A Nemzeti dal – mert hogy március idusán milyen örökségről is írnánk – műfaját nehéz meghatározni. Hangneme mozgósító felhívása alapján a kiáltványversek sorát szaporítja. Dal, a szó legnemesebb értelmében, de nem azonos a német „Lied”- del, inkább a franciák Marseilleséhez, himnuszához hasonlítható „chant”. A felszólítás hatását a cél és érvelés nagyfokú egyszerűsítésével fokozta. Szükség is volt rá, hiszen Petőfi nem a jobbára német ajkú polgárság számára írta a kiáltványt, hanem az egyszerű népet, az éppen csak ébredező nemzetet szólította meg – sikerrel.

Illyés Gyula szerint a költő legkedvesebb verse is a Nemzeti dal volt, mindent belesűrített, ami számára fontos volt az életben. Egy fölfokozott forradalmi lázban égő Európa, tettre kész fiatalság és egy mindenbe beletörődő, enerváltnak látszó tömeg lelkesült, türelmetlen légkörében született. Petőfi a verset 1848. március 13-án, két nappal a forradalom kitörése előtt írta. A bécsi forradalom hírére azonban fölgyorsultak az események és 15-én a Pilvax kávéházban a költő fölolvasta a Nemzeti dalt. Petőfi a mozgósító verset a Rákos mezejére tervezett és az Ellenzéki Kör által szervezett népgyűlésre írta, de mivel a történelem átlépett az eseményeken, a forradalom „ikreit” – a Nemzeti dalt és a Tizenkét pontot a lefoglalt Landerer-Haeckenast nyomdában kinyomtatták; ez volt a szabad sajtó első két terméke. A költő elfelejtette magával vinni versét a nyomdába, ezért emlékezetből diktálta be a szöveget.

A népgyűlés három órára a Nemzeti Múzeum elé tízezres tömeget vonzott a kellemetlen, szeles, esős idő ellenére. Petőfinek különösen fontos volt, hogy hívását a köznép is hallja, ezért jól jött, hogy akkor még a város szívétől nem messze tartották a rákosi vásárt. Illyés Gyula így ír erről: „A rákosi vásár ott zajlott, alig pár lépésre a város szívétől. Az eső hamar szétverte az országos vásárt; az ország minden részéből összesereglett marhahajtók, juhászbojtárok, parasztok és mesterlegények egyéb dolog híján beszállingóztak a városba, elébb csak bámészkodni, aztán lelkesedni, majd engedelmeskedni az elhangzott mondatoknak. Szebb találkozásról a költő álmodva sem álmodhatott – élete legnagyszerűbb felléptére a sors egy kis népi országgyűlést rendelt. A német polgárok riadtan nézhették az esernyős diákok közé keveredett szűröket és gubákat; ezekhez, mint tudni való, hozzátartozik a fokos is…”

A Múzeumkertben sok beszéd elhangzott, a hagyomány – és nem a tények – szerint Petőfi a múzeumlépcső oldalpárkányáról figyelte a tömeget, bizonyára beszédet is mondott. A népgyűlésnek több szónoka is volt, Vasvári Pál és Irinyi József. Semmilyen forrás nem tesz említést arról, hogy a költő elszavalta volna a Nemzeti dalt, ő maga sem említi naplójában. Elhangzott a vers három helyen is, a Pilvaxban, az orvostanhallgatók előtt, majd a joghallgatóknak, este a Nemzeti Színházban Egressy Gábor adta elő. De a múzeumnál nem. A tévedéshez leginkább a Vahot Imre által szerkesztett Pesti Divatlap 1848. április 22-i számában megjelent kotta járult hozzá. Kálózdi János zenésítette meg a dalt és a kotta címlapján az oldalpárkányon szavaló (beszédet mondó) Petőfi ábrázolása szerepelt. Így születnek a legendák.

A Múzeum előtti tömeg már várta a szabad magyar sajtó első két termékét, talán azt várta Petőfi is, és ezért nem szavalta el a Nemzeti dalt. Aztán megérkezett a két nyomtatvány és kiosztották a tömegben a verset és a Tizenkét pont példányait. Erre Birányi Ákos, az egyik „márciusi ifjú” így emlékezett: „…A nyomtatvány-kiosztók ezeket előbb egyenként adogatni kezdték, de csakhamar ostromolt várként rohantatván meg, csomókint magasra feldobták, s úgy szórták a nép közé. Ezer kéz viaskodott a légben utánok, és százat meg százat összetéptek, csakhogy még rongyait is szerencsések lehessenek bírni…” A Nemzeti dal kinyomtatott példányát Petőfi adta át ünnepélyesen Kubinyi Ágoston múzeumigazgatónak, amelyre saját kezűleg írta: „Az 1848-iki marczius 15-én kivívott sajtószabadság után legesleg először nyomtatott példány, s így a magyar szabadság első lélekzete.”

A múzeumkertben több mint száz éve emléktábla hirdeti, hogy Petőfi Sándor a múzeum lépcsőjének bal mellvédjén szavalta el a Nemzeti dal-t. Pontosan egy vágy öltött testet a hagyományban, ami tévesnek bizonyult. A szép legenda sok esetben lesöpri a valóságos eseményeket a történelem színpadáról. Olyan szép az elképzelt Petőfi-szavalat is, mint a segesvári hősi halál. Szépen kivirágzott az a hagyományfa, amelyet nagy fantáziával megáldott emberek ültettek, neveltek. Látni vélték a költőt, amint fut a dzsidások elől (?) a kukoricásban. Holott egyetlen hiteles tanú sem látta Petőfit a csata lefújása után, sem élve, sem halva. Egyszer a „dicsőséges nagyuraknak” be kell látni: bármilyen félelmetes is egyeseknek, a költő visszatér és újra kiáltja: „Talpra magyar, hí a haza!”