Nemzeti prizma

– Gratulálunk a Herczeg Ferenc-díjhoz!

– Köszönöm. Ezt az elismerést 2019-ben alapította az Emberi Erőforrások Minisztériumának akkori tárcavezetője, Kásler Miklós. Kifejezetten a történelmi tudatot formáló irodalmi tevékenységért megítélt díjról van szó, büszke vagyok rá, hogy az eddig kitüntetettek rangos sorába kerülhettem. Kétségtelenül a magyar emlékezetkultúra formálása volt a célom a népmesék világában gyökerező Aranyhajú hármasok című színpadi művemmel és a legutóbbi, a Forrás könyve összefoglaló címet viselő királytrilógiámmal is, amelynek első darabja Hunorról és Magorról, a második Szent Lászlóról, a harmadik Mátyás királyról szól, a történelmi témákhoz képest modern eszköztárral, erős anakronizmusokkal operáló tudatáramprózával. Az Aranyhajú hármasok ősbemutatója idén decemberben, Vidnyánszky Attila rendezésében lesz a Nemzeti Színházban, ahová nagyon is illik a mű. Hiszen egyfelől egyetemes értékeket őriz, megjelenítve a nagy, ősi kultúrák aranykortudatát felmutató érckori példázatokat, másfelől a saját nemzeti emlékezetünket is gazdagítja az Árpád-kor egyfajta metatörténeti olvasatával szolgálva. Emlékezetpolitikai állásfoglalásként kiállva mitikus nap­hé­roszaink, az aranyhajú gyermekek mellett, akiktől ma is a magyar megmaradás titkait lehet megtanulni.

– A díj névadóját liberális körökben divat lektűríró iparosként fitymálni. Hol a helye Herczeg Ferencnek a magyar irodalmi kánonban?

– Herczeg egyértelműen nagy dráma- és regényíró. A lektűríró kifejezést valójában az elmúlt rendszerben kiadott műveinek pártos előszavaiban honosították meg róla szólván, figyelemmel arra, hogy a szocialista világképbe nyilvánvalóan be nem illeszthető szerzőről illett távolságtartó lekicsinyléssel szót ejteni. A leginkább maradandó nyoma ennek a megbélyegzésnek Herczeg négy kiváló történelmi regénye 1983-as kiadásának előszava, amit Németh G. Béla jegyzett. Ő nevezte ott a szerzőt a lektűr magyar mesterének. Maga a kiadás egyrészt egyfajta elkésett gesztus volt ugyan a múlt egyik kiváló, ámde példaértékűen konzervatív szerzőjének, másrészt ez a minősítés valójában szolgalelkű elhatárolódás attól a Herczeg Ferenc által képviselt történelmi eszménytől, ami a magyar megmaradás ügyét ugyan mindig elkötelezetten szolgálta, de a szocialista embertípust még részlegesen sem mutatta fel rokonszenvesnek.

– Melyiket tartja Herczeg legfontosabb műveinek?

– Több ilyen van. Máig aktuális regénye az Északi fény, amelyben Ács, a kommunista népbiztos alakjában világosan bemutatja azt a társadalmat romboló akaratot, amely egykor a proletárdiktatúra, most pedig a woke szellemiségét követve újítja meg magát a mindenkori baloldalon. Nagyon fontos a forradalmi eszményektől idegenkedő történelmi regénye, a nemzeti önismeretünkhöz sokkal hozzájáruló A hét sváb. Ez annak tanúbizonysága, hogy az elmagyarosodó svábokban kialakult magyar patrióta szellem számára hogyan lehet egyszerre mindenestül lelkesítő, szívvel-lélekkel vállalható az 1848-as szabadságharc szellemisége, a délvidéki magyarok, németek és románok közös jogos önvédelemként megélt védekezése a területre behatoló szerb önkéntesek, a szerviánusok támadása ellen, ugyanakkor a maga radikális forradalmiságával ijesztő a Habsburgok 1849. április 14-i trónfosztása. Hogy a délvidéki svábok történelmi tudatát milyen mélyen áthatotta később is ez az egykor volt dilemma, arról többször is ír Herczeg az életműve egyik csúcsát jelentő Emlékezéseiben is, amelyben sokszor felhozza, hogy a helyi polgárok évtizedek múltán is úgy beszéltek 1848 megosztó hatású szellemi kihívásairól, mintha csak mostani vitáikba kapcsolódnának be ezekkel a visszaemlékezésekkel. Herczeg Ferenc prózai műveinek különleges csúcsteljesítménye ez a kétrészes emlékirat, amely vitathatatlanul a magyar irodalom legjavához tartozik. Csodálatosan mutatja be benne azt a folyamatot, amelynek során a magyarok mellett németek, románok, szerbek által lakott Versecen sváb család sarjaként született, magyarul igazán csak Temesváron és Szegeden megtanuló Franz Herzogból Herczeg Ferenc lett. Herczeg Ferenc Emlékezéseinek első részében (Várhegy, 1933) olvasható az a történelmi jelentőségű megállapítása, amely szerint szerint Versecen azért tanult meg mindenki magyarul, mert abban a világban „a kultúrélet egyetlen ismert formája a magyar élet volt”.

– Herczeg Ferenc a maga korában meghatározóan formálta a kulturális kánont. Ma is adódik feladat ennek alakításában?

– A nemzeti oldalnak a rendszerváltozás óta adóssága, hogy a saját kultúránkról a mi prizmánkon keresztül, a mi értékrendünket kiemelve koncepciózus, izgalmas módon tudjunk beszélni. Az építkezés megkezdődött már, eszközökben, anyagiakban, emberi erőforrásokban jól állunk, de a tematizációs, mediatizációs képességünk ezen a területen még nem elég hatékony. A saját kulturális kánonunk támogatása is hiányos, ezen érdemes lenne változtatni. Rögtön a saját ízlésvilágunkhoz jól illő programok helyzetbe hozásával kezdve a sort.

– Mire gondol?

– A világhálón számos kulturális programajánló portál található, de egyetlen olyan sincs, ahol egy jobboldali, konzervatív polgár a saját ízlésének megfelelő eseményeket találhatna. Szükség volna olyan felületekre, ahol ők is könnyen, gyorsan találnak kedvükre való kulturális programot. De nemcsak erősíteni akarjuk a saját kánonunkat, hanem gazdagítani is. A kultúra területén fontos dolog a fiatal tehetségek felfedezése: de szerencsére már ezen a téren is megvalósultak dicséretes és sikeres kezdeményezések. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia vagy a Nemzeti Tehetséggondozó Nonprofit Kft. működése is ennek jele. Ezen a csapásirányon azonban még többeknek, még tudatosabban kellene haladni. Valami ahhoz hasonló logikát működtetni, ahogy a nagy sportklubok teszik a maguk játékosmegfigyelő hálózatán keresztül fürkészve a világot.

– Mi a teendő?

– A helyzet egyáltalán nem rossz, sőt, nagyon is inspiráló. Külön-külön már számos felületen, számos módon megmutatkozik, hogy a mi politikai és kulturális közösségünk újságíróinak szűrőin keresztül mennyiféle szellemi értékre lehet rácsodálkozni. Imponáló a gazdagság a témáink kínálatában, hadd említsem a saját cégcsoportunkon belül a Hír TV-t, a Karc FM-et vagy a Magyar Nemzetet. A közmédia kulturális csatornái is óriási értéket jelentenek önmagukban is, a Kossuth rádió jó értelemben vett konzervativizmussal rögzített, jól bevált műsorstruktúrája is számos kulturális műsort tartalmaz. Nagyon szeretem, ahogy a Petőfi-brand épül. A Nemzeti Kulturális Tanács tagintézményeinek honlapjain böngészve öröm nézni, hogy mennyi érdekes program keletkezik – és ezek sorában már most is lelkesen hívom fel a figyelmet arra az országimázst építő, nagyszerű vállalkozásra, a Magyarországon megrendezendő X. Nemzetközi Színházi Olimpiára, amelynek nemzetközi bizottsága a magyarországi események szervezésével Vidnyánszky Attilát, a Nemzeti Színház vezetőjét bízta meg. Van mit észrevenni, van mit szemlézni a saját szellemi köreinkben létrejövő tartalmakból. Éppen csak arra volna szükség, hogy egy-egy vitathatatlan értéket, legyen az építészeti, zenei, színházi vagy irodalmi szenzáció, tudatosabban jelenítsünk meg a saját médiatereinkben. A jobboldali politikai újságírás példát mutat nekünk arra, hogyan lehet bajtársias módon csapaterőt felmutatni. Szerintem nincsen akadálya annak, hogy ugyanezt a csapaterőt a mi politikai közösségünk kulturális szféráiban is felmutassuk. Ehhez csak némi közös gondolkodás és szellemi csapatösszevonás szükséges. A minta már adva van, csak használni kell azt a médiaszakmai tudást, ami más területeken már magabiztosan birtoklunk.