Nyomában az özönvíz

Eugéne Labiche a XIX. század népszerű francia drámaírója volt. Legismertebb műve a Marc-Michel nevű szerzőtársával írott, eredetileg 1851-ben bemutatott Az olasz szalmakalap: több mozi- és tévéfilm készült belőle, továbbá egy vígopera, A florentin kalap alapjául szolgált, amelyhez A keresztapa-trilógiával híressé vált Nino Rota komponálta a zenét.

E hamisítatlan vaudeville-t – énekes-zenés bohózatot – tűzte műsorára a Nemzeti Színház.

A darab cselekménye egyszerű: egy Fadinard nevű, élveteg fiatalember épp az esküvőjére készül, ezért a ceremónia helyszínére siet, hogy ellenőrizze, rendben haladnak-e az előkészületek. Csakhogy miközben átkel az erdőn, lova felfigyel egy faágra akasztott szalmakalapra, és meg is csócsálja.

Fadinard nem tulajdonítana különösebb jelentőséget a dolognak, de a károsultak – egy feldúlt nő és egy erőszakos férfi – felbukkannak az előkészületek helyszínén és követelni kezdik, hogy szolgáljon a tönkretett kalap másával. Ha ugyanis a hölgy, aki a társaságában lévő úrral éppen megcsalta a férjét, e fejfedő nélkül tér haza, az ura rájön, mi történt, és abból komoly kellemetlenségeik származnának.

Ugyanakkor: ha a menyasszonya és jövendőbeli apósa egy felzaklatott hölgy társaságában találnák, az neki, Fadinard-nak volna roppant kínos, így a fiatalember belemegy, hogy kerít egy olasz szalmakalapot. Kisvártatva azonban kiderül: a szóban forgó fejfedőből egyetlen darab létezik Párizsban, és nem könnyű hozzájutni.

A fiatalember nyakába veszi hát a fővárost, de bárhová megy, előbb-utóbb a násznép is felbukkan ott, ahol éppen tartózkodik. A vidékről érkezett, Párizsban nehezen tájékozódó társaság ugyanis abban a hiszemben van, hogy már zajlik az esküvői szertartás, és e sok helyváltoztatás a ceremónia része…

Az olasz szalmakalap tehát a körülmények szerencsétlen alakulására, a főszereplő fokozódó erőfeszítéseire, valamint a mellékszereplők sorozatos félreértésére épülő bohózat, amelynek tétje: képes lesz-e Fadinard megoldani a problémát, hogy oltár elé vezethesse szíve választottját?

Az abszurd és groteszk látásmódjáról is ismert román rendező, Silviu Purcărete a maga képére formálta a darabot. A mellékszereplők így rövid időre főszereplővé lépnek elő, például a központi karakter nyomában járó násznép részeként.

És mert e seregletben a vak férfitól a várandós fiatal lányig számos karakter megtalálható, a nézőben felvetődik: lehetséges, hogy a színpadon időről időre végigvonuló – egyszerre büszke és esetlen, ünnepélyes és kiszolgáltatott – társaság nem csupán egy ünnepre összegyűlt sokadalom, de a teljes társadalom vagy valamelyik csoportja? Esetleg az egyszerű, hétköznapi emberek, vagyis mi magunk? És míg a násznép „csupán” az esküvő előtt tanácstalan és eltévelyedett, addig mi a hétköznapjainak során, általánosságban véve pedig az életben?

Hasonló fókuszváltás következtében lesz fontos szereplővé két díszletmunkás: hol magukat – és a közönséget – szórakoztatják, hol belépnek mások jelenetébe, hogy elvégezzenek néhány apróbb tennivalót, vagy figyeljék a színészek munkáját. De nem csak ők vonják magukra a néző figyelmét, az általuk emelt díszlet is. A kulisszák egyszer csak nagy robajjal ledőlnek, valamennyi jelenlévő tudtára adva, hogy építőik nem végeztek rajtuk megfelelő munkát. Ezzel pedig az esetlegesség és a rendezetlenség jelenik meg a színpadon, nem csekély jelentőségre szert téve.

Mert míg a Labiche-féle eredetiben a végkifejlet a nehézségek dacára, azokat feloldva következik be, jelen színpadi verzióban épp ellenkezőleg: általuk. A kép, amely az utolsó jelenetben uralja a színpadot – az emeleti ablakon kihányt hulladék, valamint a szereplők által levetett ruhadarabok kusza mintázata – nyilvánvalóvá teszi mindezt.

Purcărete tehát a XX. századi abszurd színház, valamint a kortárs művészszínház tartalmi és formai elemeivel egészítette ki e XIX. századi vaudeville-t. A bohózatból így abszurdba hajló komédia lett, amelyben a bohém, operettes hangulatot a kelet-európai lét- és kedélyállapot sötétebb tónusai teszik kissé nyomottá, borulttá – a befogadónak olykor az a benyomása támadhat, hogy a darab szerzője nem is francia, hanem a mi régiónkból való.

Bár a díszítmények, vagyis a rendezői ötletek az egyes részleteket illetően igényesek és leleményesek, olykor nem illeszkednek hézagmentesen az 1850-es évekből származó falakhoz. Az összhatás vizsgálatára hajlamos nézőnek az is feltűnhet, hogy az előadás bizonyos pontokon tétovává válik, amelynek nem az eredeti átlényegítéséből adódó, többé-kevésbé elkerülhetetlen ritmusváltás az oka, hanem az, hogy a társulat tagjai nincsenek igazán együtt, mintha nem lett volna elegendő idejük teljesen egymásra hangolódni a próbafolyamat során.

A Herczegh Péter megformálta Fadinard iránt meglehetősen nehéz szimpátiát érezni vagy drukkolni neki: nem válik ellenszenvessé, de olyannyira elvész az események forgatagában, hogy a néző egyszerűen elmulasztja megkedvelni. Menyasszonya, a Polyák Anita által alakított, kissé ügyefogyottnak tűnő Héléne inkább szánalmat vált ki, mintsem együttérzést, nem utolsósorban azért, mert nem kap rá lehetőséget, hogy megmutassa a nézőknek, mi van benne, mit gondol, mit érez.

Az őt ide-oda rángató apja, a Trill Zsolt által megformált Nonancourt helyenként ugyan szórakoztató, összességében azonban inkább irritáló a maga egyszerűségében – mintha a vidékről a fővárosba került bugrisok kevéssé szellemes karikatúráját kellett volna életre keltenie. Így a nézőben leginkább a süket nagybácsit érezhető élvezettel alakító Schnell Ádám csetlés-botlása maradhat meg. No meg Bodrogi Gyula teljesítménye, aki a rendelkezésére álló játékidő korlátozott volta ellenére is emlékezetes perceket szerez a kerekesszékben ülő – ám a korából eredő egyéb jellemzőkről tudomást venni nem hajlandó – idős piperkőc, Achille megformálásával. A násznép már említett vonulása szintén bemasírozhat a hosszabb ideig tárolt képek közé.

Az olasz szalmakalap jelen változata tehát inkább szokatlan és furcsa, mint könnyed és bohókás. Aki kedveli a rendezői színházat – a sajátos, egyedi alkotói koncepciókat, valamint azok artisztikus megvalósítását –, bizonyára ínyencségnek fogja találni a darabot. Akik viszont egy XIX. századi komédia egyértelműbben szórakoztató verziójára vágynak, jó eséllyel csalódottan állnak fel, hogy távozzanak. Persze, csak az után, hogy ellenőrizték, megvan-e a kalapjuk.