Az Ómagyar Mária-siralom egy, a XIII. században íródott latin vers átköltéseként a Leuveni Kódexben maradt fenn. Az értékes munkát a Leuveni Katolikus Egyetem 1922-ben egy müncheni könyvkereskedésben vásárolta, az első világháborúban elpusztított könyvtára pótlására; Magyarországra 1982-ben került. A magyar államnak óriási összegbe került a „csere”: 12 flamand ősnyomtatványt (8 kötetben), 24 XVI–XVII. századi nyomtatványt (16 kötetben) és egy XVIII. századi kéziratos gyűjteményt (8 kötetben) adtunk érte.

A kódex eredeti szövegének szerzője feltehetően egy Gotfrid (Godofredus de Sancto Victore; Geoff roi de Breteuil) nevű Ágostonrendi szerzetes volt, aki Párizsban a Szent Viktor kanonokrendi apátság helyettes főnöke volt, és a XII. században élt. A kötet a „Planctus ante nescia” (Planctus Sanctae Mariae) című 1194-ben írt sequencia. Az Ómagyar Mária-siralom a Leuveni Kódex 134. lapjának hátulján található. A 37 sornyi magyar szöveg XIII. század végi, meglehetősen hibás másolat, eredetije mintegy fél századdal korábbi. A vers szövegének nagyobb része szabad szemmel alig olvasható, mert a pergamenről a folytonos használat miatt egyszerűen kikopott. Korábban elterjedt nézet szerint mint érthetetlen nyelvű szöveget kidörzsölték; dörzsölésre utaló nyomok azonban nincsenek.

Az Ómagyar Mária-siralom magyar költője jól megérezte, hogy a latin nyelven írt sorok két ritmikai egységre oszlanak, és végig kétütemű sorfajban írta meg költeményét. Abban az időben a magyar hangsúlyos ütemben a hangsúlytalan szótagok száma még kötetlen volt, ami nagyobb szabadságot adott, változatosabb sorok írását tette lehetővé. Fejlett rímek, szép és tudatos alliterációk, változatos rímelhelyezések vannak benne. Előfordulnak páros rímek, félrímes megoldások és bokorrímek is. Sajnos a csodálatos magyar szöveget olyan – feltételezhetően szerzetes – jegyezte le, aki nem tudott magyarul, ezért mai magyar nyelven a szöveg afféle „makogásnak” hangzik. (Ugyanez történne, ha ma valakinek hangzás szerint kellene leírni magyar nyelven egy kecsua-indián szöveget).

Az első strófát így rögzítették:

„Volek Syrolm thudothlon

Syrolmol Sepedyk.

Buol ozuk epedek.”

Pedig a nagyszerű szöveg magyarul így hangzik (Gyárfás Ágnes olvasatában):

„Valék siralom tudatlan

Most siralomtól szenvedek

Búsulok és epedek…”

Hallásból, idegenek által leírt szövegek gyakran fordulnak elő korai irodalmunkban. A 12 strófás magyar változat kötetlenebb rím- és ritmusképletű a latinnál. Nem szó szerinti fordítás, hanem szabad átdolgozás, melybe a középkori latin költészet számos elemét szabadon emelte át a költő. A latintól független vagy találékonyan fordított szóképek, megszólítások, alliterációk, parallelizmusok gyakorlott és tehetséges magyar költőt sejtetnek.

A költeményben Mária, a keresztre feszített Jézus anyja egyes szám első személyben szólal meg. A legnagyobb szenvedést átélő, a fia kínhalálát szemlélő asszony tehetetlen kétségbeesésben vergődik. Hol önmaga nyomorult állapotát zokogja el, hol pedig – váltakozva keserű jajongással – fiát szólítja meg anyai becézéssel, illetve a halált kérleli – önmagát ajánlva fel gyermeke helyett –, majd pedig Jézus kínzóihoz könyörög kegyelemért. A vers befejezésekor feltör a tébolyult anyai sikoly: ha már nem mentheti meg egyetlen fiát, legalább osztozni akar halálában.

Az Ómagyar Mária-siralomban egyetlen olyan magyar szó sincsen, amelyet ma ne használnánk. Ez a tény nyelvünk stabilitását tükrözi. William Shakespeare (1564–1616) drámáit ma csak Shakespeare-angol szótárral tudják olvasni; az Ómagyar Mária-siralmat pedig magyarul megértjük. Ez a csoda Európa egyetlen élő nyelvére sem jellemző. Az ősi latin himnusz és az ősi magyar vers nászából így került elő a magyar poézis egyik legkorábbi gyöngyszeme.

Szerzőjéről semmit nem tudunk, kilétét csak találgathatjuk, de ez a kincs a korabeli francia–magyar kapcsolatokról és a magyar költői nyelv addig nem is sejtett korai fejlettségéről tesz tanúbizonyságot.

Hankó Ildikó