Múlt, jelen, jövő

– Annak a generációnak a tagja, amelyikre már nagy hatást gyakoroltak az amerikai filmek, eddigi filmes pályáján mégis inkább a magyar történelmi témák foglalkoztatták. Miért alakult pont így az érdeklődése?

– Mindig is nagyon szerettem az amerikai filmeket, még ha az én nemzedékem szigorú diétára volt is fogva téren, sokáig évente csupán négy-öt tengerentúli alkotást láthattunk. A nyolcvanas években hirtelen átszakadt a gát, az összes holly­woodi produkció ránk ömlött, és ez ugyanolyan mámorító érzés volt, mint hamburgert enni vagy Coca-Colát inni. Harmincéves koromtól aztán egyre tudatosabban tanulmányoztam a filmeket, érdekelt, mitől működnek olyan jól az amerikai darabok, hogy később forgatókönyvíróként a megfelelő elemeket európai érzékenységgel és magyar történetekkel vegyíthessem. Azért sem akartam klasszikus hollywoodi filmeket készíteni, mert egészen más problémák foglalkoztatnak minket, mint mondjuk egy Los Angeles-i szerzőt. Én, mivel itt élek, Magyarországról, a hazai mentalitásról és társadalomról, a saját történelmünkről tudok hitesen beszélni. Az írásaim stílusában, dramaturgiájában tudat alatt azonban óhatatlanul megjelennek a tengerentúli produkciók hatásai is.

– Az eddigi összes forgatókönyve a múltban játszódott. Szándékosan nem foglalkozik a jelennel?

– Sokszor úgy érzem, nem igazán értem a jelent. Pontosabban, nem látom át olyan pontosan, mint a múltat, ami magában hordozza a jelent és a jövőt is. A drámai hatáshoz, a történetmeséléshez időbeli távolságra van szükségem. Gondban lennék, ha például az aktuális járványhelyzetről kellene forgatókönyvet írnom, hiszen még nem látszódnak a folyamatok a maguk teljességében. Tudatosan távol is tartom magamtól az aktuálpolitikát és a napi közéleti eseményeket: a több ezer éves történetmesélési hagyományokban hiszek, az emberi lélek mechanizmusa és az egyéb egyetemes témák foglalkoztatnak.

– Nem is gondolkodik Woody Allen vagy hazai példával élve Reisz Gábor műveihez hasonló olyan filmötleteken, amelyekben a saját generációja, közege állna a középpontban?

– De igen, sokszor megfogalmazódik bennem efféle önkifejező vágy, ugyanakkor Reisz Gábor a Rossz versekben szintén visszanyúlt a gyermekkorába, a nyolcvanas évekbe, és abból fogalmazta meg a jelenét. Nagy bátorság kell hozzá, hogy valaki ilyen személyesen meséljen magáról, pláne ilyen szellemes, önironikus stílusban. Woody Allent is szeretem, próbálkoztam hasonló nagyvárosi szerelmi történetekkel, de még nem találtam meg hozzá a hangom. A jelent sokszor komikusnak és szatirikusnak érzem, a kisszerűség jut róla eszembe. A nagyszerű, magasztos eseményeket, a katartikus tetteket vagy éppen a sorsfordító tragédiákat a múltban találom meg.

– Ezért is fókuszál leginkább a XX. század ez ideig el nem beszélt történeteire? Hogyan bukkan rá ezekre?

– Rengeteget olvasok, ismerősök és ismeretlenek is gyakran keresnek fel izgalmas történetekkel. Ügyelek rá, hogy az írásaim ne egy kaptafára épüljenek, mindig az újdonságot keresem. Néha a legváratlanabb helyről érkezik az ihlet, amikor például a kisfiamnak a János vitézt olvastam fel, eszembe jutott, milyen csodálatos film születhetne Petőfi Sándor klasszikusából. Elkezdtem dolgozni a forgatókönyvön, és régen élveztem ennyire az alkotás folyamatát, magával ragadott, hogy egy csillogóan szép, meseszerű és tiszta, egyértelmű világban játszódik, amelyben a jók valóban jók, a gonoszok pedig gonoszok. Az eddigi munkáimban ez nem így volt: a karakterek a szürke zónában mozogtak, sokszor cinikusak voltak, és gyarlók. Éppen ezért volt felüdülés elmerülni ebben az ártatlan idealizmusban.

– Sokan régóta hiányolják egy igazán nagy volumenű, a magyar történelem valamely sorsfordító eseményét, időszakát, nagy formátumú hősét bemutató hazai mozifilm megszületését. Az ilyesmi, jól tudjuk, nagyon drága műfaj, van annak realitása, hogy a közeljövőben készüljön legalább egy ilyen?

– Egy kosztümös mese vászonra adaptálása tényleg méregdrága, de ha egy kultúrpolitikus fejével próbálok gondolkodni, akkor fel merem tenni a kérdést: mi más lehetne fontosabb annál, mint hogy a képregény-feldolgozások dömpingjében a magyar gyerekek ne csak amerikai hősökkel találkozhassanak a moziban, hanem magyar férfi és női példaképekkel is? Hollywoodban sorra készülnek a családi filmek, itthon mintha elfeledkeztünk volna erről a műfajról. Ráadásul, visszatérve a János vitézre, 2023-ban ünnepeljük Petőfi Sándor születésének kétszázadik évfordulóját, reális tempóban haladva éppen addigra születhetne meg a mozi. Személyes ambíciók is inspirálnak az elkészítésére. Az eddigi komor hangvételű munkáim közül egyet sem mutattam meg a kisfiamnak, erre viszont bátran elvihetném. És szerencsére úgy tűnik, nemcsak engem hoz lázba az adaptáció ötlete, a Filmintézettel közösen hamarosan elkezdjük fejleszteni a forgatókönyv második verzióját.

– A Magyar Nemzeti Filmalapot felváltó Nemzeti Filmintézet a közelmúltban viszont olyan neves rendezők ígéretes filmterveit is visszautasította, mint Pálfi György, Szász Attila vagy Herendi Gábor. Ön szerint mi lehet ennek az oka?

– Mivel egyetlen produkció sem valósult meg az új rendszer fennállása óta, legkorábban jövő ősszel vonható le érdemi tanulság. Bizakodó vagyok, mert Káel Csabát, aki az új filmügyi kormánybiztos, kompetensnek tartom, örülök, hogy őt választották a Filmintézet élére. Nem tudom egyesével méricskélni a döntéseit, hiszen csak látja egyben a forgatókönyvek portfólióját, és ismeri a bírálatokat. Szász Attila filmjének nagyon drukkoltam, sajnálom, hogy nem kapott támogatást. Nekem is számtalan forgatókönyvemet elutasítottak már az elmúlt tíz évben. Ez ilyen szakma, mivel állami pénzeket osztanak, a kuratórium döntése és felelőssége, mely projekteket karol fel.

– Számos munkáját díjazták már rangos nemzetközi fesztiválokon, a Gulág poklát bemutató 2018-as Örök tél azonban a korábbiaknál is sikeresebb karriert futott be, és még a hetekben is újabb külföldi elismerésben részesült Portugáliában. Miért éppen erre a mozira esett világszerte a legnagyobb figyelem?

– Mindegyik munkámra büszke vagyok, az Örök tél azonban valóban ritka nagy siker, idén már a harmadik fesztiválszezonját járja. Népszerűségének az lehet a titka, hogy nagyon könnyű azonosulni a főszereplőjével. Egy gyermekétől elszakított, kényszermunkatáborba hurcolt anya sorsát követhetjük végig, Szász Attila óramű-pontosságú rendezésében. A közönség nagy része elsírja magát a végén, mégsem szomorúan, hanem hálával a szívükben távoznak a teremből. Ezen elcsodálkozva vizsgálni kezdtem magam, és rájöttem, hogy ha a katarzis megríkat, akkor személyes kötődésem alakul ki az adott történettel, és magam is hálát érzek. Ezért érintheti meg a történet azokat a távoli országokban és más kultúrában élő nézőket is, akik előtte soha nem hallottak a Gulágról.

– Nemrégiben sorsfordító magyar történelmi pillanatokkal átszőtt reklámfilmet készített az Alapjogokért Központ számára, Géczy Dávid rendező, Lajos Tamás producer és Nagy András operatőr közreműködésével. A filmet több ellenzéki publicista bírálta, mondván, hogy túl egyoldalú képet fest a magyar történelemről. Hogyan érintették ezek a támadások?

– Egyáltalán nem érdekeltek. Ahogy korábban is mondtam, nem foglalkozom aktuálpolitikával, a kisfilm üzenete érdekelt. Az, hogy Mohács, a világosi fegyverletétel, Trianon és számos egyéb nemzeti tragédia dacára is fennmaradt a magyarság.

– Négy évvel ezelőtt egy interjúban elmondta, írt egy szeretetteljes, de szatirikus hangvételű forgatókönyvet a trianoni békeszerződésről. Ön szerint elég érett lesz valaha a magyar társadalom ahhoz, hogy minderről ne csak a pátosz hangján merjünk beszélni?

– Szerintem a társadalom mindig is elég érett volt ehhez. Ennek a történetnek is éppen az az üzenete, mint az említett reklámfilmnek: túl kell lépnünk végre azon, hogy Trianon egyenlő a nemzethalállal, hiszen még mindig itt vagyunk a Kárpát-medencében, a történelmünk folytatólagosan halad előre. Ráadásul nem polgárpukkasztó forgatókönyvet írtam, hanem a kiváló Good Bye Lenin című német filmhez hasonló szeretetteljes vígjátékot, amelyben a békedelegáció egyik csalódott tagja fél elmondani a beteg édesapjának, hogy elcsatolták a szülőfaluját, ezért megpróbálja életben tartani a változatlanság illúzióját. A komédia a legkonzervatívabb műfaj: bár először felrúgja a társadalmi normákat, végül újra összeállnak, és még jobban megerősödnek.