Beszélgetés az Operaház művészeti igazgatójával

Kovalik Balázs 1997-ben robbant be a magyar operaéletbe a mai napig nagy sikerrel futó Turandottal, amikor a szegedi darabot meghívták Budapestre. Most az Elektra című előadása kavarta fel az operai állóvizet: mindenkinek van róla véleménye, s újra bekapcsolta az Operaházat a nemzetközi vérkeringésbe. Rendezéseit mindig modern és szimbolikus képi világba helyezi, amelyek jelentését sokszor csak másodikharmadik alkalommal képes megfejteni a néző. Karakterei letisztult, erős jellemek, számára elsősorban lelki tartalmuk és gondolatiságuk bemutatása a fontos. Másik jellemző vonása a tanítás és nevelés, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem opera tanszakának tanára, s diákjaival a műfajt ismertető előadásokat mutat be gyerekeknek.

– Miért gondolja úgy, hogy a klasszikus történeteket és ezt a klasszikus műfajt, az operát modernizálni kell?

– Nem úgy öltözködünk, ahogy az ősember korában, bankkártyát is használunk, változik a világ. Az opera is, mint a színház, élő műfaj mindenhol a világon, attól érdekes, hogy időről időre újraértelmezzük. Mint amikor valaki felolvas egy könyvet. Egy nagymama, aki többet élt a világban, másképp ejti ki a szavakat, mint az, aki kevesebbet látott belőle. Óhatatlan, hogy ne a saját világlátását mutassa be a karmester, a rendező vagy az az énekes, aki megszólaltatja a karaktert, és a saját életét leheli a puszta betűk és hangjegyek közé. Nem tudom úgy látni a világot, ahogyan száz éve látták, olvastam róla, de nem élhetem át. Az érzelmek, a gondolatok vagy a szimbólumok is mások ma, mint hajdanán. Caravaggio vagy Leonardo korában mindenki tudta, hogy ha Ámor kiszáll az ágyból és rálép egy körzőre vagy egy földgömbre, akkor a szerelem diadalmaskodik a racionális ész fölött. De ma más nyelvet beszélünk. Amikor a romantikus hősök szívszorító kétségbeeséssel várták a romok alatt a kedvesüket, és az nem jött, a hős már úgy érezte, hogy a nő megcsalja őt, és kardjába dőlt. Ma odaszól mobiltelefonon. Tehát ma már nem éljük át ugyanazokat az érzéseket, viszont van helyettük más. Ezért ez a modern, nem modern kérdésköre szerintem butaság, rosszul értelmezett konzervativizmus. Ha valakinek van egy szép, régi öltözete vagy századfordulós ruhája, hülye lenne, ha kidobná, ám ma mégsem praktikus és korszerű viselet.

– Sokan megijedtek, amikor kinevezték önt az Operaház főrendezőjének, hogy leveszi az összes hagyományos rendezést a műsorról. Akik az operát kedvelik, talán a műfajból adódóan is ragaszkodnak a hagyományokhoz.

– Valaki végzett közvélemény-kutatást? Az Elektra eddigi négy előadásán tomboló sikert aratott, és úgy látom, érdekli a nézőket. Vitákat generál, ami jó, erre van a színház, a művészet. A közönségnek sok szegmense van. Van, aki nyilvánvalóan a szép vagy mesebeli előadásokat kedveli, mások pedig nem. Kinek adjunk igazat? Ez az, ami néha politikai területre tereli a kérdéseket, s akkor az egyik régió elszalad az ő érdekeit képviselő politikai vonalhoz, a másik a másikhoz, és sok esetben így értékelődnek félre nagyon erősen a politikai szándékok. Mert a kettőnek köze sincs egymáshoz. Nem arról van szó, hogy le kell rombolni a Magyar Állami Operaházat, mert a 19. században építették, de az előadás ma születik benne, az új. Nem gondolom, hogy a Bohéméletet lángszóróval kell elégetni. De ha nekem kellene rendezni, biztosan nem tudnám úgy, ahogyan Nádasdy Kálmán tette hetven évvel ezelőtt.

– Hogyan képzeli el a jövőben az Operaházat?

– Nem a Magyar Állami Operaházat, hanem a magyar operajátszást képzelem el, méghozzá többpólusúnak. Már régóta hajtogatom, hogy nagy szükség lenne több, jelentős operaházra. Valljuk be, az a néhány szegedi, debreceni bemutató nem konkurencia. München 1,2 millió lakosára négy intézmény jut, köztük a háromezer férőhelyes Staatsoper. Hol van az a hely nálunk, ahol kísérletezni lehet, vagy ami jótékony konkurenciát hoz létre? Például említették a Szerelmi bájital kapcsán, hogy végre egy szép nő áll a színpadon. Nem pornográfia, csak egy csinos lány fürdőruhában énekel, s most nem férfiként mondom, ez egy esztétikai élmény. Ha én ezt elkezdem az egyik színházban csinálni, akkor a másikban egy idő után nem lehet háromajtós szekrényeket a színpadra engedni fiatal, törékeny nők szerepében, mert a közönség oda megy, ahol elhiszi, hogy két fiatal lesz egymásba szerelmes, nem két túrógombóc. Harmincnegyven éve még énekelhette a Mimit egy hatvanéves nő is, ma már a közízlés megváltozott. Így működik a világ. Nem állhat meg, és aki fékezni akarja, ostoba, mert beőrlődik a fogaskerekek közé.

– Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója azt mondta az ön által rendezett Borisz Godunovra, hogy közönségbukás, de szakmai siker. Mennyire veszi figyelembe a rendezés során, hogy a nézők fogják-e érteni az előadást?

– Van bennem egyfajta pedagógiai attitűd, hogy feladatot, munkát adjak, hogy a néző gondolkodjon, vegyen részt aktívan az előadásban. Nem szórakoztató színházat csinálok, bár nincs vele semmi bajom, de én ehhez értek. Mácsai véleménye egyébként abból fakad, hogy akkor váltott az Örkény Színház. Addig a nézők elsősorban Hofi előadásait vagy nosztalgikus musicaleket láthattak ott, és számukra már az is sokkot okozott, hogy művészszínház lett a kedvencükből. Ha most mutatnánk be a Boriszt, más lenne az eredmény, mert közben kicserélődött a közönség is.

– Mit gondol a kritikákról, a kritikusok megértik a rendezéseit?

– Az Elektra kritikáit még nem olvastam, általában várok egy hónapot, mert ebben a felpörgetett időszakban az ember sokkal érzékenyebb, pro és kontra, tehát az se jó, ha dicséretet hall. Befolyásolna, és én azt szeretném, hogy még forrjon bennem az előadás. Egyébként nem szoktam a szívemre venni őket, csak a kimondott butaság bosszant. Egy éven át készülök egy darabra, majd jön egy kritikus, aki esetleg nem is tudja, miről szól az egész, egyszer megnézi, s ha akkor, ott nem értette meg, nyilván rossz a darab. Ilyenkor röhögök vagy bosszankodom, hogy az emberek esetleg az alapján ítélnek, amit ő adott kedvében kigondolt. De közben vannak olyan írások is, amelyek mintha jobban értenék a saját rendezésem, mint én magam.

– Miért az Elektra?

– Mivel az Operaház nem játssza már a Nibelung gyűrűjét, kellett egy olyan darab, ami hasonló méretű kihívás a zenekar számára. A kicsit tinglitangli Donizetti-, Rossini-operák rutinszerűvé teszik a zenélést, így elvész egy technikai tudás és a kedv. Márpedig a zenélés csak örömből fakadhat, ha kötelességszerű, megette a fene. Ezért fontos a kihívás, amiben megmutathatják magukat. Emellett már nagyon régen volt Richard Strauss-bemutató, és szerettem volna a világsztárokkal bekapcsolni az Operaházat a nemzetközi vérkeringésbe.

– Milyen az opera nemzetközi színtere?

– Európában sokkal korszerűbb, mint itthon. Mintha még mindig vasfüggöny mögött élnénk. Nemcsak az előadásokat tekintve, kint például bátrabban játszanak kortárs vagy ismeretlen darabokat, például barokk repertoárt. Miközben Európában Händel-reneszánsz volt, és már lefutott, sőt már a Rameau-, Keiser-vonal is lassan unalmassá válik, addig az Operaház elmúlt tizenöt évében nem volt barokk opera. Mert a magyar közönség jobban szereti Puccinit, Verdit. Ez a rosszul értelmezett konzervativizmus. Közben az európai operaházak Sosztakovicsot, Prokofjevet, Sztravinszkijt, Janaceket és a huszonegyedik századiakat játsszák. Magyarországon viszont az ilyen előadások érdektelenségbe fulladnak, így Janacek Jenufájának nagy sikere volt, de a következő évadban már fél házzal ment.

– Akkor nevelni kell a közönséget?

– Erről kéne beszélni. Az elmúlt évtizedekben sem az Operaház, sem a kormányok nem tartották fontosnak a színházra való nevelést. Pedig a műfajt a fiatalok is megkedvelhetnék, ha akarnánk. Például az egyik munkatársunk elvitte a kisfiát az Elektrára, ami nagyon tetszett neki, de a Pillangókisasszonyon már azt mondta, menjünk haza. A fiatalok nevelik majd a jövő gyermekeit, ha most nem tudom becsábítani őket az operába, hogyan várhatom el, hogy az unokájukkal megszerettessék majd? Ezért kell figyelni, hogy merre tartanak, és nem csak azzal foglalkozni, hogy mi mit kedvelünk. Németországban 150 kerékpár parkol egy operaház előtt. Az ottani fiatalok számára ez nem elit hely, ahova ciki elmenni, hanem az életkultúrájuk része: farmerban jönnek, kerékpárral. Eközben mi vesztegetjük az időt, egyre nagyobb a szakadék a fiatal és az idős operalátogatók között, s a közönségnevelés nem egyperces munka. Ha most elkezdjük, öt-nyolc év múlva lesz hatása.

– Ön néhány éve rendszeresen a Szigetre is visz operát. Milyen a fogadtatás?

– Vegyes, de nehéz megítélni ezt a Szigeten, ahol ugye sokszor részegek, és a kurjongatások, bekiabálások nem feltétlenül az előadásnak szólnak, inkább a hangulatnak. Ezt tudtuk és vállaltuk, ezzel semmi baj nincs, ha az ember nem csinálja, akkor nem is lesz eredménye. Eredetileg egy kortárs operával kezdtünk, Davis Resurrection (Feltámadás) című opuszával, ami hasonlít egy nagyon igényesen megírt rock-musicalra, de komolyzene. Aztán például elvittük a Se villa, se borbélyt is Szegedről.

– Eredetileg színész szeretett volna lenni, de nem vették fel a főiskolára, mire odavágta a zsűrinek, hogy az egész pofára megy.

– Minden 18 éves fiatal lázad, ez nem arról szól, hogy ők milyen álságosak voltak, hanem egy fiatalember toleranciaküszöbéről. A lényeg az, hogy rájöttem, nincs olyan színház Magyarországon, amiben én játszanék. Utólag úgy látom, volt, csak én nem tudtam róla. Borisz Godunov monológjával felvételiztem, cingár, 52 kilós Miki egér gyerek voltam. Maga nem egy Borisz, mondták. Akkor jöttem rá, hogy másról beszélünk. Tisztában vagyok az adottságaimmal, az egész szerep más kérdés, de az a monológ a lelkiismeretről nem életkorhoz kötődik. Ez az intellektuális színjátszás, ahol egy színész nem a karaktert játssza el, hanem gondolatokat közvetít. Amikor az általam rendezett Borisz Godunovban Béres Ilonára osztottam Sujszkij herceg szerepét, az emberek egy része már perverzióról beszélt. Pedig csak arról volt szó, hogy Gálffi László mellé akartam keresni egy markáns ellenfelet. Mert a darab lényege ez. S felismerni véltem, hogy a hatalmi játék nő és férfi között sokkal élesebben rajzolódik ki, mint két férfi között. Arról volt szó, hogy a szöveget egy nő mondta el, de nem a nemi szerepek cserélődtek. Arról, amit Hamlet elmond, nem gondolkodhat el egy nő? Én a darab lényegét emelem ki a korából, s azt vizsgálom, ma milyen módon lehetne a legjobban kifejezni. De a lényeg marad.

Fehérváry Krisztina, Jánosi Ildikó