Múlt századi pókember

Bogaras tudós, különc zseni, lobogó fehér haja és lengedező szakálla, sajátos külleme szenvedélyes habitust takar, olyan emberét, aki örökké töpreng valamin, folyton vitatkozik, érvel, és ahogyan egyik kortársa fogalmazott róla, gondolatainak „logikai salto mortaléját” nehéz követni, ám a következtetései mindig zseniálisak. Herman Ottó zoológus, néprajzos, régész különleges személyisége volt korának. A kortársak szemében kissé szokatlan tudományos érdeklődése miatt – a pókok szenvedélyesen érdekelték, háziállatként viperát tartott és preparátumok sokasága díszítette otthonát – és persze mint országgyűlési képviselő gyakori célpontja volt a korabeli élclapoknak: a Borsszem Jankó, a Bolond Istók vagy a Kakas Márton című újságok számtalanszor közöltek róla szatirikus rajzokat.

Mikszáth Kálmán több novellát is írt Hermanról, a nyolclábúak iránti érdeklődése okán „a múzeum pókja”, míg országgyűlési képviselőként tartott szenvedélyes beszédei miatt – képviselőként több száz felszólalása volt a Tisztelt Házban – a Ház sárkánya nevet aggatta rá.

Párbaj és paródia

A sárkány elnevezésnek volt is alapja: állandóan vitázni kész, lobbanékony természete Hermant gyakran sodorta párbajhelyzetbe. Egy anekdota szerint egyszer összetűzésbe keveredett a Tisza-párti Warhmann Mórral, aki gyengénlátó, míg Herman nagyothalló volt. A pisztolypárbaj időpontját kitűzték, mire azonban sor került rá, már elpárolgott a dühük, és egyik sem akarta megsebezni a másikat, így felálltak egymással szemben, Warhmann pedig odakurjantott a segédjének, mutassa, pontosan merre is áll a goj (más változat szerint a süket), mert akkor nem abba az irányba céloz! Az ebből mit sem halló Herman pedig odakiáltott a segédjének: ne felejtsen el szólni, ha lőtt már a zsidó! Nem meglepő, hogy az eset meg is jelent egy vicclapban karikatúraként. Persze nem csak Herman Ottó volt e lapok célkeresztjében, a Tisztelt Házban munkálkodó képviselő urak mindegyike kellő mennyiségű muníciót szolgáltatott a karikatúrakészítők számára – a humor átszőtte az egész korszakot. Olyannyira, hogy Lambercht Kálmán, Herman tanítványa és kollégája 1920-as visszaemlékezéseiben írja: Pulszky Ferenc szalonjában történt, hogy Herman Ottó kenyérgalacsinokkal ragasztotta tele az arcát, és a zongora mellett Liszt Ferencet parodizálta – mikor maga a művész lépett be a szalon ajtaján. Ám hogy harsány nevetés vagy kínos csend követte-e a paródia pillanatait, arról már nem szól a fáma…

Magyar szívvel

Herman Ottó szepességi német családba született, magyarul csak hétévesen tanult meg, mégis élete során igaz magyarrá vált. Politikai nézeteit tekintve a ’48-as szabadságharc és Kossuth elkötelezett híve volt: Herman meg is látogatta a „szent öreget” az emigrációban, később fontos szerepet vállalt a Kossuth-kultusz létrejöttében és ápolásában. Nem csoda, ha a Függetlenségi Párt politikusaként a Tisza-kormány állandó, harcos kritikusa volt, ám a nemzeti szempontból fontosnak tartott ügyek mellé teljes mellszélességgel odaállt. Képviselőként az országgyűlésben oktatási, szociális kérdésekben is hallatta hangját, beszélt az alföldi tanyavilágban tapasztalt írástudatlanságról, természet- és árvízvédelemről, és szót emelt a filoxérakárok enyhítése érdekében is. Persze ne legyenek illúzióink, akkoriban sem volt éppen nyugodt a politikai légkör, Herman Ottó képviselőként örökké Tisza Kálmán politikáján köszörülte a nyelvét, sokszor szólította fel lemondásra, ám egy alkalommal éppen Tisza járta ki számára, hogy kapja meg azt a megbízatást, amellyel lehetősége nyílt Norvégiába utazni. Mikszáth visszaemlékezésében azt írja, Tisza állítólag hozzátette: „De tartsátok titokban, hogy az én kezem benne van, mert amilyen oktondi, még el nem találná fogadni.”

Etnográfusok atyamestere

A korabeli lapok beszédtémáit persze nemcsak a politika vagy a társasági kis színesek adták, hanem bizony a tudomány és benne Herman Ottó munkássága is: a Borsszem Jankó a címlapján hozta le a róla készült karikatúrát, amint egy orra előtt csüngő pókot vizsgál. A rajz apropója a tudós Magyarország pók-faunája című munkája volt, amely 1876-ban jelent meg – ezt követően bízta meg egyébként Hermant a Magyar Természettudományi Társulat a magyar népies halászat kutatásával, amely utóbb igen fontosnak bizonyult pályájában: ezzel indultak néprajzi tárgygyűjtései. Az általa gyűjtött darabok – a szigonyoktól, a furulyáktól a pásztorbotokon át az ivócsanakokig, a tarhonyavakaróktól a kanalas gém alsó csőréből készült kanalakig – egész sorozatai láthatók a tárlaton. De olyan különleges, bizarr tárgyak is, mint a rontóbábu vagy a ma már érthetetlen rendeltetésű nyüvezőfa és rühzsírtartó. E tárgyak amellett, hogy mesélnek Herman érdeklődéséről, szólnak arról is, milyen úton-módon tett szert az egyes darabokra. A magyar ősfoglalkozások – főleg a pásztorkodás és a halászat – különösen érdekelték, de a magyar ember karaktere is foglalkoztatta: 1902-ben jelent meg a Magyar nép arcza és jelleme – e munkájában megpróbálta összegyűjteni és tipizálni a magyar karaktereket testi és lelki szempontok alapján. Érdekesség, hogy a hazai barlang- és őskorkutatás elindítása is az ő nevéhez fűződik, a Miskolc környékén talált szakócák alapján ő állította elsőként, hogy hazánkban is élt ősember. Munkásságában vált először hangsúlyossá a terepmunka: tapasztalatait terepnaplókban jegyezte fel – sokat írt és rajzolt.

Herman Ottónak elévülhetetlen érdemei vannak az önálló Néprajzi Múzeum létrejöttében is – igaz, az intézményt csak jóval később emelték múzeumi rangra –, és a Magyar Néprajzi Társaság megalakulásában és működésében. Szilágyi Miklós néprajzkutató Hermant méltatva úgy fogalmazott: „Az etnográfusok céhének atyamestereként fog megmaradni örökkön örökké az utókor emlékezetében.”