Fotó: Vermes Tibor/Demokrata
Hirdetés

– Hogyan került kapcsolatba a bőrrel mint anyaggal?

– A családban szinte mindenki kapcsolódott valamilyen formában a bőrhöz. Mind az anyai, mind pedig az apái ágon volt a felmenőim között cipész, szíjgyártó vagy nyerges. Ennek ellenére bennem sokáig fel sem merült egyik pálya sem. Ám, mint oly sok mindenbe, ebbe is beleszólt a történelem. 1956-ban végeztem el a nyolc általánost, és éppen elkezdtem a gyakornoki pályámat a kertészeti technikumban, amikor kitört a forradalom. Azonnal hazaküldtek, félbeszakadt a tanulmányom.

– Akkor a bőrművesség gyakorlatilag kényszerpálya volt?

– 1957 februárjában lettem ipari tanuló, és az évek során hiába kerültem egyre közelebb a bőrhöz, régi álmomról, arról, hogy festőművész legyek, nem tudtam lemondani. Így aztán amikor 1967-ben megnősültem és a Csepel-szigetre költöztem, elkezdtem járni az akkor még országos hírű Csepeli Képzőművészeti Szabadiskolába. Időközben azonban rájöttem, hogy festőművészként nem fogom megváltani a világot, le is tettem az ecsetet. Mesterem ezért azt javasolta, térjek vissza eredeti szakmámhoz, és ott kamatoztassam azt az esztétikai érzékemet, amit a grafikában és a festészetben már megmutattam. Megpróbáltam.

Korábban írtuk

– Mit készített először?

– Talán egy könyvjelzőt. De amikor ez az elhatározásom komollyá vált, nagyon alaposan utánajártam mindennek. Minden szabadidőmet a könyvtárakban, múzeumokban töltöttem, szakirodalmat gyűjtöttem, gyárakat látogattam és szakembereket kerestem fel, miközben beszereztem a mesterséghez nélkülözhetetlen legkülönfélébb szerszámokat is. Amikor pedig megismerkedtem a Fiatalok Népművészeti Stúdiójának tagjaival, már olyan bőrtárgyakat készítettem, amelyeket zsűriztettem is.

– Sokféle bőrrel dolgozik, a kiállításon láthatjuk egyebek mellett marha-, borjú-, kecske-, sőt strucc, rája- és elefántbőrből készített dísz- és használati tárgyait is. Fontos, hogy melyik állat bőrét mire használja?

– Mindegyik bőrrel szívesen dolgozom. Volt olyan, hogy megláttam egy anyagot a bőrraktárban. Gyönyörű volt, tudtam, hogy valamikor majd egy nagyon szép tárgyat készítek belőle. Megvettem, eltettem a saját raktáramba. Évekig ott állt, de egy pillanatig sem felejtkeztem el róla, majd elkészítettem belőle azt, amit más anyagból biztosan nem tudtam volna. Persze a laikus szerint az egyik bőr olyan, mint a másik. Csak éppen nagyon nem mindegy, hogy melyiket mire használjuk. Az egyiket ruházati bőrnek készítik ki, a másikat cipőtalpnak. Az egyik puha és felvehető, a másik kemény és strapabíró. Amikor kiterítek egy egész bőrt és végigsimítom, látom az állat gerincét, a lábait, azt is, ha megsérült, mert felszakította a tüske vagy megharapta egy másik állat. Tudok olvasni az anyagból, és azt is, hogy az egyes részeit hova lehet felhasználni. Mert más a bőr szerkezete az állat gerincén, más a hátán, a hasán, más a lábaknál. Minden részét fel lehet használni, csak éppen tudni kell, mihez. Életem során feldolgoztam pár gulyára való marhabőrt és pár nyájra való kecskebőrt.

– Honnan lehet ma beszerezni ezeket a legkülönfélébb bőröket?

– A legszomorúbb, hogy Magyarországon megszűnt a bőrgyártás. Ma már nekem is el kell mennem Olaszországba, Ausztriá­ba, Németországba, ahol olyan színben és minőségben készítenek bőrt, amire szükségem van. Mert más kell egy cipőhöz, más a könyvkötészethez és megint más egy női táskához. De a bőrön kívül szükségem van még a munkáimhoz számos más anyagra, papírra, bársonyra, selyemre, amelyekből szintén nem készül egy négyzetcentiméter sem Magyarországon.

– És ezeket a világ legkülönbözőbb országaiból kell beszereznie?

– Képzelje csak el, mekkora rálátásomnak kell lennie, hogy mit és honnan vásároljak! Csak ha a papírra gondolok, van, amiért Spanyolországig, de van olyan is, amiért Olaszországig kell elmenjek! És ugyanezt végig kell csináljam a bőrrel is, miközben folyamatosan figyelek a határidőre is, hiszen a megrendelő elvárja, hogy időben kész legyek a munkával. Nekem a munkám mindig örömforrás, így ma sem engedek ebből. Csak örömből dolgozom. Mert ehhez az anyaghoz csak mélységes tisztelettel és alázattal lehet hozzányúlni. Szinte még érzem az állat auráját – hiszen az életét adta azért, hogy én a külső burkából egy hozzá méltó tárgyat készíthessek.

– Ilyen méltó tárgyak a kiállításon szereplők is, köztük például a Hónap műtárgyának választott Dia saruja. De ki is Dia, és hogyan született meg a saruja?

– Miközben gondolhatunk Diánára, a fény, a világosság, a szülés és születés istennőjére is, Dia nagyon is valóságos, hús-vér ember. Mivel a mai világban könyvelő nélkül nem lehet megélni, én is több mint húsz éve járok ugyanabba a könyvelőirodába. Nekem Katalin könyvel rendszeresen, aki 2005-ben, Diána nevű lánya 18 éves születésnapjára írt egy megrendítően szép könyvet, és megkért, kössem be neki. Öt évvel később kitaláltam, hogy mivel maradt még abból az afrikai oáziskecske-bőrből, amivel ezt a könyvet borítottam, készítek hozzá egy sarut és egy tarsolyt is. Ezek olyan emblematikus alkotások számomra, hogy nem tudok megválni tőlük.

– Lányával és fiával ugyan rendszeresen dolgozik együtt, de vannak-e tanítványai, és egyáltalán, van-e a bőrművesszakmának utánpótlása?

– Egy szakmát soha nem lehet csak könyvből megtanulni, mert az a mozdulat, amellyel az ecsetet belemártom a ragasztóba, már sok mindent elárul. Mára elfogytak ezek az ősbölénynek hívott szakemberek, akik a gyakorlati munkát meg tudják mutatni. És ez még nem minden! Látom azt a mérhetetlen hátrányt is, amivel a mai fiataloknak szembe kell nézniük. Míg 1976 és ’79 között a családom saját kezű munkával építette fel azt a műhely-műtermet, amelyben a mai napig dolgozunk, és amelyben megvan minden gép és szerszám, ami a szakmához kell, addig ma már ez egyáltalán nem ilyen egyszerű. Pusztulnak a szerszámok, nincsenek szakemberek, nincs hátország. Megszűnt a bőrgyártás, az alapanyaggyártás, a kellékgyártás, megszűnt a bőripar és a szakképzés. Nem lehet szakmunkásvégzettséget szerezni tímár, szűcs, cipész, cipőfelsőrész-készítő, csizmadia, nyerges, lószerszámkészítő, bőrdíszműves, kesztyűkészítő, könyvkötő szakmából. Bár nagyon nehéz elindulnia annak a fiatalnak, akiben megvan a kellő elszántság és kitartás ezekhez a szakmákhoz, nem lehetetlen.