„Nekünk Kárpátalján van feladatunk”

A Demokrata hetilap március 9-i számában megjelent írás.

Sosem örültem ennyire, hogy egy elő­adásnak elkelt minden jegye. Jobban mondva, mindegyik Tóték előadás telt házas a Nemzeti Színházban – az e heti három fellépésüké is. Tehát magyarságból és együttérzésből eddig jelesre vizsgázott a hazai publikum. A Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház (korábbi nevén a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház) színészei február 24-én reggel indultak el Tiszakécskére, hogy este előadják a Tótékat. Arra készültek, hogy fellépnek és késő este hazaindulnak, otthon alszanak. Csakhogy közben kitört a háború, és itt ragadtak. A tervezett két előadásból pedig sokkal több kerekedett. Gál Natália és Béres Ildikó kárpátaljai színésznők hangulata nem volt borús, amikor leültünk beszélgetni, de annál inkább látszott rajtuk az aggodalom. Nem is magukért, hanem az otthon maradottakért. Mindketten Beregszászban születtek, családjuk is ott van – viszont Béres Ildikó kétlaki, hisz 2014 óta Marosvásárhelyen is játszik. Együtt tanultak, egy társulatban dolgoznak és együtt kerültek ebbe a képtelen helyzetbe is.

– Egy törülközővel, fogkefével és fog­krémmel jöttem át a határon, mert – mint általában – úgy terveztük, hogy este már a saját ágyunkban alszunk. Először sokkoltak az események, otthon teljesen felfordult, majd megállt az élet. Az emberek nem jutnak hozzá a pénzükhöz, az oktatás és rengeteg szolgáltatás szünetel, nagy a bizonytalanság. Örülünk és köszönjük, hogy itt lehetünk, mert odahaza nem tudnánk dolgozni, és mivel Budapesten felléphetünk, így segíthetünk a családunkon, és anyagiakban is támogathatjuk az otthon maradt szeretteinket, a rászorulókat. Beregszászban már csak azért sem tudnánk fellépni, mert a színház épületében is menekülteket szállásoltak el – mondta Gál Natália. Örül, hogy a Nemzeti Színház lehetővé tette, hogy többször fellépjenek, és annak is, hogy az egész magyarság megmozdult, hogy segít­sen a bajban jutottakon.

Mivel még volt egy előre tervezett március elsejei előadásuk is, úgy döntöttek, hogy nem mennek haza. Szállást a Nemzeti Színház intézett nekik, és mivel sokuknak nem volt magyar telefonszáma, SIM-kártyákat is kaptak, hogy állandó kapcsolatban maradhassanak egymással.

– Ellátogatott hozzánk egy nyolcvan-valahány éves néni, aki 62-ben költözött Kárpátaljáról Magyarországra. Hallotta a tévében, hogy itt vagyunk, ezért kinyomozta a szállásunkat, bekopogott hozzánk és megkérdezte, hogy miben segíthet. Sokszor ez a szeretet és aggodalom is elég ahhoz, hogy tartsa bennünk a lelket. Nagyon jólesett, hogy meglátogatott, hisz minden lelki támogatást hálásan fogadunk, egy „hogy vagy?” rendkívül sokat számít ezekben a nehéz időkben – mondta Béres Ildikó színésznő.

A Tóték pedig a szokásosnál időszerűbb színdarabbá vált, és ezt a színészek érzik mindenkinél jobban. Az emberi kiszolgáltatottság drámájának a háttere is sokkal érdekesebbé válik, hisz most is ugyanúgy fegyverek ropognak, mint a cselekmény idején. A színésznők elmesélték, hogy amikor évekkel ezelőtt, nehéz körülmények között tető alá hozták a darabot, Vidnyánszky Attila arra törekedett, hogy a színészek minél több előadásban játsszanak, hogy legyen munkájuk és fizetésük. A Tótékban nincs sok szereplő, de leleményesen színészek személyesítik meg a rádiót, amely időnként megelevenedik, és a falu népének tarka társaságát is. Béres Ildikó Tóték szomszédasszonyát, a jó „rosszlányt” játssza, Gál Natália pedig a tömegjelenetekben vesz részt.

– Amikor a háború kitörésének napján eljátszottuk az első előadást, mindenkit fojtogatott a sírás. Az iszonyat már megjelent a lelkünkben. Ráadásul a Tóték az emberi kapcsolatok bonyolultságát tárja fel, egy család életét mutatja be, de sokkal több annál. Egy család jelképezhet egy egész nemzetet is, az őrnagy pedig egy hatalmat, amely rátelepedik a családra, a nemzetre – véli Gál Natália.

Színésztársa szerint egészen másképpen érezték magukat azokban a jelenetekben és azon karakterek bőrében, melyeket eddig színészi tehetségükkel alkottak meg, hiszen közülük senki sem tapasztalta meg, hogy milyen a háború.

– Vannak pillanatok, amikor nem tudunk elvonatkoztatni önmagunktól, nem tudunk színészi tapasztalatainkból építkezni, mert a saját és családunk helyzetére gondolunk, meg a bizonytalan jövőre. Felfoghatatlan érzés kerített hatalmába, elképzelni sem tudom, hogy mit éreznek most az emberek Kárpátalján. Olyan, mintha egy rossz álomban lennék, amiből remélem, hogy hamarosan felébredünk. Én haza szeretnék menni, hogy átérezzem a helyzetet, és ne csak lélekben legyek velük a bajban – mondta Béres Ildikó.

Gál Natália is alig várja, hogy hazamehessen, mert ott élnek a szülei, rokonai, és segíteni akar rajtuk, saját szemével meggyőződni róla, hogy jól vannak. Egyelőre mindketten úgy tudják, hogy a helyzethez képest biztonságban vannak a szeretteik, a lelkük még erős, nem tört meg. A színésznők szerint éppen ezért sokat számítanak az adományok.

– Ha vége van ennek a rossz álomnak, közülünk mindenki azt tervezi, hogy hazamegy, mert ott van mindene – és most nem az anyagi dolgokra gondolok. Mindig azt vallottam, hogy ahová a Jóisten helyezett, ott van feladatunk, ott kell lennünk. Nekünk Kárpátalján van feladatunk – mondta a Gál Natália, és ezzel Béres Ildikó is egyetértett, hisz szerinte a végső céljuk az, hogy hazajussanak és otthon folytassák a színházcsinálást.