabb fordulatokat, és a történet mindvégig fenntartja a néző érdeklődését, még úgy is, hogy egy ponton túl kiszámíthatóvá válik. A szektatagok által hangoztatott „Nincs félelem, csak fény van” formuláról kiderül, hogy csupán a lényeg elfedésére használt, verbális takaró: a Határtalanul meggyőzően érvel amellett, hogy az emberek élete tele van rettegéssel és sötétséggel, vagy – kedvezőbb esetben – szorongással és szürkeséggel.

A film által bemutatott világban nem a tiszta, értelmes életbe vetett hit roncsolódik és sérül legkönnyebben, hanem a tiszta és értelmes beszédre való hajlandóság: az egymást követő tragédiák jó része elkerülhető lenne, ha a szereplők képesek lennének őszintén szót váltani a másikkal – de a jelek szerint a többségük egyszerűen képtelen ilyesmire. 

A forgatókönyvben persze akadnak kisebb-nagyobb következetlenségek és hiányosságok. Például: ahhoz képest, hogy Rose (Sofie Torp) milyen gyakran látható a vásznon, meglepően keveset tudunk meg a karakteréről – de még így is jobban járt, mint Assad, aki ezúttal talán az ötödik részben láthatónál is jelentéktelenebb figura.

A 2021-es váltás magyarázatát ismerve a nézőben felvetődhet a kérdés: Adler-Olsen vajon mit szól a hatodik rész egyes megoldásaihoz? Hiszen a fekete humor ebben a filmben sem túl markáns – sőt, egy-két jelenettől eltekintve úgyszólván teljesen hiányzik –, és a cselekmény ezúttal is eltér a regényben olvashatótól, különösen ami a végjátékot, és a melodramatikusra, ugyanakkor kissé erőltetettre sikeredett tetőpontot illeti.

Jörgen Johansson operatőri munkája ugyanakkor kiemelkedő, és Thomsen alakítására ezúttal sem lehet  panasz. Úgyhogy a Határtalanul összességében jobban sikerült, mint az előző rész – nem a sorozat legerősebbje, de működőképes, nézhető darab, ami egy tizenkét évvel ezelőtt kezdődött franchise esetében nem is annyira magától értetődő.

A legnyilvánvalóbb változás, ami az első résszel összehasonlítva szembe ötlik, talán az, hogy nem csak a karakterek – és az őket életre keltő színészek – öregedtek meg, de maga a sorozat is. Ez – annak fényében, hogy a Nordisk a hátra lévő kötetek filmre vitelét is tervezi, és 2032-ben jelentkezne az utolsóval – újabb, nem feltétlenül megnyugtató kérdéseket vet fel.

Ám azoknak, akik nem akarnak ilyenekkel bíbelődni, valószínűleg örömteli hír, hogy a regényfolyam nyomán készült, nyolcrészes amerikai tévésorozat még az idén felbukkan a Netflix kínálatában.

1 2 3 4 5 6 7 / 7

Fotók: Vertigo Média

(Határtalanul/Den grænseløse. Szinkronizált dán – német – svéd – észt krimi/thriller/dráma, 2024. Játékidő: 121 perc. Rendezte: Ole Christian Madsen. Magyarországon forgalmazza: Vertigo Média.)

A film előzetese itt tekinthető meg: