Nem kell félnünk a „kultúrfölény” szótól

– Emil Cioran gondolkodó szerint „Bach zenéje az egyetlen érv amellett, hogy a teremtett világegyetem nem teljesen csődtömeg”. Egyetért? Ha jól tudom, Bach miatt lett zenész.

– Őszintén szólva nem ismertem ezt az idézetet, de Bach zenéjéhez nem kell cégér. Ő a nyugati civilizáció egyik csúcsa, és nagyon sok muzsikus életét döntötte el a zenéjével való találkozás. Valóban miatta választottam ezt a hivatást, ám nem Bach miatt lettem hívő: viszont zenéjével megerősíti a hitemet, és azt szoktam mondani, hogy a zenészek, akik a nagy lutheránus német komponisták egyházi zenéjével foglalkozhatnak, naponta a Jóisten szemébe nézhetnek. Ez óriási adomány.

– Nagypénteken Gottfried Heinrich Stölzel egyik passióját vezényelte, melyet háromszáz éve nem adtak elő. Ezek szerint egy kulturális termék minősége önmagában nem garantálja az időtállóságát?

– Sok minden a véletlenen múlik. A második világháborúban néha azon, hova estek az angolszászok Németországra ledobott bombái. Megesett a történelem folyamán az is, hogy egy zeneszerző utódja esetleg féltékeny volt elődje művészetére, és szélsőséges esetben elpusztította a műveit, mások kézirataiba pedig halat csomagoltak a piacon, és sorolhatnám. Ez bizonyos értelemben jó jel is, mert az akkori kultúra életképességét bizonyítja: nem éppen múzeumi szemléletben gondolkoztak. Más kérdés, hogy mi manapság mennyire fellelkesülünk minden megmenekült remekműért.

– A mostani kulturális életre is potyognak a bombák: járvány, háború, infláció. Egy interjúban egészségtelennek nevezte a magyar kulturális élet ilyen mértékű állami támogatását. Állami dotációk helyett nem tenne jót a szabadpiaci verseny a magyar művészvilágnak?

– A világon mindenhol más-más problémák vannak a kultúra finanszírozásának megszervezésével. Magyarországon különféle okok miatt az állami jelenlét rendkívül erős a kulturális életben, gondoljunk csak az adófizetők által fenntartott rengeteg kőszínházra és szimfonikus zenekarra. Ez a Covid előtt szinte egészségtelennek tűnt számomra, aztán jött a járvány, speciális helyzetet teremtett: kiderült, hogy mindez – bizonyos szempontból, ilyen extrém helyzetben – előnyössé is válhat, mert nagyon sok mindent meg tudott menteni az állam. A csak piaci alapon álló művészet másfajta problémákat vet föl.

– Például?

– A klasszikus zenei élet területén maradva azt látom, hogy egy francia koncertszervező például nagyon kiszolgáltatott a jegybevételnek. Ez az előadó nézőpontjából azt jelenti, hogy mindig ugyanazokat a népszerű műveket kell játszania; egy ugyanolyan értékes, ám ismeretlenebb mű előadásáért senki sem vállalja a financiális bukás kockázatát. Pedig végül így is, úgy is az adófizetők finanszírozzák a koncertet, nálunk az adójukból az állami támogatáson keresztül, máshol a megvásárolt jegyek útján. E kettő arányát nagyon nehéz jól eltalálni, pláne úgy, hogy közben teljesítményre is ösztönözzük a nagy állami költségvetésű intézményeket, hogy valóban erkölcsi kötelességnek érezzék az adófizetői pénz minél hatékonyabb felhasználását. Csák János kulturális miniszter úrral sokat beszélgetünk erről, és remélem, hogy sikerül megalkotnunk a magyar modellt. A jó recepteket és jó ötleteket mindenhonnan, sokkal bátrabban át kell vennünk.

– Tavasztól elkezdik munkájukat az MMA által létrehozott hét regionális központban (Győr, Veszprém, Pécs, Miskolc, Debrecen, Kecskemét, Szeged) a munkacsoportok. Miért hívták életre őket?

– Egy olyan intézményrendszert, mint amilyet most a Magyar Művészeti Akadémia irányít, a mai Magyarországon csak Budapesten lehetett kiépíteni. Ám Magyarország nem csak Budapestből áll, és amióta a köztestület akadémikusa vagyok, folyamatosan napirenden volt a kérdés, hogyan tudnánk erősebben jelen lenni a fővároson kívüli Magyarországon. A 2022. őszi közgyűlés formálisan már megalapította a munkacsoportokat, és nemrég mind a hét szellemi-művészeti közösség el is kezdett működni. Ehhez kilenc tagozatunk legalább egy-egy tagjának részt kell vennie egy vagy akár több munkacsoport munkájában, és a jelentkezés önkéntes alapon történt – örülök, hogy a tagság fele szerepet vállalt benne. Makovecz Imre eredeti elképzelése az volt, hogy egy „munkaasztalt” a különböző művészeti ágak képviselői együtt ülnek körül, összművészeti szemléletben gondolkodnak – ez a fajta szemlélet a munkacsoportokban jelenleg garantálva van.

– Mi lesz a feladatuk?

– A munkacsoportoknak lesz egy szerény programköltségvetése. Szerény, mert amióta akadémiai elnök vagyok, most vagyunk a legnehezebb gazdasági helyzetben: sokkal kevesebből gazdálkodhatunk, mint amire szükségünk volna. Célunk, hogy e munkacsoportok kapcsolatot teremtsenek a helyi kulturális intézményekkel, esetleges partnerszervezőkkel, akikkel együttműködésben minél több programot tervezhetnek és valósíthatnak meg. Emellett ajánlhatnak a köztestületnek nagyobb léptékű programokat is: ha helyben találnak olyan kezdeményezést, amelyet ők mindenképpen támogatandónak tartanak, de a lépték meghaladja anyagi erejüket, akkor azt támogatásra javasolhatják a köztestületnek.

– Munkacsoportjaik többsége a Magyar Tudományos Akadémia helyi épületeiben fog működni. Visszahelyezik a művészetet a tudomány mellé?

– Valóban, ahol lehet – Győr és Kecskemét kivételével –, az MTA vidéki székházait használjuk. A két alkotmányos köztestület, az MTA és az MMA 2022 decemberében stratégiai együttműködési szándéknyilatkozatot írt alá, amelynek egyik nagyon fontos pontja volt, hogy a regionális működés érdekében a két akadémia szövetséget köt, és az MTA rendelkezésünkre bocsátja vidéki infrastruktúráját. Jól tudjuk, hogy a tudomány és a művészet szerves egységét a szovjet szemlélet választotta ketté, a kommunista diktatúra kezdetén. Most a történelem valóban megadta a lehetőséget a helyreállításra. Szerencsére Freund Tamással, az MTA elnökével sok mindenről nagyon hasonlóképpen gondolkodunk. Ráadásul elárulhatom, kevésen múlt, hogy elnök úr ne agykutató, hanem hivatásos zenész legyen: máig nagy zenerajongó, mi több, kiváló aktív klarinétos, aki rendszeresen muzsikál és kórusokban énekel. Kutatóként pedig arra keresi a választ, hogy a művészi élmény miképpen hat az agyra. Utóbbinak az egész társadalom számára megszívlelendő tanulságai vannak, főleg a nevelés szempontjából.

– Gondolom, sokat szoktak erről beszélgetni. Elárulta önnek, hogy mi a titok?

– Igen, és a sikeres recept egyszerű, már az ókori görögök is ismerték: a nevelés kulcsa a sport és a művészet. A zene ezen belül is kiemelkedően fontos. Freund Tamás legmagasabb nemzetközi szinten elismert kutatásai is igazolják, hogy 18 éves korig az agyi struktúrák optimális kialakulásához első helyen sportra és művészetre van szükség. Ez kellene hogy meghatározza a nevelést! Gondoljunk csak bele, manapság mennyire messzire vagyunk ettől az ógörög eszménytől… Nyilván mindenkinek meg kell tanulnia olvasni, számolni meg sok minden egyebet is, ám más rendszerben sokkal jobban tehetné, mint a jelenlegiben. És így jutunk el Kodály Zoltánhoz is. Félreértés ne essék, ő nem hivatásos zenészt vagy szolfézsbajnokot akart faragni minden magyarból, hanem a művészet varázs­érintése által kiteljesedett lelkű és szellemű, sikeresebb, erősebb és boldogabb embereket akart nevelni belőlük. Érdemes különválasztani a művészeti nevelést – amellyel a leendő hivatásos művészeket képezzük – az egész nemzet művészet által történő neveléstől. Ez utóbbi a kodályi gondolat lényege, és ennek a megvalósítását kell újragondolnunk a XXI. század elején – teljesen új szemléletre van szükség. És ebben is egyetértünk elnök úrral.

– Ezzel lényegében azt mondja, hogy újra kellene tervezni az egész közoktatás struktúráját. Vannak ilyen elképzeléseik?

– Az igazság az, hogy ha teljesen rossz irányba megyünk, akkor soha nem késő visszafordulni. Ráadásul minden lépés, amelyet a kodályi szemléletű irányba tennénk, valószínűleg már rövid távon gazdaságilag is kifizetődne. Egyszerűen jobb lehetne az emberek mentális állapota, és nekünk, magyaroknak óriási szükségünk van minden szellemi téren beváltható előnyre, ugyanis az elmúlt száz év magyar történelme politikailag nem egy sikertörténet. A rendszerváltozás kezdete óta eltelt bő három évtizedet sem tartom diadalmenetnek. Sokakhoz hasonlóan ebből csak az utóbbi évtizedet érzem sikeresebbnek. De például a magyar klasszikus zene elmúlt száz éve mégis sikertörténetnek mondható, minden történelmi borzalom és tragédia ellenére, és ez is a Jóisten különleges csodája. Minden arra int bennünket, hogy szellemi dolgokra kell összpontosítanunk, hiszen csak anyagi erőforrásainkra – népességünkre, ipari potenciálunkra és természeti kincseinkre – alapozva sohasem tudjuk áttörni a plafont. Nekünk szellemi téren kell kiemelkednünk.

– Ez lényegében a klebelsbergi kultúrpolitika gondolata.

– Valóban, és szerintem nem kell félnünk a „kultúrfölény” szótól sem: sőt, teljesen azonosulni tudok ezzel a gondolattal. Ezért kell jó irányt szabni többek között a közoktatás szemléletének is, még ha ez nyilván meglehetősen sok érdeket sért is, sokan nem is értenek vele egyet: de hát a tudományos igazságok végül is nem személyes meggyőződés kérdései.

– Eddig a jövő nemzedékekről beszélgettünk, de mi a helyzet az „elveszett nemzedékkel”? Lehet-e hatni egy olyan harmincéves emberre, aki a Való világon nőtt fel, és sosem találkozott szépművészetekkel?

– Az olyan ember, aki még soha nem kapott egy finom ebédet, bármikor örülni fog egy jó fogásnak. És ha háromszor kapott jó ebédet, negyedszer már meg tudja állapítani, az étel megfelelő minőségű volt-e. Mert ha valaki éppen az éhhalál ellen küzd, akkor a moslék is jobb a semminél, de azért lássuk be, hogy nem az a konyhaművészet csúcsa… és miért ne ehetne az ember jobbat? Komolyra fordítva a szót, szerintem az első találkozás és annak minősége a döntő. Éppen ezért tartom fantasztikusnak, amit a Szent István Filharmonikusok a zuglói programjukban csinálnak. Már több mint egy évtizede két kiváló akadémikusunk, Solymos-Tari Emőke és Záborszky Kálmán vezetésével három teljes budapesti kerület egész ifjúságát nevelik a szépre: minden hat és tizennyolc év közötti fiatalt évente elvisznek egy-egy ingyenes komolyzenei hangversenyre, amely a legmagasabb szintű összművészeti ismeretterjesztéssel van egybekötve. Ez már társadalmi méret – ilyenfajta programokra van szükség. Hiszem, hogy minden magyar állampolgár számára ez lenne az optimális út, a kodályi gondolat – és ehhez majd hozzá kell igazítanunk a közoktatást.

– Mennyire reális, hogy ebből országos modell legyen?

– Ha jól emlékszem, a marxista filozófia szerint a mennyiség egy idő után átcsap minőségbe: szép elgondolás, csak az emberi történelem folyamán még soha nem igazolódott be. Tudtommal előbb kell lennie a minőségnek, és abból – különlegesen kedvező körülmények segítségével, talán – lehet mennyiséget is csinálni. A minőség biztosan megtalálható ebben a modellben, és a cél az lenne, hogy megfelelő embereken keresztül e szemlélet minden magyarhoz eljusson, a jelenlegi Magyarország határain belül és azokon túl. Lehet-e ebből országos modell a minőség romlása nélkül? Komplex kérdés. Solymosi-Tari Emőke akadémikus asszony, művészetelméleti tagozatunk vezetője jelentős részben ezért a munkájáért kapott idén Széchenyi-díjat, Záborszky Kálmán akadémikusunk pedig szintén most március 15-én Kossuth-díjat. Összművészeti szemlélettel szervezik és tartják az említett ismeretterjesztő műsorokat: a színpadon adott egy szimfonikus zenekar, énekesek, táncosok, szavaló színész vagy színészek, mindez filmek és festmények kivetítésével egybekötve. Az egyik programjukon például azt magyarázták el a közönségnek, hogy mi fán terem a szimfonikus zenekar: az elején elkezdték játszani a Csillagok háborúja zenéjének főtémáját, amelyet jóformán mindenki hallott már, aki e bolygón él. A gyermekek meg is lepődtek, hogy „jé, ez most nem hangszóróból szól, hanem azok az ott ülő emberek csinálják”. Ebből kiindulva következett maga a műsor; saját szememmel láttam, hogy ezalatt a gyermekektől nem kellett elkobozni az okostelefont, mert egyikük sem nyúlt hozzá…

– Háború, infláció, veszélyek kora. A Nemzeti Kulturális Tanács társelnökeként hogyan látja, milyen évtized vár a magyar kulturális életre?

– Nem olyan régen előkerült egy sokáig elveszett Bach-mű, az „Alles mit Gott und nichts ohn’ ihn” (Mindent Istennel, és semmit sem nélküle) kezdetű kompozíció. Azt gondolom, nem véletlen az időzítés, hiszen a Jóisten segítsége nélkül semmi sem sikerülhet: és ez az egyik legfontosabb igazság, amelyet a hívő keresztény embernek mindennap végig kell gondolnia, esetleg másokkal is megosztania. Nincsen ember, aki meg tudná mondani, mi következik most a világban, ám szerintem az igazság kimondása – például abban a vonatkozásban, hogy háború helyett békére van szükségünk – fontos, és súlya nem attól függ, hogy hányan elég bátrak a kimondásához. Éppen egy, az első világháborúról szóló könyvet olvasok újra – bő száz év távlatából jól látszik, milyen nagy bátorság kellett akkor is ahhoz, hogy valaki kimondja: ezt jó lenne abbahagyni! Mindenki állandóan csak a végső győzelmet hirdette, és erre ráment a nyugati civilizáció – mert könnyű azt mondani vagy kiabálni, hogy győzelem vagy halál, de ebből általában csak az utóbbi szokott bejönni. Isten kezében vagyunk – de Őrá lehet számítani.