Múzsák a kertben
Európa legrégebbi művésztelepei közé tartozik: 1902-ben alapították, és az eltelt bő évszázad alatt mindvégig elmélyült alkotómunka folyt itt, különleges szellemiségének, a telephez ezer szállal kötődő művészegyéniségeknek köszönhetően a mindenkori magyar képzőművészet élvonalához tartozott. A Magyar Örökség díjas Szolnoki Művésztelepen jártunk.
A Tisza és a Zagyva által határolt területen, az egykori szolnoki vár romjai felett, árnyas parkban, a természet és a városi lét különös metszéspontján létesült a Szolnoki Művésztelep. A park mélyén tekintélyes főépület áll, a finn szecesszió kissé rusztikus stílusának jegyeit viseli a XX. század legelejéről. A főépülettől egy kőhajintásnyira a század első éveiben ideköltöző művészek a parkban talált kövekből régi korokat idéző bástyát emeltek: a műrom tetejéről remek kilátás nyílt a környező tájra, így előszeretettel lépcsőztek fel ide vásznaikkal néhány órácskára festeni, míg esténként a borospincében szenvedélyes eszmecseréket folytattak. A telepen tizenkét műterem jött létre, de nem ám aprócska, félhomályos kamrák, hanem napfényes, tágas terek – a hozzájuk tartozó lakások később, a telep fénykorában, a húszas években épültek.
A XIX–XX. század fordulóján alapított, a közösségben alkotás idilljében működő művésztelepek mára jórészt kikoptak a világból. Verebes György Munkácsy-díjas festőművész, a Szolnoki Művésztelep vezetője szerint a szolnoki művészkolónia életformája már csak ezért is egyedülálló Európában. Lakói nem csak lakóközösségként, hanem önállóan alkotó, eközben egymás munkáját és e szellemi műhely összetartását elősegítő, valódi közösségként élnek a telepen. Valahogy úgy, mint százhúsz évvel ezelőtt: nyitottan a kortárs irányzatokra, a társművészetekre, ám szem előtt tartva a hagyományokat és a nagy elődök szellemiségét.
Mezítlábas romantika
Ha azt keressük, miben áll a couleur locale, hogyan lehetne megragadni e százhúsz éves művésztelep szellemiségét, vissza kell kanyarodnunk az 1848–49-es forradalom éveiig. Ekkortájt érkezett e mélyzöld lombú fákkal szegélyezett, folyócskák szabdalta vidékre August Pettenkofen osztrák katonatiszt, aki korabeli haditudósítóként vázlatokat, rajzokat készített a forradalmi eseményekről, és közben felfigyelt a táj ősi romantikájára. A mezővárosok vásári forgatagát, ekhós szekereket, viseleteket, egyszóval a vidék minden színét, fényét, hangulatát megfestette vásznain, és olyannyira elköteleződött a festészet és az Alföld iránt, hogy élete végéig két városhoz ragaszkodott igazán: Szolnokhoz és Párizshoz. Képeit a francia nagyváros tárlatain állította ki, a társasági összejöveteleken pedig annyit mesélt és anekdotázott, hogy az ott forgolódó magyar művészek kíváncsiak lettek a Tisza-parti városka szépségeire. Jöttek, festettek és maradtak: 1901-ben tizenegy művész – a Hollósy Simon alapította nagybányai plein-air művésztelep mintájára – kérvényezte a korabeli kulturális kormányzattól, hogy Szolnokon művésztelepet alapíthasson. A város prominensei fogtak össze az ügy érdekében: 1902-ben már állt a tizenkét műterem, nyár derekán pedig birtokba is vették a telepet az ideérkező művészek.
– A fotográfia megjelenésével a festőművészet funkciója megváltozott, az a fajta illusztratív, dokumentatív jelleg, ami a korábbi, akadémizmushoz kötődő irányzatokat létrehozta, kezdte érvényét veszteni. Bár akadt példa később ennek ellenkezőjére is, elég a szolnoki művészkolóniához ezer szállal kötődő Mednyánszky László világháborús frontokon készült, megrázó alkotásaira gondolni – magyarázza Verebes György, hogy a XIX. század vége felé a művészetben nagy léptékű programváltás zajlott, ezzel párhuzamosan pedig igénnyé vált, hogy a művészek összefogva, közösségben alkossanak. Ez az igény hozta létre az európai művészkolóniák sorát, amelyhez az egyik legrégebbi hazai telepként csatlakozott a szolnoki is. Eleinte csak a nyári szezonra költöztek ide a művészek. Innen az anekdota, hogy amikor Fényes Adolf, azaz Dolfi bácsi kiült a Kossuth téri kávéház teraszára, boldogan sóhajtottak fel a szolnokiak: Végre itt a tavasz, megjöttek a festők!
– A telep nem hasonlított sem Nagybányához, sem Gödöllőhöz. Míg azok különböző művészeti iskolák köré szerveződtek, itt nem voltak kiáltványok, jól körül határolható festészeti irányzatok, inkább a várossal való együtt létezés, jó értelemben vett szimbiózis jellemezte a szolnoki kolónia művészeti életét száz évvel ezelőtt éppúgy, mint manapság – hangsúlyozza Verebes György. A korszak divatos plein-air festészetének egy igen sajátos ágaként bontakozott ki az az alföldi festészet, ami nemcsak Szolnokot, hanem Hódmezővásárhely és környékét, Csongrádot, Szentest is jellemezte, mondja a művésztelep jelenlegi vezetője.
Művészek és mecénások
Így történt, hogy a két világháború között kibontakozó szellemiség egyszerre volt hagyományőrző, az alföldi festészeti tendenciák megtartója, és nagyon modern: mindez leginkább az öntörvényű zseni, Aba-Novák Vilmos nevéhez köthető.
– Aba-Novák archetípusos, tömbösített, leegyszerűsített formákból építkező, ám rendkívül szuggesztív festészete sok mindenkire hatással volt, nemcsak Nagybányán, hanem Szolnokon is dolgozott – mondja Verebes György. Épp ezért sem véletlen, hogy a művész legismertebb murális munkája e vidékhez köthető – a jászszentandrási templom freskóján Chiovini Ferenccel, a művésztelep tagjával közösen dolgozott. A harmincas évek kétségtelenül Aba-Novák bűvkörében teltek, ám mellette számos jelentős művészegyéniség is alkotott a telepen, például a rézkarctechnika megújítója, a nagypolgári enteriőr- és portréfestő Zádor István vagy Borbereki Kovács Zoltán festő, szobrászművész, egy évtizeddel később pedig Basilides Barna vagy Bernáth Aurél.
– A két világháború között meghonosították a művész garden partyk hagyományát, az évi rendszerességgel szervezett társasági eseményre illusztris vendégek kaptak meghívást, művészek és mecénások, a korabeli értelmiség találkozott itt. Üzletek köttettek, kapcsolatok szövődtek – meséli Verebes György. Nem csoda, ha mindez nem felelt meg később a pártállam ízlésének, az új puritánok szemében gyanús aura lengte körül a szolnoki kolóniát. A telepen azonban ettől függetlenül folyt tovább a munka, még akkor is, ha a kommunista ideológiával telített véleménycikkek igyekeztek háttérbe szorítani az itteni alkotókat. Az ötvenes években érkezett a telepre Simon Ferenc szobrászművész, majd a hetvenes években frissen végzett fiatal művészcsapat költözött Szolnokra. Ekkoriban már a szocialista rendszer feltételeihez igazodva, névleg működő egyesülettel tartották fenn a művésztelepet. A hely szellemét azonban nem lehetett elpusztítani.
Titánok ideje
Beszélgetés közben sétára indulunk az árnyas fák és a húszas években épült műteremházak között. Az építészetileg egységes képet mutató, egyszerre kortárs és időtlenséget sugárzó műteremházak felújítása 2002-ben vált megkerülhetetlenné. Ekkor csatlakozott az alkotóközösséghez Verebes György is, aki feleségével, Verebes Edittel, a telep irodavezetőjével hatalmas vállalásba fogott. Eleinte ketten vitték a művésztelep ügyeit, a kiállításszervezéstől a közösségi feladatokon át sok mindent. Tevékenységüknek köszönhetően a közösség újra a hazai képzőművészet fősodrába került, ennek motorja a hazai és nemzetközi vonatkozású tárlatok, szakmai szimpóziumok, konferenciák és összművészeti fesztiválok sora, valamint a Szolnok testvérvárosával, Reutlingennel közös ösztöndíjas művészcsereprogram is. Az ösztöndíjasoknak rövidebb időre kiadott stúdiólakásban Wenni Wellsandt lakik, nyár legelején érkezett Szolnokra. Mosolyogva invitál műtermébe: a padlón jókora karton hever, e munkáján már ideérkezése első perceitől dolgozik. Az asztalon fotókartonok tucatjai fekszenek: a művész e saját kinagyított fotóira fest, újabb jelentésrétegekkel gazdagítva primér alkotását. Közben széles gesztusokkal magyaráz, elmeséli, mennyire élvezi a telep befogadó közösségét, nyugodt atmoszféráját, inspiráló légkörét – ami Reutlingenben sajnos hiányzik.
Posta Máté műtermében is körbenézhetünk, aki ugyancsak a különösen inspiráló, támogató közeget emeli ki az itt töltött másfél évének élményeiből.
– A pesti műtermemnél ebben a sokkalta nagyobb térben összetettebb, nagyobb lélegzetű kompozíciók születnek – mondja a fiatal művész.
Tavaly Velencében járt: az ott szerzett élményekből is merítve, fotografikus hűséggel rögzített utcarészleteket ábrázoló festményein a semmivel össze nem hasonlítható velencei atmoszféra sűrűsödik. A klasszikus vanitas ábrázolásokat megidéző, ám a témát a hétköznapi faktúrák aprólékos kidolgozásával megfogalmazott képein pedig – például a frissen festett és a hosszú évek alatt elkopott falécek felületét szembe állító vásznakon – az elmúlás témakörével foglalkozik. A műfajhoz a holland kismesterek kedvelt szimbóluma, a mulandóságot jelképező légy az egyik összekötő kapocs.
Verebes György húsz éve otthonaként tekint a telepre. Műterme önmagában egy festmény témája lehetne: csendélet, kép a képben. A falon a kiállításra váró Mudrák és az Alvó titánok című sorozatok darabjai, a festőállványon befejezésre váró kép, az alkotás folyamatának egy esendő pillanata. Az állvány mellett paletta, rajta ezernyi szín. A művész mesél arról a pillanatról, mikor valamiféle önkéntelen hívás eredményeként e lények először megjelentek a festővásznán. E senkire sem hasonlító, kissé androgün vonásokkal bíró, lehunyt szemű, hatalmas titánok valójában a még tudatos irányítás alá nem került, koordinálatlan erőpotenciált jelképezik: egy köztes lét hírnökei.
Később az alkotásról a művészeti élet szervezésére terelődik a szó. Verebes Edit megemlíti, a város két évtizeddel ezelőtt megértette: érdemes a telepbe invesztálni.
– Húsz éve döntöttük el, hogy felelevenítjük az egykori művész garden partyk hagyományát, ám új néven, új formában, az ARTjáró Összeművészeti Fesztivállal. Azt a megbecsültséget szeretnénk visszahozni, ami a húszas-harmincas években jellemezte ezt a világot: a festők a szolnoki társasági élet celebjeinek számítottak – meséli Verebes Edit.
Mindez a mai viszonyokra lefordítva azt jelenti, a Szolnoki Művésztelep látogatható, érdekes és szórakoztató helyszín. Sikeresen integrálódott a város életébe, hiszen értékes kultúraszervező és közművelődési munkát is végez. A magas szakmai reputációt a havonta rendezett kiállításoknak, a bronzöntő-, grafikai és festészeti szimpóziumoknak, konferenciáknak, műhelyeknek köszönhetik. Ahogyan Verebes Edit fogalmaz: pedig nem éppen egyszerű feladat vidékről érvényesülni a fővárosi centrumú hazai művészeti életben.
– Egy-két év múlva felépül a művésztelep parkjában feltárt középkori emlékeket látványosan megmutató új látogatóközpont a hatalmas galériával, a nagy rendezvény- és közösségi terekkel – szögezi le Verebes György. A következő korszak e beruházás megvalósulásakor veszi majd kezdetét.
