Nincs parancs
A rendszerváltást kissé tabuként kezeljük a közbeszédben, noha a történelmünk egy olyan időszaka, amire igazán büszkék lehetünk, és az országimázsunkat is erősítheti, hogy képesek voltunk megküzdeni a szabadságért – mondja Szalay Péter. A Balázs Béla-díjas rendező a vasfüggöny leomlását személyes történetekkel illusztráló dokumentumfilmje a héten kerül a mozikba.
1989. november 9-én egész Németország örömmámorban fürdött, hiszen leomlott a berlini fal, és sokak évtizedek után először ölelhették meg a szeretteiket. Egyetlen nőnek nem volt oka a boldogságra: Gundula Schafitel férjével együtt az év augusztus 21-én próbált nyugatra szökni a magyar határon keresztül, a férfi azonban dulakodásba keveredett egy katonával, és halálos lövés érte – ő volt a hidegháború utolsó áldozata.
Szalay Péter még a kétezres évek elején olvasott egy cikket a szomorú esetről, és rögtön elhatározta, hogy ha lehetősége lesz rá, dokumentumfilmet készít a pár történetéből. A Ma Aachenben élő özvegy eleinte elzárkózott az ötlettől, végül a rendező személyes látogatása győzte meg. Felmentek a város legmagasabb pontjára, ahonnan egyszerre látni Németországot, Hollandiát és Belgiumot, és a nőt hirtelen elfogta egy különös, felszabadító érzés: talán akkor tudatosult benne igazán, hogy valóban szabad világban él. Ez után a találkozás után született meg Szalay Péter rövidfilmje, a 2006-ban bemutatott Határeset. A téma később sem hagyta nyugodni a rendezőt, ennek eredménye az egész estés Nincs parancs.
– A kisfilmem forgatásáig 1989 számomra a felnőtté válást és az édesapám elvesztését jelentette. Aztán a munka során feltörtek az emlékek. A turistának álcázott kempingezőkről, az NDK-sok táborozásairól, a határátkeléseket kísérő atrocitásokról, és persze ott volt a zene is: Hobo emblematikus Vadászat albuma, a Pink Floydtól a The Wall és számos egyéb keletnémet és magyar popdal az ifjúságomból egyszer csak a fülemben csengett – meséli Szalay Péter. A rendező a történelmi eseményt minél emberközelibben, a fiatalok számára is érthetően, átélhetően akarta bemutatni. Ezt a személyes hangvételt a különleges élettörténeteken keresztül éri el. Az özvegyen kívül például megismerhetjük azt a határőrkatonát is, aki a dulakodás közben meghúzta a ravaszt. Az akkor még tizenéves, szintén a rendszer áldozatának tekinthető fiatalember később nagyon is megbánta tettét, a film egyik legerőteljesebb pillanata, amikor az özvegyasszony hosszú évekkel később képes megbocsátani az immár középkorú férfinak.
A Nincs parancs azonban nemcsak kettejük történetükről szól, hanem a rendszerváltás két ismeretlen hősének a krónikája is. Bella Árpád alezredes, bőven túllépve a hatáskörét, keletnémetek tömegét engedte át a magyar–osztrák határon a páneurópai pikniken, 1989. augusztus 19-én, és ugyanezt tette a szintén alezredesként szolgáló Harald Jäger is a berlini falnál november 9-én. Ők a forgatásig nem ismerték egymást, azóta viszont jó barátok.
– A filmben rajtuk keresztül is az ötvenes és főként hatvanas években született, a szocializmus alatt ellenzékivé váló gondolkodású, lánglelkű generációt szerettem volna bemutatni. Annál is inkább, mert rendszerváltást kissé tabuként kezeljük a közbeszédben, noha a történelmünk egy olyan időszaka, amire igazán büszkék lehetünk, és az országimázsunkat is erősítheti, hogy képesek voltunk megküzdeni a szabadságért. Segítve ebben ráadásul Németországot is – magyarázza Szalay Péter. A korszakhoz kapcsolódó mikrotörténetekben rejlő potenciált pedig a nagy nemzetközi érdeklődés is illusztrálja. Az alkotást és annak jövőbeli német forgalmazását a Konrad Adenauer Alapítvány támogatja, az amerikai bestselleríró Matthew B. Longo professzort pedig szintén megihlette a vasfüggöny leomlása: 2021-ben a Norton kiadónál megjelenő könyvében a filmben szereplő sztorik és egy Szalay Péterrel készített interjú is helyet kap.
