– Hogyan került egymás mellé a kiállítás és a film?

– Amikor teljesen véletlenül hírét vettem ennek az időszakos kiállításnak, azzal kerestem meg Schmidt Mária igazgató asszonyt, hogy azt a sorozat esetleg hatékonyan kiegészíthetné. Találkozásunk szerencsésnek mondható, hiszen én nem tudtam a kiállításról, ő pedig nem is sejtette, hogy évtizedekkel ezelőtt én is ugyanezzel a témával foglalkoztam. A filmet május 2-től már a Duna TV is vetíti, 10-e körül pedig az Uránia filmszínházban is bemutatják.

– A Terror Háza egyben az ősbemutató helyszíne is lett, hiszen a filmeket mind ez idáig nem vetítették. Miért e késlekedés?

– Annak idején a Történelmi Film Alapítványhoz pályáztam, ám annak ellenére, hogy jól tudták, 12 részesre terveztük a sorozatot és a költségvetése sem volt jelentős – kijött volna 13 millióból -, a Történelmi Film Alapítvány mindössze 3 milliót adott, ami lényegében egy film elkészítésére volt elegendő. Rá kellett jönnöm, hogy elméletben lehet erről beszélni, a gyakorlatban azonban nagyon kevés szó esik ezekről a történelmi eseményekről. Pedig minél előbb fontos lett volna megszólaltatni a szemtanúkat, hiszen kevesen vannak már életben, azok zöme is 90 év fölötti. A mostani, 15 évvel későbbi két beszélgetésből sajnos már hiányzik a Kádár-korszak utolsó időszakának drámaisága.

– Mivel bírta rá a megszólalásra a nyilatkozókat, akikben a 80-as évek végén bizonyára éltek még a korábbi félelmek?

– Ezeket az embereket azzal engedték el a táborokból, hogy soha nem beszélhetnek a velük történtekről, mert hamar visszakerülhetnek szenvedéseik színhelyére. Aki tehát abban a pokolban 10-12 évet lehúzott, nagyon meggondolta, beszél-e róla, még a családjának is. Az, hogy végül mégis rászánták magukat a megszólalásra, talán annak is betudható, hogy érezték, közel a pillanat, amikor koruk miatt már nem lesz lehetőségük elmondani a velük történteket. Elszántak voltak, mert annyi megaláztatást, embertelenséget, jogtalanságot kellett elszenvedniük, hogy azt minden fenyegetettség ellenére el akarták mondani. Ennek az időszaknak a drámaisága és részben a félelme adta azt a feszültséget, amely benne volt az 1988-89-90-ben felvett elbeszélésekben. A Duna TV lehetőséget adott, hogy a történelmi interjúk tárában őrzött filmekből és nálam lévő szövegekből összeállítsam az anyagot.

– Hogyan talált rá ezekre az emberekre?

– Elég ha ismerünk néhány olyan személyt, akinek ez volt a sorsa, a többi jön magától, mert ők aztán újabb neveket mondanak. Az elkészült beszélgetésekből már úgy válogattam, hogy különböző típusú embereket állítottam egymás mellé, ezért került a sorozatba egyszerű paraszt, gazdálkodó, ápolónő, katonatiszt, ifjúkommunista, diák, levente. A másik kiválasztási szempont, hogy mindenki más-más oldaláról világítson rá erre a szörnyű lágerpokolra, hiszen minden szörnyűség alapképlete azonos volt: valakit elfogtak, hamisan megvádolták, tanúk nélkül bíróság elé állították, szovjet törvények szerint elítélték, vagonba rakták, ezt megelőzően megverték, megalázták, utaztatták néhány hétig, volt, aki a vagonból holtan esett ki. És még csak ezután jött a tábori élet szörnyűsége, a kevés élelem, a rossz ruházat, a kizsigerelő munka, csoda volt, ha egyáltalán valaki életben maradt. Aztán Sztálin halála után jött a fordulat, amikor hazaengedték…

– …itthon pedig a nép ellenségeként fogadták és megbélyegezték. 1956-ban egy részüknek menekülni kellett, mert ismét őket tették meg bűnbaknak.

– Félelmükre jellemző, hogy 1956-ban csaknem mindegyikük félreállt, pedig megkeresték őket, hogy legyenek a faluban a nemzetőrség parancsnokai. Egy részük valóban elhagyta az országot, másik részük itthon maradt, visszahúzódott, ennek ellenére mégis elővették.

– Rendezőként nem viselték meg a forgatások, hiszen a vérforraló történetek hallatán sem tudott segíteni a megszólalóknak?

– Elmondhatom, hogy forgatócsoportunk mind az öt tagja depressziós lett. Legfőképp én, mert keveset kérdezek, csak leülök a beszélgetőtársam elé és megkérem, hogy meséljen. Erősen át kell élnem a helyzetét, éreztetnem kell vele, hogy fontos, amit mond. Csak akkor szólok közbe, ha kiszalad a kazetta és emlékeztetem, hogy hol hagyta abba. Nem tartom jó módszernek, ha a kérdező okosabb akar lenni, mint a mesélő és állandó közbeszólásával a tudálékosság látszatát kelti. Ezekből a másfél-három órás beszélgetésekből egy nap legfeljebb kettőt-hármat tudtunk készíteni, így ki lehet számolni, hogy a 200 összeállítás hány napot vett igénybe.

– Egy-egy beszélgetésrész 45-55 perc időtartamú. Mivel nem színészekről van szó, mennyi utómunkálatra volt szükség a jelenetek vetíthető formába hozatalához?

– Egy szuszra kijött belőlük minden, mert noha még családi és baráti körben sem ejtettek szót a sérelmeikről, magukban számtalanszor újraélték. Szinte tollba mondták történetüket, olyan mélyen beléjük ivódott a szenvedés.

– Kiderült, hogy mi tartotta bennük a lelket a fogolytáborban?

– Legfőképp a hit, erről Placid atya, a hivatását felismerő lelkészként beszél is. A hit szó nem feltétlenül vallásos értelemben használatos, mindenkinél más-más formában jelentkezett. Például abban, hogy minden áron haza akart kerülni, vagy úgy, hogy csak a másnapot akarta megérni, megint mások ártatlanságukat akarták bebizonyítani. Gyakori volt a másikra való odafigyelés, a kisebb közösségek létrehozása, az emberség megtartása az embertelenségben.

– Hány emberrel beszélt, és hányan maradtak ki a sorozatból?

– A 13 részt több mint 200 beszélgetésből választottam ki. Őszintén szólva el is felejtkeztem erről az anyagról, hiszen hasonló témakörben Magyar nők a gulágon címmel már készítettem egy sorozatot, Transzszibériai álom címmel viszont szívesen forgattam volna játékfilmet. A cselekményben Szibéria legtávolabbi pontjáról megszökik egy magyar orvos, egy orosz és egy észt katonatiszt, tehát három nagyon kemény férfi, akik azt remélik, hogy kikerülhetnek ebből a szörnyű pokolból. Olyan ellenfelek, mint a hideg, az éhség, a lakosság és az üldözők mellett ez azonban lehetetlen. Nem véletlen, hogy egy-két nagyon ritka kivételtől eltekintve valóban nem lehetett megszökni Szibériából.

– Ez a megközelítés azért is jó lett volna, mert dokumentumfilm még csak-csak létezik, de játékfilmet eddig kizárólag a győztesek hősiességéről, oroszokról, zsidókról, amerikaiakról forgattak, holott más nemzetiségűek is ugyanazt szenvedték el. Van-e kilátás a film megszületésére?

– Mivel csak a győztesnek van joga a fájdalmairól és szenvedéseiről beszélni, ezért semmi kilátás nincs a film megvalósulására. A forgatókönyvet az azóta elhunyt Kardos Pista barátommal írtuk 5-6 évvel ezelőtt, amikor még a Duna TV elnöke voltam. Pályáztunk és valami elenyésző összeget kapott is az elképzelés, ami arra volt jó, hogy azzal már lehetett koprodukciós társ és támogató után nézni. Sajnos a pénz nem jött össze, ahogyan más játékfilm-forgatókönyvem esetében sem. Akkoriban nem gondoltam, hogy újabb dokumentumfilmet készítsek, hiszen az életemnek volt legalább 10-12 éve, amikor csak ilyeneket forgattam.

– Dokumentumfilmjei bemutatását nem próbálta megakadályozni a 80-as évek végén még Magyarországon hivatalosan szimatoló KGB-ügynökök hada?

– Dehogynem. A 25 részes Krónika harmadik része után ki is tört a balhé. Én úgy gondoltam, hogy a benne megszólaló tanárember, Gellért Sándor nagy szerelme egy orosz nővel, elősegítheti a mindaddig erőltetett, ezért az Istennek össze nem jövő magyar-szovjet barátságot. Valakik jelentették a szovjet nagykövetségnek, hogy nézzenek már utána, mi történik a magyar televíziónál. A sorozatot ugyan leállították, de mivel mindenki tudta, hogy van még 22 része, ezért később újraindították egy éjszakai időpontban. Előtte azonban az akkori elnök, Nagy Richárd bekérte a forgatókönyveket, és rájuk írta, hogy miket kell kihagyni. Én ezeket tudomásul vettem, és bizonyos mondatokat valóban át is alakítottam, vagy kihagytam, mert a 25 óra fontosabb volt, mint néhány módosított szó, vagy kifejezés. Ezeket a részeket a vágólányok adás után azonnal visszaragasztották, a rendszerváltozást kővetően már úgy ment le.

– Nem gondolt arra, hogy ezt a sorozatot videón vagy DVD-n kiadják?

– De igen, hiszen más régebbi filmeket is elég gyakran kérnek, amelyekből elég nehéz másolatot szerezni. Egyszer Magyar Bálint hívott a lakásomon, és azt mondta, hogy szeretnének sorozatot készíteni a Pergőtűzből, hogy az iskoláknak megküldve a tanuló ifjúság is tudjon róla. A végrehajtást rábízta valakire, akivel többször is beszéltem, de egy idő után közölték, hogy már más foglalkozik vele. Ezzel a személlyel is beszéltem, aztán egy harmadikkal is, de érdemi lépés mindmáig nem történt. Pedig el kéne juttatni az iskolákba, és a Nehézsorsúakat ugyanúgy meg kéne ismertetni a fiatalokkal, ahogyan az a Sorstalanság esetében történt.