Nézőtéri varázs

–  Mik voltak a legfőbb feladataik?

–  A LEP pilotprogramja 2019. május 1. és június 15. között zajlott le. Három elő­adáson 1650 gyereket és 132 kísérő pedagógust fogadtunk. Vagyis összesen másfél hónapunk volt arra, hogy kidolgozzunk egy sosem volt, a jövőben mások számára is követhető struktúrát, illetve kitaláljuk annak rendszerét, hogy ez a rengeteg gyerek és a kísérőik miképpen jutnak el hozzánk, a színházlátogatáson túl milyen élmények érik még őket a fővárosban, hogyan közlekednek, hol és mit esznek, és aztán persze hogy mennek haza. A Lázár Ervin-program kísérleti szakaszában három előadást kínáltunk három különböző korosztálynak: a Tündér Lala a 6–12, az Időfutár a 10–14, a Suncity – Holnap tali! musical pedig a 13–14 éveseknek szólt. Ezenkívül megterveztük többek közt a LEP grafikai megjelenítését, kitaláltuk az iskolák jelentkezési lapját, foglalkoztunk autóbuszbérlési, vasúti és tömegközlekedési kérdésekkel, felvettük a kapcsolatot a kiegészítő élményeket biztosító múzeumokkal, így a Hadtörténetivel, az Iparművészetivel, az Országházzal és a szentendrei skanzennel, külön honlapot hoztunk létre a program számára, az elszámolás érdekében kiépítettünk egy komplett gazdasági-jogi struktúrát, és még hosszan sorolhatnám.

–  Mind az utazás, mind a színházjegyek, illetve a múzeumi belépők ingyenesek voltak a részt vevő iskolai csoportok számára. Miből tudták mindezt finanszírozni?

–  Mindent saját forrásainkból előlegeztünk meg, és türelmesen várjuk, hogy az utófinanszírozás utolsó részleteit is lassan megkapjuk.

–  Milyen visszajelzéseket kaptak a pedagógusoktól és a sok esetben színházat-múzeumot kívülről-belülről is most először látó diákoktól?

–  A negyvenöt fogadott csoport elsősorban Pest megyei településekről érkezett, de jöttek gyerekek Borsodból, Felsődobszáról is, közülük a legtöbben még sosem jártak színházban, sokuknak „szép” ruhája sincs. Csupa hátrányos helyzetű, nagy többségében roma származású tanuló köszönhette első fővárosi élményét, ideértve akár a metrózást is, a Lázár Ervin-programnak. Mindezért a tanárok is rendkívül hálásak voltak. Számtalan pozitív visszacsatolás érkezett a részükről, kiemelve, hogy egy ilyen lehetőség jelentős szerepet játszhat a gyerekek szemléletének hosszú távú formálásában is. Nemcsak mert művészi élmények érik őket, hanem mert a mindennapokban elengedhetetlen készségeik szintén fejlődnek: például vidéki gyerekként egy egészen ismeretlen terepen, a nagyvárosban kell tájékozódniuk, közlekedniük.

–  Közhely, de nem megkerülhető kérdés, hogy az idejük nagy részét online térben töltő fiatalokra hathat-e egy ilyen kulturális találkozás?

–  A válaszom egyértelműen igen. Korábban is sok olyan gyerek érkezett hozzánk, akik soha életükben nem jártak előtte színházban. Évek óta a saját bőrünkön is tapasztaljuk azt, amit minden színház, amely ennek a korosztálynak kínál előadást, hogy a nézőtéri varázs igenis létezik és megtörténik.

–  És mi kell a létrejöttéhez? Interaktivitás, modern eszközök és „trendi” témák?

–  A legfontosabb a személyesség, a koncentráció, a színészi energia, tehetség és a rendezői invenció. Minden hókuszpókusz csak ezek után jöhet. A nézőtéren ülő kamaszok biztosan élvezik a XXI. századi színházi eszközök armadáját felvonultató előadásokat, ám ha nincs benne színész, nincsen benne ember, akkor zajongani fognak, és keresik a chipseszacskót. Ha annyi pénzt költhetnék egy elő­adásra, amennyit nem, biztosan még több izgalmas effektet és trükköt használnánk, de szívem szerint mégis inkább a színészt, a rendezőt és a kreatív csapatot fizetném meg a legjobban, mert tőlük függ a varázslat. A színház legnagyobb mágiája ugyanis az együttlét, a közösség, a színész személyisége és a jelen idő. A néző egész életében az a részvevő kisgyerek, aki felkiabál a Bábszínházban a Piroskának, hogy „ott a farkas a hátad mögött!” Akkor is, ha a Rómeó és Júliát nézi. Ha igazi szerelmet lát a színpadon, belesajdul a lelke. A többi a rendező koncepciója, ebbe nem szólok bele. Modern és formabontó előadás éppen olyan unalmas lehet, mint a korhű. A rendezőnek az a dolga, hogy akkor vegyen elő egy darabot, ha mondanivalója van vele.

–  Tavasszal bejelentette, hogy a Pesti Magyar Színház középtávú stratégiája, hogy ifjúsági és családi színházként működjön tovább, hosszú távon pedig ifjúsági színházzá váljanak. Ez a törekvés, ami már az előző igazgató, Őze Áron tervei közt is szerepelt, most éppen a Lázár Ervin-program miatt kapott új lendületet?

–  Fordítva gondolom. Az előző vezetéshez képest jócskán megdupláztuk a nézőszámunkat, bebizonyítva ezzel, hogy a koncepció csak akkor érvényes, ha a néző is tud róla, és érdekli. Ha most ifjúsági színházzá válhatunk, akkor, remélem, az a csapatom elmúlt évekbeli kemény munkájának az elismerése.

–  Mennyire lesznek majd konkurenciája a régóta hasonló profillal működő, eddig egyedülálló Kolibrinak?

–  Minden nagy múltú és jól működő színháznak szívesen lennénk a konkurenciája, de azt éppen a LEP bizonyítja, hogy amíg a gyerekek nagy többsége színházi élmény nélkül nő fel az országban, addig minden ifjúsági és gyerekelőadásnak helye van a palettán. A legfontosabb, hogy a színházak és az ifjúsági közönség egymásra találjanak. Hozzánk például már most is ötéves kortól jöhetnek a nézők: Tündér Lala című előadásunk, ahogy a szülők, nagyszülők facebookos bejegyzései bizonyítják, nagy élmény az egész családnak. A kis- és nagykamaszokra is számítunk. A Pacsirtával, a Kincses Sziget musicallel, a Gulliverrel a kötelező és ajánlott olvasmányok felé tekingetünk, és olyan rendezők és dramaturgok barátságát keressük, akik hisznek abban, hogy az ifjúsági színház a progresszív színház szinonimája.

–  A másik dolog, amiben új utakra léptek, az akadálymentes színház koncepciója, ezzel kapcsolatban október közepén szakmai konferenciát is tartottak. Mit takar pontosan ez a kifejezés, és hogyan valósul meg a gyakorlatban?

–  A látássérültek minden előadásunkat látogathatják audionarrációval, ez egyfajta speciális, élő hangalámondás, a hallássérülteknek pedig jelerősítővel, az úgynevezett Phonak Roger-rendszerrel. A siketek számára a jelnyelvi tolmácsolással kísért előadásokat külön jelezzük honlapunkon. Több mint háromszáz ilyen akadálymentes előadás van már a hátunk mögött. Van, hogy öt látássérült ül a nézőtéren, van, hogy negyven, és kedvezményes jeggyel érkeznek. Az app, amelyen a narrációt hallják, letölthető a telefonukra, vagy mi adjuk a kezükbe-fülükbe az eszközt. Az említett október 14-i második akadálymentesítési konferencia nagyon fontos eredménye volt, hogy megfogalmazódott egy közös cél: a Magyar Színház szakmai vezetésével országosan is hasonlóan akadálymentessé válnának a színházak. Ez olyan szakmai összefogásnak tűnik, amelyre még nem volt példa, és ha sikerül, akkor csak nyertesei lesznek.

–  Második ciklusát tölti a színház élén, hogy érzi, más szempontból is győztes pozícióban van? A HVG például még májusban írt arról, hogy önök, „akik a tűz közelében vannak”, és „nyomott jegyárakkal, a beterelt gyerekeknek játszanak, míg más színházaknak a piacon kell boldogulniuk”, a taopénzek eltörlése után az eddig járó összeg ötszörösét kapják majd.

–  Ez az állítás így nem igaz, rendszeresen hamisan jelenik meg a sajtóban. Eleve sem volt arról szó, hogy a kiesett társasági adó kompenzálásaképpen jutnánk hirtelen ennyi pénzhez. Önként vállalt pluszfeladataink ellátására igényeltünk plusztámogatást: az akadálymentesítés országos koncepciójának kidolgozása is ilyen például. Ha meg is kapjuk ezt a nagyobb összeget, akkor győztesnek fogjuk érezni magunkat.

–  És akkor sor kerülhet végre a Pesti Magyar Színház épületének régóta halogatott külső-belső felújítására is?

–  Ez a legjobb kérdés, én is föltehetném, csak hirtelen nem is tudom, kinek. De a remény hal meg utoljára, és bízom benne, hogy túlélem.