Nemzeti öntudat Thália deszkáin

– Mekkora attrakció volt 1837. augusztus 22-én a Pesti Magyar Színház megnyitása?

– Bár Kolozsváron, Miskolcon, Kassán és Balatonfüreden jellemzően lokális jelleggel ekkor már működnek magyar nyelvű kőszínházak, mindennapos előadástartásra nem tudnak vállalkozni. Gyakran ideiglenesen, akár több hónap kihagyással játszanak. Nincs állandó társulatuk, és operatagozat híján jórészt csak prózai darabokat mutatnak be. Nem élveznek országos támogatottságot, legtöbbször az adott város vagy vármegye, illetve főúri mecénások pártfogolják őket. A színészek fizetése sokszor akadozik, és mivel a jobb körülményekben bízva gyakran váltanak társulatot, emiatt is nehéz a hosszú távú működés biztosítása. Aki színésznek áll, voltaképpen már a kezdetektől fogva komoly áldozatokat hoz azért, hogy gyakorolhassa választott hivatását.

– Ezért nincsen Pesten magyar nyelvű színház egészen 1837-ig?

– Ebben az időszakban Pest-Budán nincs számottevő igény a magyar nyelvű színjátszásra. A város meglehetősen vegyes etnikumú, a XIX. század első felében a német ajkú lakosság aránya szinte meghaladja a magyar népességét, főként a budai városrészben, ahol a Várszínházban sokáig csak német nyelvű társulatok lépnek fel. Az itt élő német lakosságot nemigen lehetne megnyerni a magyar színház ügyének.

– Déryné erről a korszakról írja időskori visszaemlékezésében, hogy „…a főbb rendek szégyelltek magyarul beszélni, s ha tudtak is, eltagadták… még a polgárság is”. Mikortól változik ez a szemlélet?

– Bár a rendi országgyűléseken 1807-től fogva minden tanácskozás napirendre tűzi a magyar nyelvű játékszín megalapításának kérdését, ekkor még nem feltétlenül úgy gondolnak rá, mint a nemzet országos jelentőségű színházára. A szándék azután erősödik fel, hogy 1812-ben megnyílik és sikeresen működik az állandó pesti német nyelvű kőszínház. Az 1836. évi országgyűlés a Pesten állami költségen felállítandó Játékszínről szóló törvénycikkben már a leendő nemzeti színház legfőbb céljait is kitűzi, miszerint „a nemzeti kifejlődésre, a nyelv pallérozásának előmozdítására és az erkölcsiség e módon is bővebb kimívelésére” hoznák létre a színházat.

– Mennyire volt szokványos, hogy egy ilyen jellegű intézmény pártfogója az országgyűlés legyen?

– A nemzeti jellegű színházak alapítása, létrehozása több ország esetében is az uralkodók nevéhez kötődik. A francia nemzeti színházat, a Comédie-Française-t például 1680-ban maga XIV. Lajos alapítja meg. Német nyelvterületen pedig II. Józsefnek, a Német-római Birodalom császárának szándékát tükrözi, hogy az addigi udvari színház, a bécsi Burgtheater átalakításával 1776-ban megnyitja kapuit az Udvari és Nemzeti Színház (Hof- und Nationaltheater). De a németet az egész birodalomban kötelező államnyelvvé tevő 1784-es nyelvrendeletéről is ismert II. Józsefnek egy magyar színház életre hívása nyilván nem áll érdekében. Ugyanakkor néhány évtizeddel később, az 1835-ben trónra lépő V. Ferdinánd egyéb kulcsfontosságú közéleti követelések mellett a magyarnyelv-használatot érintő kérdésekben is kénytelen engedményeket tenni az időközben megerősödő magyar rendek javára.

– Széchenyi István a Duna-partra, a mai Vörösmarty tér környékére álmodja meg az intézményt, de az országgyűlés anyagi forrás hiányában nem szavazza meg a tervet. Hol épül fel végül a színház?

– 1836-ban Pest vármegye kezdeményezésére, az egyik egykori városkapun (Hatvani kapu) kívül, egy Grassalkovich Antal herceg által adományozott telken már épül a magyar színház. Az egykori Kerepesi úti terület, a mai Múzeum körút és Rákóczi út sarka (a mostani Astoria) abban az időben elég rossz hírű, külvárosi környéknek számít, a közelében lévő Zrínyi Fogadó és Kávéház sem éppen a jól szituált vendégköréről ismert. Földváry Gábor, Pest vármegye alispánja azzal „nyugtatja meg” a nemtetszésének hangot adó Széchenyit, hogy a Kerepesi úton felépülő színházépület egy színészeti tanodának ad majd otthont, ha az állandó belvárosi intézmény létrejön. Utóbbi megépítésére azonban nem került sor.

– A részben közadakozásból felépített Pesti Magyar Színház 1837. augusztus 22-én nyitja meg kapuit. Mit tudunk a kezdeti évek működéséről?

– Eleinte vármegyei irányítással, vállalkozás formájában egy részvénytársaság működteti a színházat annak reményében, hogy a napi bevételek mellett a részvények felvásárlásából befolyt összegből fedezik majd a kiadásokat, de 376 részvénynél többet nem sikerül eladni. Mivel a vármegye nem képes fenntartani a már az első évben 135 főt foglalkoztató, a keresztény ünnepek kivételével mindennap üzemelő intézményt, működtetését az állam veszi át, az országgyűlés jelentősebb hozzájárulást, szubvenciót szavaz meg. A Pesti Magyar Színházból lett, átnevezett Nemzeti Színház 1840. augusztus 8-án rendezi első bemutatóját.

– Mit tudunk a Pesti Magyar Színház, illetve jogutódja, a Nemzeti Színház nyitó előadásairól?

– 1837-ben Vörösmarty Mihálynak kifejezetten az alkalomra írt darabját, az Árpád ébredését viszik színre. Az író a magyarok ősatyját, Árpádot teszi főhőssé, aki ezeréves álmából felébredve a Költő oldalán tekinti meg és veszi pártfogásába a magyar színházat, hangsúlyozva annak kiemelkedő jelentőségét. Az előjáték után Eduard von Schenk Belizár című szomorújátékát játsszák. Az eseményről Vörösmarty Mihály tudósítja az Athenaeum folyóirat olvasóit, aki a színházi közönség tisztelettudó viselkedésében „egy magát becsülő népnek méltóságát” látja. Fontos megjegyezni, hogy a színházi kritika, amelynek Vörösmarty mellett Bajza József az egyik első jelentős képviselője, szintén ezekben az években válik saját kritériumrendszerrel bíró, elfogadott műfajjá.

– Miért választanak 1837-ben német darabot a magyar színházban, miközben Bessenyei György, Csokonai Vitéz Mihály, Kisfaludy Károly művei is rendelkezésre állnak, nem is beszélve Katona József Bánk bánjáról?

– Arról, hogy végül miért a Belizár mellett döntenek, nem maradt fenn korabeli forrás. Úgy sejtem, hogy mivel a drámát már korábban is játszották a társulat tagjai az 1833 és 1837 közötti időszakban a magyar színészeknek időlegesen átengedett budai Várszínházban, a sietős tempójú felkészülés miatt kézenfekvőnek tűnt, hogy egy „betanult”, kész díszletekkel és jelmezekkel rendelkező egész estés művet állítsanak színpadra. A Bánk bán már csak azért sem jöhetett szóba, mert nem volt még repertoárdarab, előzőleg csak ritkán szerepelt színpadon. A közel kortárs Kisfaludy Károlynak az 1820-as években keletkezett, könnyedebb hangvételű vígjátékait vagy szomorújátékait talán nem tartják elég méltónak az eseményhez, Bessenyei, illetve Csokonai alkotásai pedig egyáltalán nem szerepelnek a korabeli műsorrendben. Megfelelő magyar darabból óriási hiány van ekkor. Három évvel később, 1840-ben, a Nemzeti Színház megnyitásakor már Erkel Ferenc első operája, a Bátori Mária debütál, amelynek szövegkönyvét Egressy Béni jegyzi.

– Hogyan áll a színház a magyar nyelv szolgálatába?

– A darabválasztás elsőrendű kérdés, tekintettel arra, hogy ebben az időszakban a színház megfogalmazott küldetése elsősorban nem a szórakoztatás, hanem a nyelv pallérozásának előmozdítása. Vörösmartyt például erősen foglalkoztatja, hogy szépen és érthetően beszélnek-e a színészek. Színikritikáiban még attól sem riad vissza, hogy a leginkább ünnepelt művészek, köztük Lendvay Márton és Egressy Gábor beszédtechnikáját elmarasztalja. A színházban drámabíráló bizottság működik, amelyben vezető színészek és neves írók kapnak helyet. A testület a magyar nyelvű kortárs darabokat a színpadi hatás mellett nyelvileg is véleményezi.

– Mikorra éri el a színház a nyugat-európai intézmények nívóját?

– Bár a főnemesek hazafias kötelességüknek tartják a páholybérletek vásárlását, eleinte nem nagyon vagy csak rövidebb időre térnek be a színházi előadásokra, elégedetlenek a művészi színvonallal. Az 1840-es évek végére a helyzet sokat változik, köszönhetően annak is, hogy az intézményben Erkel Ferenc irányításával és európai színvonalat képviselő művészek szerződtetésével operatagozatot is működtetnek. A művészek közül kiemelkedik Schodelné Klein Rozália, akinek csillagászati összegű fizetése egyébként hatalmas botrányt is kavar.

– Mennyibe kerülnek a jegyek?

– A színház vezetése tudatosan figyel ara, hogy az élményhez valamennyi társadalmi réteg hozzájuthasson. A korabeli színlapok szerint a legjobb páholyjegy tíz váltóforintba kerül, de a karzatra 1845-ben már tizennyolc krajcárért, vagyis nagyjából egy üveg sör áráért is be lehet jutni. Ekkoriban Petőfi művét, A helység kalapácsát például 36 krajcárért árulják, a közkedvelt Pesti Divatlap féléves előfizetése pedig 2 forintba kerül.

– Milyen a technikai felszereltség?

– A megnyitó előadáson még gyertyákkal megvilágított színházat 1838-tól gázlámpákkal szerelik fel. Színpadi villanyvilágítást először 1883. szeptember 21-én, Az ember tragédiája bemutatóján használnak, az európai színházak közül másodikként. Az eleinte körülbelül 2400 fő befogadására alkalmas nézőtéren állóhelyeket is kiképeznek, de az intézményt folyamatosan átépítik, hogy minél kényelmesebben ki tudja szolgálni az igényeket. A 70-es, 80-as években már csak 800-900 vendég fér el a nézőtéren.

– Milyen mértékben vettek részt a közéletben az ismertebb színészek?

– Az 1810-es évektől sztárként ünnepelt Déryné vagy a fiatalabb korosztályt képviselők, többek között Lendvay Márton, Egressy Gábor és Laborfalvi Róza (később Jókai Mór felesége) egyaránt elhivatottan szolgálják a magyar színház ügyét, de közéleti szerepvállalás tekintetében Egressy ‒ a Szózat zeneszerzőjének bátyja ‒ kitűnik közülük. Korának egyik legműveltebb, irodalmat ismerő, több nyelven beszélő színésze, ő adja elő 1848. március 15-én napközben a Nemzeti Múzeumnál, majd este a Nemzeti Színházban is a Nemzeti dalt. Később a szabadságharc kormánybiztosa lesz. A világosi fegyverletételt követően törökországi emigrációba kényszerül. 1850 szeptemberében visszatér Magyarországra, és amnesztiában részesül. 1866-ban, 57 évesen hal meg, a színpadon fellépés közben szélütés éri. Pályatársa, Lendvay Márton, a nemzet „Szép Marcija” néhány évvel korábban szintén a színpadon lett rosszul. Rengeteget dolgoznak az anyaintézményükben, a szabadságuk terhére vidéken népszerűsítik a világirodalom klasszikus alkotásait is, szüntelenül fáradoznak a színészmesterség presztízsének emelésén, a végletekig kimerítve szervezetüket.

– A magyar színház 1870-re annyira megerősödik, hogy Podmaniczky Frigyes, a Nemzeti Színház intendánsa egyenesen aranykorként emlegeti ezt az évtizedet. Kiknek a neve fémjelzi a korszakot?

– Elsősorban Szigligeti Ede és Paulay Ede színházigazgatók tevékenységét emelném ki, akik a korábbi, főként politikus és vármegyei hivatalnok vezetőkkel szemben már szakmabeliként irányítják a teátrumot, a színészek nagy megelégedésére. A társulatnak 1908-ig ad otthont a Kerepesi úti épület, ekkor életveszélyesnek ítélik és lebontják. Innen a Blaha Lujza téri Népszínház épületébe költöznek, majd miután az 1960-as évek közepén azt is lebontják, a Nagymező utca, majd a Hevesi Sándor tér következik. A Nemzeti Színház 2000-ben innen költözik jelenlegi helyére, a Duna-parti Bajor Gizi parkba.

– Mennyien bábáskodnak az első pesti magyar színház megszületése körül?

– Több száz elhivatott emberről beszélünk, akik között színészek, írók, költők, ügyvédek, hivatalnokok, sőt közrendűek is szép számmal akadnak. A legszélesebb színházpártoló kört az arisztokrácia tagjai alkotják. Széchenyi maga is vásárol az egyenként száz váltóforintért árult színházi részvényekből, de vesznek a papírokból a köznemesek, a Losonci Műkedvelő Társaság, a vármegyék, valamint iparosok és polgárok is. A magyar színház megnyitásának ügyét a társadalom különböző rétegei egyaránt a magukénak érzik. Sőt, az 1840-es évekre már a nem magyar anyanyelvű lakosság körében is feltámad az érdeklődés a magyar nyelv és kultúra iránt, elkezdődik Pest „magyarosodása”.

– Mekkora erőfeszítés lehetett a magyar színház életre hívása?

– Gigászi munka lehetett, az intézmény nem egyik pillanatról a másikra jön létre, hiszen a kezdeményezés már az előző évszázadban útjára indul. Kazinczy Ferenc és társai már a XVIII. század 90-es éveiben szorgalmazzák a magyar nyelvű pesti színház létrejöttét, amire végül csaknem fél évszázadot kell várni…