– Mi motiválta azt a döntését, hogy csaknem 70 évesen visszatérjen gyermekkorának színhelyére?

– Az az Amerika, amelyet otthagytam, már egyáltalán nem az az „ígéret földje”, amelyet az 50-es évek végén megismertem és megszerettem, ahol jó volt élni és dolgozni még a 80-as években is. Odaérkezésem után szinte azonnal folytathattam zenei tanulmányaimat, a híres New York-i Juilliard zeneiskolában az ütős szakra kaptam ösztöndíjat. A pályám csodásan alakult, amiről egyébként kimerítő monográfia is megjelent Ézsiás Erzsébet tollából A Teleki tértől Hollywoodig címmel. Ám Amerika azóta hihetetlenül megváltozott. Ma már minden a pénz körül forog, óriási mértékű a korrupció, minden manipulált a művészeti életben is. Nem a jobb, hanem a népszerűbb kap teret, igazi ízlésterror működik, ami egy – a szabadságára oly büszke országban – még inkább ellentmondásos helyzetet teremt, mint bárhol másutt. Nemcsak én, de dél-koreai származású feleségem is így érzi. Ezek a körülmények érlelték meg elhatározásunkat, pedig nem volt könnyű otthagyni egy jól felépített életvitelt, barátokat és egyetlen fiunkat. Ám a kulturális értékek megbecsülése Európában és Magyarországon még mindig sokkal nagyobb, nem véletlenül települt át annyi amerikai művész Nyugat-Európába az elmúlt évtizedekben.

– Két év alatt sikerült-e beilleszkedni a hazai zenei életbe?

– Azt hiszem, igen. A kollégák többsége szeretettel fogadott, és igyekezett minden segítséget megadni. Különösen Gonda Jánosnak, Oláh Kálmánnak, Elek Istvánnak, Schreck Ferencnek, László Attilának, Borbély Mihálynak, Márkus Tibornak és Babos Gyulának köszönhetek sokat. Ezenkívül hálás vagyok még Maloschik Róbert rádiószerkesztőnek és Kovács László karnagynak is. A jó fogadtatáshoz persze hozzájárult az is, hogy távollétem alatt is igyekeztem kapcsolatban állni a hazai művészeti világgal. 1970 óta rendszeresen jártam haza, olykor koncerteket is adtam, egyik legjobb, Amerikában kiadott lemezemet is a Magyar Rádióban vettem fel. Kísérőzenét írtam Göncz Árpád Rácsok című, New Yorkban bemutatott darabjához, s amikor az 1984-es Los Angeles-i olimpia idején zenei igazgatóként nemzetközi nagyzenekar szervezésére volt lehetőségem, Pege Aladárt is meghívtam. De sajnos a szovjet blokk országainak bojkottja miatt nem kapott kiutazási engedélyt. Még hazatelepülésem előtt, 1994-ben megkaptam a Rádió eMeRTon-díját, mint a legjobb külföldön élő jazzmuzsikus. Azóta Zsoldos Bélával létrehoztam ÜssDob nevű együttesemet, amelyben feleségem, Mia énekel, és lemezt készítettem Fritz Józsi szvingzenekarával, amely tisztelgés Henry Mancini, a nagy amerikai komponista előtt. Ő egyébként mesterem és jó barátom volt. Eddigi itthoni tevékenységem legfontosabb eredményének azt tartom, hogy a forradalom 50. évfordulójára, jazz-nagyzenekarra írott nagy ívű szerzeményemet a Budapest Jazz Orchestra bemutatta.

– Mik voltak amerikai pályája jelentősebb állomásai?

– Ottani életem három városhoz kötődik, amelyek egyben zenei korszakokat is jelentenek. Az első New York volt, ahol tanultam és ismerkedtem az amerikai jazzélettel. Jó nevű együttesek tagjaként sokat turnéztam az országban, még Hawaiion is, majd a 60-as évek közepén Las Vegas következett. Abban az időben a legnagyobb hotelek előadótermeiben a leghíresebb pop- és jazzművészek léptek fel Elvistől Frank Sinatráig, Ellingtontól Woody Hermanig. Jómagam is aktív résztvevője voltam ennek a pezsgő zenei világnak, saját nagyzenekarommal a legjobb helyeken szerepeltünk, és 1967-ben a legtekintélyesebb zenei szaklap, a Down Beat kritikusainak szavazatai alapján első helyen végeztem a vibrafonosok között az elismerést érdemlő művészek listáján. A 70-es évek közepén azonban minden megváltozott Las Vegasban, nem kellettek már a profi zenei produkciók, ezért költöztem Los Angelesbe, ahol a hollywoodi filmipar miatt nagy lehetőség volt a stúdiómunkákra, a filmzeneszerzésre és -előadásra. Az itt töltött három évtized alatt kapcsolatba kerültem a nyugati part legfontosabb pop- és jazz-zenészeivel, a filmvilág alakjaival…

– Kik voltak legismertebb partnerei?

– A jazz-zenészek puszta felsorolása megtöltene egy Ki kicsoda kötetet. Csak néhány név: Miles Davis, Freddie Hubbard, Joe Pass, Art Pepper, Don Ellis, Stan Kenton, Nelson Riddle, Quincy Jones. A popsztárok közül Frank Sinatra, Dean Martin, Sammy Davis, Tony Curtis vagy Woody Allen, de nehéz lenne felsorolni a hatalmas amerikai szórakoztatóipar összes olyan képviselőjét, akikkel hosszabb-rövidebb ideig dolgoztam. Rod Stewartnak például húsz éven át minden lemezén én ütőztem. Lionel Hampton 80. születésnapján, a Los Angeles-i városháza előtti monstre koncerten a meghívott ötven vibrafonos között pedig az a megtiszteltetés ért, hogy közvetlenül a Mester mellett játszhattam. A franciaországi sikerei után Amerikába jött Bacsik Elek karrierjét minden lehetséges eszközzel segítettem, természetesen a zenekaromban is helyet kapott. Érdekes, hogy a két nagy hírű gitárossal, Szabó Gáborral és Zoller Attilával nem sikerült együttműködni, mivel ők teljesen más zenei körökben forogtak. Hiába, Amerika túl nagy.

– Kik vannak hatással művészetére?

– A klasszikusok közül Beethoven és Bartók, de nagyon nagyra tartom a kortárs zene olyan óriásait is, mint Penderecki, Lutoslawski és Ligeti György. A jazzben Thelonious Monk és a méltatlanul elfeledett Albert Ayler a példaképeim, de óriási hatással volt rám a két nagy zenekarvezető és hangszerelő Stan Kenton és Gil Evans is.

– Feltűnt, hogy mennyire hibátlanul, akcentus nélkül beszéli anyanyelvét, és a humor szemlátomást fontos része életének.

– Megfigyeltem, hogy főleg azok „törik a magyart”, akik az idegen nyelvben sincsenek igazán otthon. Azt hiszem, hogy én jobban beszélek angolul, mint magyarul, hiszen kint nem volt mindegy, hogy milyen szinten vagyok képes kommunikálni. Az anyanyelv megőrzésében pedig sokat segített az a rengeteg könyv, ami mindig körülvett. A humorról az a véleményem, hogy döntő fontosságú az ember lelki egyensúlyának megőrzésében. Éjjeliszekrényemen az amerikai irodalom nagyjainak, Hemingwaynek, Faulknernek vagy Kurt Vonnegutnak a kötetei mellett mindig ott található Rejtő Jenő, Karinthy valamelyik írása is.

– Említette, hogy a felesége énekesnő.

– Még a Las Vegas-i évek idején ismertem meg. Ő Dél-Koreából jött Amerikába és a híres Kim Sisters együttes tagjaként szép sikereket aratott a szórakoztatóiparban. Ahogyan viccesen mondani szoktam, a közöttünk azonnal felébredt szimpátia talán onnan datálódik, hogy őseink együtt vándoroltak a nagy ázsiai sztyeppéken, valahol az Urál környékén. Ő saját hazájának tekinti Magyarországot, szorgalmasan birkózik a nyelvvel, és némi akcentussal ugyan, de magyarul előadta Petőfi Füstbement terv című versének megzenésített változatát. Az én robbanékony, szangvinikus természetemmel szemben ő a nyugalom szobra. Azt hiszem, ideális párosítás a miénk. Roger fiunk igazi amerikai, ő inkább Los Angelesben maradt. Kiváló dobos, mégis inkább az üzleti életben tevékenykedik.

– Milyennek látja a jazz jövőjét?

– Nem túl rózsásnak. Mint minden igényes zene, a jazz is rétegműfaj. Szabó Gábor már 1967-ben kijelentette, hogy az a fajta jazz, amit mi ezen a néven ismertünk, halott. S a rockkorszak közepén érthető volt pesszimizmusa, de aztán a jazz mégis tovább élt, hiszen mindig voltak olyan őrültek, mint jómagam is, akik az igazi jazzt életben tartották. A tömegízlésben mutatkozó színvonalsüllyedés rákényszeríti a jazz-zenészeket különböző, olykor tőlük idegen irányzatok művelésére is, a műfajok keveredésének is tanúi lehetünk, ez ugyancsak nem ízlésem szerint való. Mégis azt kell mondanom, hogy jó zene biztosan lesz a jövőben is, bárminek is fogják nevezni. Ilyen zene létrehozásában szeretnék még hosszú ideig tevékenykedni, a legjobbat adni a közönségnek, azt, ami a szívből jön. Nincs megalkuvás. Becsületes zenét akarok írni és játszani, hogy kifejezhessem azt, amit érzek és gondolok a világról.

Márton Attila

TOMMY VÍG

1938. július 14-én született Budapesten, zenészcsaládban. A háború után dobos csodagyerekként vált ismertté itthon és külföldön.

1956-tól 2006-ig Amerikában élt, Hollywoodban közel másfél ezer stúdiófelvételen szerepelt.

40 éven át vezette sikeres nagyzenekarát, fő hangszere a vibrafon volt.

10 éven keresztül dolgozott az Amerikai Komponisták Szövetségének alelnökeként.

Számos díjjal és kitüntetéssel ismerték el, hazatérését követően intenzíven kapcsolódott be a hazai zenei életbe.