Nekem a munkám örömforrás
Festőművésznek készült, végül a magyar bőrművesség, bőrművészet egyik legnagyobb alakja lett, aki több mint fél évszázada készít bibliofil bőrkötésű könyveket, kézitáskát, övet, cipőt, bőrruhát, sőt nyakéket és faliképet is. Alkotásaiban egyszerre van jelen az archaikus népművészet és a modern, a hagyomány és a korszerűség. A nyolcvanadik születésnapját ünneplő Molnár Imrével, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagjával, a magyar bőrművesség élő klasszikusával a Vigadó Galériában látható életmű-kiállítása apropóján a szakma szépségeiről és nehézségeiről, Diáról és az ő sarujáról, illetve azokról az időkről beszélgettünk, amikor még volt bőripar Magyarországon.
– Hogyan került kapcsolatba a bőrrel mint anyaggal?
– A családban szinte mindenki kapcsolódott valamilyen formában a bőrhöz. Mind az anyai, mind pedig az apái ágon volt a felmenőim között cipész, szíjgyártó vagy nyerges. Ennek ellenére bennem sokáig fel sem merült egyik pálya sem. Ám, mint oly sok mindenbe, ebbe is beleszólt a történelem. 1956-ban végeztem el a nyolc általánost, és éppen elkezdtem a gyakornoki pályámat a kertészeti technikumban, amikor kitört a forradalom. Azonnal hazaküldtek, félbeszakadt a tanulmányom.
– Akkor a bőrművesség gyakorlatilag kényszerpálya volt?
– 1957 februárjában lettem ipari tanuló, és az évek során hiába kerültem egyre közelebb a bőrhöz, régi álmomról, arról, hogy festőművész legyek, nem tudtam lemondani. Így aztán amikor 1967-ben megnősültem és a Csepel-szigetre költöztem, elkezdtem járni az akkor még országos hírű Csepeli Képzőművészeti Szabadiskolába. Időközben azonban rájöttem, hogy festőművészként nem fogom megváltani a világot, le is tettem az ecsetet. Mesterem ezért azt javasolta, térjek vissza eredeti szakmámhoz, és ott kamatoztassam azt az esztétikai érzékemet, amit a grafikában és a festészetben már megmutattam. Megpróbáltam.
– Mit készített először?
– Talán egy könyvjelzőt. De amikor ez az elhatározásom komollyá vált, nagyon alaposan utánajártam mindennek. Minden szabadidőmet a könyvtárakban, múzeumokban töltöttem, szakirodalmat gyűjtöttem, gyárakat látogattam és szakembereket kerestem fel, miközben beszereztem a mesterséghez nélkülözhetetlen legkülönfélébb szerszámokat is. Amikor pedig megismerkedtem a Fiatalok Népművészeti Stúdiójának tagjaival, már olyan bőrtárgyakat készítettem, amelyeket zsűriztettem is.
– Sokféle bőrrel dolgozik, a kiállításon láthatjuk egyebek mellett marha-, borjú-, kecske-, sőt strucc, rája- és elefántbőrből készített dísz- és használati tárgyait is. Fontos, hogy melyik állat bőrét mire használja?
– Mindegyik bőrrel szívesen dolgozom. Volt olyan, hogy megláttam egy anyagot a bőrraktárban. Gyönyörű volt, tudtam, hogy valamikor majd egy nagyon szép tárgyat készítek belőle. Megvettem, eltettem a saját raktáramba. Évekig ott állt, de egy pillanatig sem felejtkeztem el róla, majd elkészítettem belőle azt, amit más anyagból biztosan nem tudtam volna. Persze a laikus szerint az egyik bőr olyan, mint a másik. Csak éppen nagyon nem mindegy, hogy melyiket mire használjuk. Az egyiket ruházati bőrnek készítik ki, a másikat cipőtalpnak. Az egyik puha és felvehető, a másik kemény és strapabíró. Amikor kiterítek egy egész bőrt és végigsimítom, látom az állat gerincét, a lábait, azt is, ha megsérült, mert felszakította a tüske vagy megharapta egy másik állat. Tudok olvasni az anyagból, és azt is, hogy az egyes részeit hova lehet felhasználni. Mert más a bőr szerkezete az állat gerincén, más a hátán, a hasán, más a lábaknál. Minden részét fel lehet használni, csak éppen tudni kell, mihez. Életem során feldolgoztam pár gulyára való marhabőrt és pár nyájra való kecskebőrt.
– Honnan lehet ma beszerezni ezeket a legkülönfélébb bőröket?
– A legszomorúbb, hogy Magyarországon megszűnt a bőrgyártás. Ma már nekem is el kell mennem Olaszországba, Ausztriába, Németországba, ahol olyan színben és minőségben készítenek bőrt, amire szükségem van. Mert más kell egy cipőhöz, más a könyvkötészethez és megint más egy női táskához. De a bőrön kívül szükségem van még a munkáimhoz számos más anyagra, papírra, bársonyra, selyemre, amelyekből szintén nem készül egy négyzetcentiméter sem Magyarországon.
– És ezeket a világ legkülönbözőbb országaiból kell beszereznie?
– Képzelje csak el, mekkora rálátásomnak kell lennie, hogy mit és honnan vásároljak! Csak ha a papírra gondolok, van, amiért Spanyolországig, de van olyan is, amiért Olaszországig kell elmenjek! És ugyanezt végig kell csináljam a bőrrel is, miközben folyamatosan figyelek a határidőre is, hiszen a megrendelő elvárja, hogy időben kész legyek a munkával. Nekem a munkám mindig örömforrás, így ma sem engedek ebből. Csak örömből dolgozom. Mert ehhez az anyaghoz csak mélységes tisztelettel és alázattal lehet hozzányúlni. Szinte még érzem az állat auráját – hiszen az életét adta azért, hogy én a külső burkából egy hozzá méltó tárgyat készíthessek.
– Ilyen méltó tárgyak a kiállításon szereplők is, köztük például a Hónap műtárgyának választott Dia saruja. De ki is Dia, és hogyan született meg a saruja?
– Miközben gondolhatunk Diánára, a fény, a világosság, a szülés és születés istennőjére is, Dia nagyon is valóságos, hús-vér ember. Mivel a mai világban könyvelő nélkül nem lehet megélni, én is több mint húsz éve járok ugyanabba a könyvelőirodába. Nekem Katalin könyvel rendszeresen, aki 2005-ben, Diána nevű lánya 18 éves születésnapjára írt egy megrendítően szép könyvet, és megkért, kössem be neki. Öt évvel később kitaláltam, hogy mivel maradt még abból az afrikai oáziskecske-bőrből, amivel ezt a könyvet borítottam, készítek hozzá egy sarut és egy tarsolyt is. Ezek olyan emblematikus alkotások számomra, hogy nem tudok megválni tőlük.
– Lányával és fiával ugyan rendszeresen dolgozik együtt, de vannak-e tanítványai, és egyáltalán, van-e a bőrművesszakmának utánpótlása?
– Egy szakmát soha nem lehet csak könyvből megtanulni, mert az a mozdulat, amellyel az ecsetet belemártom a ragasztóba, már sok mindent elárul. Mára elfogytak ezek az ősbölénynek hívott szakemberek, akik a gyakorlati munkát meg tudják mutatni. És ez még nem minden! Látom azt a mérhetetlen hátrányt is, amivel a mai fiataloknak szembe kell nézniük. Míg 1976 és ’79 között a családom saját kezű munkával építette fel azt a műhely-műtermet, amelyben a mai napig dolgozunk, és amelyben megvan minden gép és szerszám, ami a szakmához kell, addig ma már ez egyáltalán nem ilyen egyszerű. Pusztulnak a szerszámok, nincsenek szakemberek, nincs hátország. Megszűnt a bőrgyártás, az alapanyaggyártás, a kellékgyártás, megszűnt a bőripar és a szakképzés. Nem lehet szakmunkásvégzettséget szerezni tímár, szűcs, cipész, cipőfelsőrész-készítő, csizmadia, nyerges, lószerszámkészítő, bőrdíszműves, kesztyűkészítő, könyvkötő szakmából. Bár nagyon nehéz elindulnia annak a fiatalnak, akiben megvan a kellő elszántság és kitartás ezekhez a szakmákhoz, nem lehetetlen.