Családjában évszázadokra visszamenően földműveseket találunk. Nagyapja már száz holdon gazdálkodott, ennyit osztott el három fia között, akiket aztán a téeszesítés fosztott meg az önálló lét alapjától.

Írta: Boros Károly Fotó: T. Szántó György

– Édesapja mihez kezdett?

– Éjjeliőr lett a téeszben. Egyszer megkérdeztem tőle, miért jár mindig éjszaka dolgozni, azt válaszolta, azért, mert olyankor kevesebb a tetű. Gyerekfejjel persze nem tudtam, csak később jöttem rá, hogy azokra gondol, akik dicsőítik a kolhozt. Nagyon elege volt belőle. Nagygazdából lett megtűrt emberré, aki egész esztendei munkáért olykor csak egy zsák cukrot kapott. A nélkülözések és a szüleimet ért sok keserűség ellenére óriási szeretetben neveltek bennünket, boldog gyerekkorra emlékszem. Hárman vagyunk testvérek.

– A szülők, nagyszülők tapasztalatai nem vették el a kedvét a mezőgazdaságtól?

– Nem. Mindig is ebben akartam maradni. Növénytermesztő gépész lettem, és az állami gazdaságban dolgoztam. Elégedett voltam a sorsommal, szerettem ott lenni, mert még nem szagoltam bele az önálló létbe. Igaz, hogy már kacsingattam feléje, a leszerelés után nem sokkal vettem egy rossz traktort, hogy legyen sajátom is. Mindig egy kicsit kiríttam a többi közül, mert már akkor is tartottam itthon tehenet, igyekeztem gazdálkodni magam is. Mondták is nekem a munkástársaim, félig komolyan, hogy kulák vagyok, én meg azt mondtam rá, hogy nem vagyok az, csak nem a kocsmába megyek munka után, hanem elvégzem, ami van itthon. Ez azt jelentette, hogy sokszor igen-igen keményen kellett dolgozni. Mikor építettük a házunkat, éjszakás munkát vállaltam, mert nappal raktuk a falat meg a cserepet a tetőre. Sok lemondással járt, de lassan kialakult ez a kis magángazdaságom. Egyszer csak eljött 1990, amit rendszerváltásnak mondanak, nevezzük most mi is így.

– Miért kezdett politizálni?

– Mindig vonzódtam, nem is a politikához, mert máig is azt mondom, hogy tisztességes embörnek az nem való, de ahhoz igen, hogy a másikon valahogy segítsek. Szerettem a közösségért dolgozni. Például, mikor bejöttek az egészségügyben az ultrahang-készülékek – még traktoros voltam az állami gazdaságban -, beszerveztem a tizennyolc fős traktoros brigádot egy hét végi műszakra, annak a bevételét beadtuk, így lett itt Hódmezővásárhelyen ultrahang. Na, szóval 1990-ben bekerültem a politikába, és nyolc évig dolgoztam a közért, akkor abbahagytam.

– Miért?

– Mert egyenes gerinccel nehéz politikusnak lenni. Azóta főállású gazdálkodó vagyok. Nem akartam soha gazdag embör lenni, és ez sikerült is. Úgy érzem, továbbra is minden reményem megvan ahhoz, hogy az életcélom valóra váljon.

– Azért a szíve csak visszahúzta a közélethez, a gazdakör elnöke lett. Hányan vannak, és miben tud segíteni egy ilyen szerveződés?

– Februárban választottak meg a vásárhelyi gazdakör elnökévé, körülbelül kétszázötvenen vagyunk, persze nem mindenki tevékenykedik olyan mérhetetlenül sokat, de örömmel jelenthetem ki, hogy mióta én vagyok, tíz-tizenkét fővel gyarapodott a tagságunk. Vannak köztünk nagygazdák is, akik csaknem ezer hektárt művelnek, nekik kicsit más a gondjuk, más a bajuk, a szaktanácsadásra sem szorulnak rá annyira, mert vannak saját tanácsadóik, de azért ide tartanak hozzánk, kedves, aranyos embörök. Érdekvédelmi szervezet vagyunk. Legfontosabb, hogy ismertetjük a tagokkal azokat a lehetőségeket meg jogszabályváltozásokat, amelyek a gazdálkodáshoz elengedhetetlenek, gyakran hívunk meg előadókat, tartjuk egymással a kapcsolatot, különböző megmozdulásokat szervezünk. Most például kopjafát állítunk az első világháborúban elhunyt vásárhelyieknek – zömmel parasztemböröket vittek el -, de nem itt akarunk állítani, hanem azokon a csatatereken, és ez lesz a nehézség, ahol a legnagyobb ütközetek zajlottak. Elsőként Lengyelországban, Galíciában szeretnénk, majd aztán Olaszországban, utoljára Romániában, Bukovinában. Hát ilyesmiben is gondolkodunk, vannak terveink, végezzük a dolgunkat.

– Hódmezővásárhely Budapest után a második legnagyobb területű város, hatalmas tanyavilág is tartozik hozzá. Az elmúlt évtizedekben nem jó idők jártak rá, mi van vele mostanában?

– Szerencsére megújulóban van, pedig nagyon sokáig, nagyon lelkesen rombolták. Komoly pénzeket kaptak a téeszek, ha sikerült nekik fölszámolni egy tanyát. Például itt nem messze rizstermő terület volt, a szélén állt egy tanya, ahonnan nemigen akart elmenni a gazda, ráeresztették az elárasztott rizsföldről a vizet a házára, átáztak a falak, le kellett bontani. Ez a hetvenes években történt. Ez a fajta gondolkodás ma is él, semmit nem változott. A lényege, hogy ne éljen meg senki önállóan, csak egy gépezet részeként létezhessen, rabszolgaként, mert az ilyen embört, a cselédagyút lehet mozgatni. Azért szedték el a lovakat is annak idején, mikor téeszesítettek, hogy eszébe ne jusson valakinek újra kezdeni. Be kellett vinni vetőgépet, szerszámot, lovaskocsit, mindent, aztán csak lökdösték ide-oda, mert útban volt, nemigen használták, hiszen akkor már jöttek a gépállomások. Egyszer csak összehordták nagy kupacba, és fölgyújtották az egészet, hogy még a menekülési útvonalát is elvágják a gazdának. És ne maradjon meg a kisgazdaság. Mégis él a tanyavilág. A föld régen is úgy ért valamit, ha ott volt hozzá a tanya. Egyik a másik nélkül most sem jó. Ott kell lenni, mert lopják a termést, ahogy csak lehet. Hiába pusztították ezt az életformát. Soknak elvették a tanya melletti földjét, és a város másik végében adtak neki, lehetőleg hat darabban, hogy teljesen életképtelen legyen. De még így is tudok olyanról, aki soha nem adta föl, kemény nyakú embör, igaz, hogy bele is nyomorodott. Nem egyszerű világ volt az, nagyon nem egyszerű – de a mostani sem az. Nehéz előre menni. Pedig egyszer már talpra kéne állnunk. Az ország kétharmadát már ellopták, most a maradék egyharmadon a sor, ha ezt sem próbáljuk megmenteni, mi lesz velünk! Az a szörnyű, hogy a nép, amelyiknek ott van a Győzike-show meg a Mónika-show, meg egyéb ilyen agyamoshow, és abból merít, az nem fogja talpra állítani a nemzetet. Hiányzik ebből az országból egy Horthy Miklós, azt gondolom. Éppen most küszködünk, szeretnénk egy utcát elnevezni róla. Sajnos még mindig él a régi népbutítás eredménye, hogy Horthy rossz volt, mert belevitte az országot a háborúba. Nem normális világban élünk.

– Az unióba lépés óta mi változott az életükben?

– Kibírjuk ezt is. Vegyük csak a tejet, mi azt is termelünk, fel is dolgozhatjuk, de csak kis mennyiséget, így is van vagy háromszáz liter naponta. Ez még rendben is lenne, de csak piacon adhatjuk el, és csak végső fogyasztónak. Százféle módon nehezítik a dolgunkat. A tisztasági szabályokról meg jobb nem beszélni. Bosszantanak minket mindenféle előírással az unióra hivatkozva, közben, ha megnézzük, hogy régebbi tagállamokban mi megy, elképesztő. A feleségem járt Spanyolországban, hogy a tejfeldolgozást megnézze, és úgy bántak a birkatejjel, hogy amíg kint volt, nem evett sajtot. Tragédia. Mitőlünk meg mindent megkövetelnek. Nem nehéz kitalálni, hogy mi a cél, az, hogy ne tudjuk teljesíteni, és befuccsoljunk. Talán még emlékszik rá, nemrég sok-sok kis vágóhidat be kellett zárni, mert nem feleltek meg az uniós előírásoknak. Állítólag fordítási hiba történt, az előírás eredetileg úgy szólt, hogy rozsdamentes nyílászárók kellenek, tehát például fa, de ezt saválló acélnak fordították. Nem baj, én mindig jobban szerettem szél ellenében menni, úgy jobban lehet haladni.

– Hogyan zajlik egy napja?

– Én egészen kényelmes embör vagyok, aki élni jött erre a világra. Mikor nincs semmi munka a földeken, olyankor fölébredek, ahogy éppen kijön, elvégződök, a jószágokat is elvégzem, aztán nekiállok valamit javítani. Utána bemegyek a városba, ha van valami dolgom a gyerekek miatt, vagy terményt kell értékesíteni. A napi munka ilyenkor röggel héttől este hétig tart. Ez az alap. Más, ha aratás van. Olyankor a család le szokta venni az itthoni munkát a vállamról, olyankor csak a kombájnnak élek: röggel javítás, karbantartás, utána meg aratás, ameddig még látni lehet. Olyankor tíz óra után jövök haza, a családom megcsutakol, mert csupa por vagyok. Ezt szeretem csinálni. Volt úgy a nyáron, hogy olyan meleg volt napközben, hogy inkább éjjel báláztam, és nappal aludtam. Jól eldolgozgatok én éjjel is. Hatvan hektár területem van, gyakorlatilag az egészet egyedül művelem. Egy gazdának tényleg mindenhez kell értenie. A könyvelés most már az ő eszén túljutott, de közgazdásznak mindenképpen lennie kell, állatorvosnak feltétlenül, mert mindenért nem hívhatjuk ki, természetes, hogy egy borjú születésénél be kell nyúlni, igazítani kell rajta, növényvédelmi szakembernek ugyancsak lennie kell, meg traktorosnak, szerelőnek, agrármérnöknek mind egy személyben, különben megnézheti magát. Azt már nem is mondom, hogy az időjáráshoz is értsen. Ennyire összetett ez a paraszti lét.