Múlttöredékek

A Fortepan 2010-ben indult Tamási Miklós és Szepessy Ákos kezdeményezésére, részben saját gyűjteményük, részben lomtalanításokkor talált, kidobott negatívok és fotóalbumok anyagának digitalizálásával – a váci Forte fotócikkgyárban készült a háború után a Fortepan nevű, itthon legelterjedtebb és legnépszerűbb negatív film, amit a lelkes amatőr fotósok előszeretettel használtak. A kezdetektől közösségi alapokon működő archívum lényege, hogy fotói szabadon letölthetők és forrásmegjelöléssel bárki számára felhasználhatók. Az 1900 és 1990 közötti időszakot felölelő felvételek különös időutazásra visznek: az amatőr fényképészek képein családok, kisebb-nagyobb közösségek mindennapjait, nyaralások, kirándulások, összejövetelek meghitt, bensőséges pillanatait láthatjuk, és persze a tágabb környezetet, azóta már eltűnt vagy teljesen átformálódott városrészeket, utcák, épületek hajdan volt arcát. A hétköznapi, olykor banális témájú fotók többségén pedig átszüremlik a történelem, a XX. század változékony, forrongó világa.

Utcán felejtett életek

A Fortepan 2010-ben ötezer képpel indult, ma pedig kétszázezer fotó található az oldalon. A honi közgyűjteményekre jellemző közlési vagy jogdíjgyakorlattal szemben az alapítók az archívumot már a kezdetektől közösségi alapon képzelték el, vagyis bárki hozzáteheti saját történetét – a képek persze a szerkesztő válogatásában kerülhetnek fel az oldalra –, családi fotóit, és szabadon fel is használhat a tekintélyes kollekció képeiből.

– Az induláskor gyakran megfordultunk lomtalanításokon, zacskószámra találtunk a XX. századi történeteket őrző régi diafilmeket. Sokan keresnek meg minket családi fotóalbumokból származó papírképekkel, negatívokkal, arra kérve, hogy digitalizáljuk őket, és tegyük fel az archívumba. Előfordul, hogy valaki vásárol egy lakást, talál egy csomó fotót, amit sajnál kidobni, ezért elhozza hozzánk. Az elmúlt években jellemzővé vált, hogy levéltáraknak, múzeumoknak, egyházi gyűjteményeknek digitalizálunk képeket, és cserébe szabadon válogathatunk az anyagukból, ám ez a hozzáállás azért még nem általános Magyarországon – mesél Tamási Miklós a Fortepan gyarapodásának lehetőségeiről.

Kezdetben főként családi fotók kerültek fel az oldalra, később tudatosan szociológiai témájú képekkel is igyekeztek gazdagítani a gyűjteményt.

– Az oldal látogatói legtöbbször arra kíváncsiak, hogyan festett évtizedekkel korábban a lakóhelyük környéke. A fővárosból sok képünk van, ám a kistelepülésekről, a határon túli magyar vidékekről jóval kevesebb, aminek mindenekelőtt történelmi okai vannak. A nyugati világ felé 1989-ig határzár volt érvényben, tehát viszonylag ritkán jutott ki turista például Ausztriába, ezért Burgenland településeiről kevés a fénykép. Mindez elmondható a határon túli magyar területek jelentős részéről is: a trianoni döntés után, valamint az ötvenes–hatvanas években Erdélybe szinte lehetetlen volt kijutnia az anyaországi turistáknak, és az ott élők sem ajánlják fel az örökségükben maradt, régi családi felvételeiket, ezért a határon túli települések e két időszaka vakfoltja a gyűjteménynek.

Tamási Miklós szerint a fotóadományozás terén érdekes trend van kibontakozóban: javarészt a hatvanas-hetvenes generáció képviselői keresik fel a Fortepant, hogy családi fotóalbumaikat felajánlják a gyűjteménynek. Az indok általában az, hogy már nem lapozgatják együtt a fényképeket a gyerekekkel, az unokákkal, a családi összejöveteleken egykor oly népszerű diavetítés hagyománya is eltűnt. Az idősek a digitalizálást követően nem kérik vissza az albumokat, inkább a monitoron nézegetik a képeket. Kicsit mintha attól félnének, érdektelenné válhat, ami számukra fontos volt.

Zongora és mackónadrág

A szerkesztői válogatás és digitalizálás után azonban a családi archívumok egy része mégiscsak felkerül az online térbe, vagyis nem minden merül feledésbe. Tamási Miklós szerkesztői munkája során több százezer képet böngészett át, és nemcsak az amatőr fotográfia történetéről, a XX. században élt megannyi ismeretlen, lelkes amatőr fotós érdeklődéséről, motivációiról tudott meg egyet s mást, hanem a század igencsak változó mentalitástörténetéről is.

– A fotográfia első évtizedei az 1850-es, 1860-as évekre estek, de a XIX. század végéig leggyakrabban a fényképészek műtermeiben készültek portrékat látunk. A századfordulón jelentek meg a nagy, állványon álló kamerák, amikkel a jómódú családok, főként az arisztokraták szabad idejükben a közvetlen környezetüket fényképezték: a korabeli képeken csodás enteriőrökben ünneplő, jómódú emberek láthatók, mint például a feldolgozás alatt álló Habsburg Ottó-fotóhagyatékban is, amely az Evangélikus Levéltárból került át másolatban a Fortepanhoz – meséli Tamási Miklós.

Az idő előrehaladtával a polgárság is megengedhette magának a fotózkodás luxusát, a beállított képek megváltoznak, zömüket utazások alkalmával, nyári vízpartokon, strandon készült családi felvételek teszik ki. Az első világháború éveitől a középosztálybeli polgárok egyre sűrűbben vittek magukkal utazásaikra fényképezőgépet, a két háború közötti időszakban a hobbifotózás pedig széles körben elterjedt elfoglaltsággá válik. Főként férfiak, javarészt műszaki értelmiségiek érdeklődtek a fényképészet iránt, vonzotta őket a kamerák technológiája és persze a laborálás is. A hölgyek közül jóval kevesebben váltak amatőr fotóssá, őket inkább a hatvanas évektől kezdte érdekelni ez a világ.

– Az ötvenes évektől az idő előrehaladtával esztétikai szempontból is egyre szétesőbb képeket látni: a képeken szereplő emberek öltözete, lakókörnyezete is arról árulkodik, mennyire lelketlen lett minden. A hetvenes évektől nem találni például olyan üzemben készült felvételt, ami bármilyen szempontból vállalható volna: minden igénytelen, szétesett és ócska. A képek a szocializmus világát és a gazdaság teljes csődjét tükrözik – teszi hozzá a szerkesztő.

Amatőr szemével

Idén nyáron érkezett el az ideje, hogy a Fortepan Kőszeg történelmi belvárosában, egy csodaszép, török kori alapokra épített barokk műemlék épületben Fortepan Fotógaléria néven megnyissa kapuit. Ahogy Tamási Miklós meséli, négy évvel ezelőtt vásárolták meg feleségével ezt a vár közelében álló emeletes házat. Az elmúlt száz évben kárpitosműhely működött itt, de az egykori tulajdonos Vidor család érdemben nem nyúlt az épülethez, így a teljes körű felújítás az épület mostani gazdáira maradt: négy év alatt, önerőből és támogatók segítségével, a műemlékesek felügyelete mellett hozták helyre az épületet.

Ahogyan Tamási Miklós fogalmaz, az emberekben erős, egy kicsit talán nosztalgikus vágy él arra, hogy képeket nézegessenek a múltból, ám a fotógaléria funkciója ennél egy kicsit mégis több. A helyi kulturális élet új résztvevőjeként ambiciózus tervei vannak, például egy majdani fotófesztivál elindítására. A galéria egyébként a Kőszegen évszázados hagyománnyal bíró becsületkasszával működik – a látogató hozzájárulásával a következő tárlat létrejöttét támogatja –, ami sok mindent elárul a környék családias, összetartó közegéről. Az első időszaki kiállításuk Lissák Tivadar hagyatékából válogat.

– Lissák képei majdnem fél évszázadot pihentek a családi dobozokban anélkül, hogy az örökösök tudták volna: az amúgy gépészmérnökként dolgozó Lissák Tivadar nemcsak jó szemű hobbifotós is volt, hanem a korszak társadalmi, politikai változásaira érzékeny ember is – mondja Virágvölgyi István képszerkesztő, a tárlat kurátora.

Vagyis Lissák dokumentálni akarta azt a kort, amiben élt, felvételein a családi jelenetek mellett a harmincas-negyvenes évek Magyarországának valósága is megjelenik, a Horthy-korszak polgári miliőjétől a háború hátországának életképeiig az óvóhelyekkel és a kormányzati plakátokkal, falfirkákkal tarkított pesti házfalakkal vagy éppen a csillagos házak kapuival. Ritka ez a fajta attitűd, hiszen ki sétál úgy az utcán, hogy megörökítse a házfalakat, az utcákat, a korabeli hétköznapok mások számára talán teljesen érdektelen változásait?

– Lissák a történelem tanújának tekintette magát, és úgy érezte, fontos, hogy korának e dokumentumai megmaradjanak az utókor száma – teszi hozzá a kurátor. Elmondja azt is, hogy a tárlaton kétszer átrostált válogatás jelenik meg.

Az amatőr fotós családi archívumában körülbelül nyolcezer kép maradt fenn, ebből Tamási Miklós több mint kétezer képet választott ki a Fortepanra, míg a kiállításra csupán hatvan felvétel került.

– Ez erőteljes szűkítés, ám ezek a fotós legjobb felvételei, amelyek reprezentálják a teljes anyagot – állítja Virágvölgyi István.

A Lissák-hagyaték az örökösöktől került a Fortepan archívumába, ezért volt élő kapcsolat a családdal, így a személyes történetük is egy kicsit a részévé válhatott a tárlatnak.

– Mivel nem volt saját gyermekük, Lissák felesége, Lengyel Mária testvérének lányát, Cecíliát nevelte a házaspár. Cecília gyermekkorának szeretetteljes éveire úgy emlékezett vissza, hogy szerencsésnek mondhatja magát, hiszen két családja volt. Több képen is látható még kisgyerekként; az egyik budai óvóhely előtt készült felvételt, amelyen Cecília ötéves lehetett, megismételtük hetvenöt évvel később, hasonló beállítással – mondja Virágvölgyi István, hozzátéve, hogy a Fortepan és a Capa Központ közösen működtetett blogjában hetente frissülő posztokban lehet olvasni a Fortepanra felkerülő fényképek hátteréről, így a Lissák-hagyaték különleges vonatkozásairól is.

Virágvölgyi István szerint a közösségi archívum különlegessége ebben áll: hogy az adományozók rengeteg új dolgot tudhatnak meg a Fortepannak átadott képeikről. Sokszor az archívum fórumainak résztvevői, lelkes önkéntesek azonosítják be a fotók készítésének helyszínét, olykor a szereplőket vagy magát az eseményt is. Így előfordul, hogy az adományozó hosszú évtizede a családja birtokában lévő képekről olyan dolgokat tud meg, amikről nem is álmodott. Vagyis a közösség teszi hozzá a privát történelem puzzle-jának hiányzó darabkáit.