Fotó: Demokrata/T. Szántó György
Hirdetés

1882–1932. Mindössze ötven esztendő, abból is alig több mint egy évtized aktív alkotói periódus. Ez alatt a nagyon rövid idő alatt Gulácsy Lajos mégis bejárta az egész művészettörténetet a reneszánsztól a rokokón át egészen a preraffaelitákig, és vált a korai magyar modernizmus egyik legeredetibb művészévé, egyszersmind a hazai művészettörténet egyik legismertebb és legjobban szeretett alkotójává. Éppen ezért különösen érdekes, hogy a Magyar Nemzeti Galériában, amely a magyar képzőművészet legnagyobb gyűjteménye, most nyílt először kiállítása.

Menekülés a valóság elől

Ha megpróbálnánk megfejteni, ki és milyen is volt valójában ez a tragikus sorsú, érzékeny lelkületű művész, érdemes először önarcképeit tanulmányozni, amiből talán senki sem festett annyit a magyar művészet történetében, mint ő. Merthogy, nemcsak kifejezetten önarcképeket készített, hanem nagyon sokféleképpen örökítette meg magát: láthatjuk különböző kosztümös jelenetek főhőseként, de Danteként, Hamletként, sőt, Victor Hugo regényszereplőjeként is. Volt firenzei lovag a középkor idejéből, velencei márki, piperkőc rokokó gavallér, aszketikus szerzetes, spiritua­lista mágus, nevezte magát Lajosnak, Lulunak, Louis-nak és Lodovicónak is. Ezek a szerepek mind-mind egy gazdag belső világgal rendelkező egyéniségnek, ugyanakkor egy önmagát kereső művésznek az énképei voltak.

Fotó: Demokrata/T. Szántó György

– Ez az állandó keresgélés szülte meg a képzeletbeli országot, Na’Conxypan világát is, amelyről maga Gulácsy azt írta egyik képének a hátoldalára, hogy „város a Marsban”, de ugyanakkor nevezte holdbéli városnak is. Különös birodalom volt ez, különös lakókkal, akiknek nyelvét egyedül megálmodójuk értette és beszélte. Ennek a Gulácsy által kitalált nyelvnek persze nem volt stabil grammatikája, kimondhatatlanul sok mássalhangzót egymásra zsúfoló szavakból állt. Ugyanakkor Na’Conxypan lakóiról történeteket írt, de képein is megörökítette ezeket a furcsa és groteszk figurákat, akik leginkább hatalmas kalapokat, csíkos, pöttyös vagy kockás ruhákat viseltek, amelyekben fura módon keveredett a rokokó és biedermeier öltözködési stílusa – mesél Bellák Gábor művészettörténész, a kiállítás kurátora erről az igazi mesebeli világról, amelybe valóban bele lehet felejtkezni. És, amivel Gulácsy olyannyira azonosulni tudott, hogy magát Na’Conxypan hercegének tartotta.

Múltbéli időutazás

Addig azonban, amíg meg nem teremtette ezt a Na’Conxypan-i bizarr álomvilágot, Gulácsynak hosszú utat kellett megtennie. Miközben a szakma alapjait jobbára autodidakta módon sajátította el, mégis nagyon hiteles és őszinte művész volt, aki nem akart utánozni senkit, és aki talán minden kortársánál erősebben volt képes bizonyos korszakok hangulatát visszaadni. Imádta a művészeteket és a művészettörténetet, olyannyira, hogy önéletírásában örökségeként az egész „Historia d’Arte-t”, vagyis a művészettörténet egészét jelölte meg: „Mindent összefoglaltam, amit csak a kiböngészhettem a múlt különlegességei közül, természetesen magam alkotta rendszertelenül rendszerezett rendszer szerint.”

Korábban írtuk

– Aki Magyarországon a művészettörténet világába vágyik, Itáliába kell mennie. Így természetes, hogy a húszéves Gulácsy első útja is Rómába vezetett, ahol hónapokat töltött. Majd szinte minden évben meglátogatta Itáliát, de mindig máshova ment: Róma mellett járt többek között Firenzében, Veronában, Genovában, Padovában, a Garda- és a Comói-tónál, és mindenhonnan izgalmas képekkel tért haza – mondja a kurátor, hozzátéve, hogy éppen ezért nem szokványos, kronologikus tárlatban gondolkodtak, hanem olyan tematikai csoportokat találtak ki, amelyeket egyrészt a művész által ábrázolt motívumok, másrészt azok a stílusutánzatok jelöltek ki, amelyekbe Gulácsy nagyon elevenen belehelyezte magát.

Fotó: Demokrata/T. Szántó György

– Merthogy szeretett középkori módon festeni, de úgy is, ahogyan egy reneszánsz művész. Nagy hatással volt rá a biedermeier és a rokokó világa, de hatottak rá az angol preraffaeliták is. Tájai szépek, ugyanakkor titokzatosak, figurái vagy a hétköznapi élet egyszerű emberei, vagy történelmi kosztümökbe öltözött alakok, de mindenképp különlegesek. Bárki, aki ránéz Gulácsy képeire, érzi azt az elbűvölő érzelmi gazdagságot, ami festészetéből sugárzik.

Egy tiszta művész tragédiája

Gulácsy Lajos múltbéli időutazása azonban bármilyen tartalmas is volt, nem tartott sokáig. Már az 1910-es évek elejére nagyon nehéz helyzetbe került: pénze egyre fogyott, képeket sem tudott eladni. Az érzékeny idegrendszerű művésznek az igazi kegyelemdöfést azonban az I. világháború kitörése jelentette. A hír Velencében érte, ahol összeomlott, furcsa üldözési mánia kerítette hatalmába, sőt, öngyilkossági kísérletei is voltak. Hosszú ideig egy velencei idegszanatóriumban kezelték, ahonnan csak 1915 májusában térhetett haza.

– 1914-től egyre mélyülő mentális összeomlásának a képzőművészetében is ott vannak a nyomai. Utolsó képei már sötétek, komorak, olykor kifejezetten zavarosak, széteső kompozícióira a formai elszegényedés, sematizáló egyszerűsödés lett jellemző – foglalja össze röviden Gulácsy utolsó alkotói korszakát Bellák Gábor.

– 1916 és 1919 között aztán alkotói lendülete fokozatosan csökkent, mentális állapota pedig egyre romlott. Hosszabb időszakokat töltött a Moravcsik-klinikán, ahonnan, mivel javulást nem tapasztaltak, 1924 tavaszán átszállították a Budapest-lipótmezei Magyar Királyi Állami Elme- és Ideggyógyintézet, vagyis a Tébolyda zárt osztályára. Élete hátralévő nyolc évét itt töltötte – teljes mentális sötétségben.

Fotó: Demokrata/T. Szántó György

Barátai látogatták ugyan, de kommunikálni nem lehetett vele, senkit sem ismert meg. Így Juhász Gyula már 1925-ben A szépség betege írásában elbúcsúzott a vegetáló barátjától: „Gulácsy igazi tragédiája, amely elől a téboly lárvája mögé menekült: egy tiszta művész egy tisztára művészietlen korba született bele, és megpróbálta azt a maga számára elviselhetővé tenni, sőt a maga képére és hasonlatosságára szépítette. Túlságosan gyönge és gyöngéd volt ehhez, és túlságosan erőszakos és kíméletlen a kor, hogy ez sikerülhessen. Így menekült lassan, de biztosan egy másik dimenzióba. Innen, a halál életéből az élet halálába: az őrületbe. De mint Oféliáé, az ő tébolya is szép volt. Dalolva merült el az örvényben, és virágokat hintett a habok közé.”