Hirdetés

– Manapság annyi jó, izgalmas és humoros vagy akár rossz kortárs mese van, mint a Rumini, a Harry Potter, Lackfi János meséi vagy akár a sokat átkozott Bogyó és Babóca. Ezek csábítása mellett meg lehet fogni a gyerekeket még népmesével?

Tapolcsányi András: – Én nagyon szeretem a Beatlest és Cseh Tamást is, a Queent meg a népdalokat. Attól, hogy az ember az egyiket kedveli, még kedvelheti a másikat is, ezek a mesék nem konkurensei egymásnak. Van akkora szív, amibe mindegyik belefér, és a gyerekeknek nagy szívük van.

Táncsits Maja: – A gyerekek szerintem az igazságot szeretik a magyar népmesékben. Ott elég élesen elválik, hogy ki a jó és ki a rossz.  Ez biztonságot ad nekik, rögtön eligazodnak benne. A műmesékben, például a Ruminiben és a Harry Potterben is rengeteg izgalmas kérdést boncolgatnak, hogy például mi a legnagyobb jó, és mit kell vagy kellene feláldozni érte. Nagyon szerettem olvasni ezeket a lányainknak, én magam noszogattam őket esténként, hogy még egy oldalt hadd olvassak, nagyon izgalmasak. A kortárs mesékben azonban vannak elég összetett jellemek. Nem egyértelmű elsőre, néha sokadikra sem, hogy ki a jó és ki a rossz. Ezzel szemben a magyar népmesékben sokkal inkább fekete-fehér az adott karakter. A jó szép, a gonosz csúnya.

András: – Nekünk a népmese áll jól, ez a mi művészi anyanyelvünk, ebben látjuk a legvilágosabban, melyik figurát hogyan kell úgy egyedivé formálni, hogy minden igazsága megmaradjon, és közben tetszőlegesen belehelyezhető legyen bizonyos szituációkba, így játszhassunk vele a hatás, a humor kedvéért. Például beleírtunk egy pókot a Malacon nyert királylányba, amivel egy hatalmas vargabetűt rajzoltunk a történetbe.

Korábban írtuk

Maja: – Egy másik perspektívát villantunk fel vele, az ő szempontjából láttatjuk az események sorozatát, és ezt nagyon szeretik a gyerekek.

András.: – És mi is. Hatásosnak kell lenni. Ahogy mondani szokás, nem elég jónak lenni, annak is kell látszani. Ezért fontos a zene, a kiszólás a felnőtteknek, a bűvészmutatványok, az egymással való játék, civódás. Nemcsak az általunk mozgatott bábok vannak valamilyen viszonyban egymással, hanem mi is részt veszünk az előadásban, ez is ad egy dinamikát a történetnek.

Maja: – Nagyon szeretünk a zenével is játszani, főleg népdalokban gondolkodunk, de ha valaki időnként a populáris zenéből ismert hangsorokat vél fölfedezni a darabjainkban, az nem a véletlen műve. Ha az asszociáció ízléses, akkor jót tesz a mesének.  Ez is egy kikacsintás a jelenlévő felnőtteknek.

– Ez miért fontos?

Maja: – Nem akarjuk, hogy csak kísérők legyenek, szeretnénk, ha ők is kapnának valamit.

András: – Olyan előadásokat csinálunk, amiket mi is megnéznénk. Az, hogy vannak a gyerekek számára nem teljesen érthető vagy dekódolható részek, nem jelenti azt, hogy sérül az általuk megélt élmény. Például én gyerekkorom óta nagyon szeretem a Hungária dalait, de egy-kettőnek a szövegét még mára sem sikerült megfejtenem. Ám ettől még nagyon szeretem azokat a nótákat. A gyerekek még sok mindent nem tudnak a világról, ezt nap mint nap megélik, tehát természetes a számukra. Viszont az, hogy az előadáson érzékelik a szüleik vagy a pedagógusok bekapcsolódását, nevetését, az ő vidámságukat is fokozza. Továbbá hitelesíti az előadás tartalmát, így megnő a mondanivaló jelentősége is. 

– A népmesék szájról-szájra terjednek már évszázadok óta, ezért valóban kikristályosodtak és olyan problémákra kínálnak megoldást, amelyek a gyerekkor sajátjai. Mit üzen a gyerekeknek a népmese?

András.: – Azt, hogy indulj el! A népmesék az élet nagy témáit járják körül, mint a szerelem, az élet, a halál vagy az, mi történjen, ha ott vagy a szegénységben, a bajban. S mi erre a válasz minden egyes népmesében? Hogy kezdj el csinálni valamit, indulj el az úton és kapsz majd segítséget, ne félj! Illetve segíts másoknak te is. Ezek ennyire lecsupaszítható, egyszerű vázra felépíthető mondanivalók, és minden gyerek érzi, valóban ez a megoldás, így kell lennie. Ez egyben a folyamatos tudásszerzésről, tanulásról is szól.

Maja.: – A népmesék hitet adnak. A legkisebbik fiú tényleg őszintén hisz benne, hogy belőle király lesz és a sorsán változtatni tud. Alapvető üzenet az is, hogy jó tett helyébe jót várj. Tudom, idealista vagyok, de ezt nagyon fontosnak tartom átadni a gyerekeknek.

– Tizenkét féle előadásotok van, plusz egy karácsonyi. Mi alapján alakult ki a repertoár? Ebben a lányaitoknak is szerepük van?

András: – Valóban azokat választottuk ki, amelyekbe velük együtt beleszeretünk az esti mesélések alkalmával. Az előadások kidolgozásakor is szolgálnak építő jellegű kritikával. Például Lelle, a legnagyobb lányunk nevezte el a Gyurka citerájának királylány-bábját Tulipán Katának. Ötéves volt akkor, egyszerűen nem lehetett figyelmen kívül hagyni a véleményét. Most tizenhárom, és már olyan jól ismeri a működési mechanizmusainkat, hogy valódi segítséget szokott nyújtani. Ez abszolút egy családi színház. 

– Hogyan zajlik a munkamegosztás?

András: – A fizikai megvalósítást, a bábok elkészítését, megvarrását, kasírozását, festését inkább én szoktam csinálni, Maja a hajakat rakja össze, hiszen élőben is utánozhatatlan, amit a lányainkkal és a saját fejével tud művelni.

Maja: Az előadásokat közösen írjuk át bábszínpadra, nagy csaták közepette.

– Miért vannak ekkora vitáitok?

András: – Mert itt nagyon komoly tét van, így csak a legmélyebb hitünk szerint tudunk működni benne. Várnak tőlünk valamit, bizonyára azt, hogy jól fogják érezni magukat. Én nem vagyok népnevelő, nem akarom megváltoztatni a néző világlátását, csak szeretnék olyan jó érzést kelteni, mint amit én is érzek a népmesékkel kapcsolatban. És én ezt a felelősséget nemcsak vállalom, hanem nagyon szeretem is.

– Hogy született a Majorka, illetve a Tapolcsányi-Táncsits család?

Maja: – A Théba Színiakadémián ismerkedtünk meg, ahol Jancsó Saci ránk osztotta Szép Ernő Lila ákác című művének egyik jelenetét, Tóth Manci és Csacsinszki Pali párosát. „Miháncs” elolvastam, beleszerettem, nem csak a darabba.

András: – Ebben a jelenetben egy csók is elcsattan és addig gyakoroltuk, mígnem a miénk lett.

Maja: Kijártunk a Margitszigetre próbálni, volt ott egy padunk. Csodás időszak volt, közben kitavaszodott.Később a Kolibri Színházban tanultunk, és már végzősök voltunk, amikor Tisza Bea színésznő javasolta, hogy álljunk a saját lábunkra, álmodjunk egy saját mesét és úgy próbáljunk meg boldogulni.

– Hogyan érint titeket a járvány?

Maja: – Mikor pár nap alatt lemondták a nyárig lekötött fellépéseink kilencven százalékát, eléggé kilátástalanná vált a helyzetünk. Haszontalannak éreztem magam, kétségbeesve arra gondoltam, miért nem tanultunk valami rendes szakmát. A karantén alatt aztán online előadásokat tartottunk, aminek villámgyorsan elterjedt a híre, rengetegen nézték őket, és ez adott éltető erőt, nagyon örültünk, hogy megint mesélhetünk, játszhatunk, a társadalom hasznos tagjainak érezhetjük magunkat. Ez nagyon kellett az életben maradáshoz, mind anyagi, mind érzelmi szinten. A jelenlegi helyzetben vannak előadásaink, de közel sem annyi, mint korábban. Sokan félnek. Ma lekötik a fellépést, holnap lemondják egy újabb rendelet miatt. Nem túl kecsegtető.

András: – Én lassan négy hónapjasegédmunkásként dolgozom. Betonozok, sittet hordok, ajtókereteket festek, furgont vezetek. Be kellett vállalnom, fenn kell tartani a családot, hát még hogy bővül is. Nagyon komoly viták zajlottak a nyilvánosság különböző tereiben ezzel kapcsolatban, csinálhat-e ilyet egy művész. Sokan vallják, hogy nem ez a feladatunk az életben. Ez igaz, amíg az építkezési feladataimra koncentrálok, szellemileg improduktívvá válok. De most, hogy már heti két napra mérsékeltem a kétkezi munkát, és újra tudok alkotói értelemben gondolkodni, azt kell mondanom, gazdagodtam. ’56 után Sinkovits Imre is elment játékokat készíteni, amikor ellehetetlenítették. Ha ő kibírta, nekünk is ki kell bírni.

– Az másféle történelmi kor volt. Talán vannak, akik most degradálónak éreznék.

András: – Nem az. A miénktől eltérő iskolákat kijárt, de remek, becsületes emberektől kapok becsületes munkát. Romhalmazból építek velük rendet. Maga a munka egyáltalán nem degradáló, csak az érzés az, hogy máshol kéne lennem.