Orlok gróf, Drakula „teremtménye” újra elhozza a dögvészt

Albin Grau német producer 1916-ban határozta el, hogy készít egy vámpírfilmet, amelyhez az angol Bram Stoker 1897-es regényét, a Drakulát választotta nyersanyagnak. A munka megkezdése előtt nem kérte ki a szerző hagyatékát kezelő örökös – konkrétan az író özvegye, Florence Stoker – jóváhagyását, de úgy vélte, ebből nem lehet probléma: megkérte Henrik Galeen forgatókönyvírót, hogy a szkript lehetőség szerint távolodjon el a regénytől. 

Galeen tehát megváltoztatta a könyvben szereplők neveit, egyes karakterjegyeit, pár helyszínt, továbbá a cselekmény néhány fordulatát – különös tekintettel a végkifejletre –, de ettől még nyilvánvaló: az 1922-ben elkészült Nosferatu, eine Symphonie des Grauens (Nosferatu – A borzalom szimfóniája) Stoker Drakulájának variációja.

Florence is így gondolta. Perre ment az ügyben, és egy német bíróság neki adott igazat, kimondva: a film összes kópiáját meg kell semmisíteni. Néhány azonban fennmaradt, és hogy ma nem elsősorban engedély nélkül készült adaptációként emlegetjük a Nosferatut, az annak tudható be, hogy az ítélet óta eltelt évtizedekben bebizonyosodott: a német némafilmek egyik legjobban sikerült, legnagyobb hatású darabja, amely – olyan alkotásokkal együtt, mint a Caligari (1920), a Gólem születése (1920), vagy Az éjféli vándor (1921) – előkelő helyet foglal el a műfaj kezdeti fejlődését meghatározó ős-horrorfilmek listáján. Aligha véletlen, hogy a szintén német Werner Herzog 1979-ben elkészítette belőle a maga változatát, a Nosferatu, a vámpír címmel. Most tehát a második – ezúttal amerikai – újrafeldolgozása látható a mozikban.

A 2024-es változat forgatókönyvíró-rendezője Robert Eggers, aki markáns stílusú, erőszakos, ám erős atmoszférájú, és a drámai töltést nem nélkülöző filmjeivel hívta fel magára a figyelmet. A Boszorkány (2015) és A világítótorony (2019) alapján a modern lélektani horror egyik mai mestereként szokták említeni. Az Északi (2022) viszont Amleth herceg történetét meséli el. (Ez az a történet, amelyet a közönség a Shakespeare-féle Hamletből ismer – Eggers azonban viking közegbe helyezve, a skandináv-germán mondák által felrajzolt világképbe illesztve adja elő.)

Az új Nosferatu bevezetőjében azt láthatjuk, hogy egy önkívületi állapotban lévő, fiatal lány nem tud ellenállni egy őt környékező, láthatatlan lény szerelmi ostromának. Aztán ugrunk az időben, és kezdetét veszi a cselekmény: 1838-ban járunk, egy Wisburg nevű német városban. Egy fiatal ingatlanügynök, Thomas Hutter szeretné megalapozni az egzisztenciáját, ezért bár felesége – a nyitó jelenetben bemutatott Ellen – marasztalná, vállalja, hogy személyesen viszi el egy helyi ingatlan adásvételi szerződését a Kárpátok közé, egy vevőnek. Az ügyfélről csak annyit tud, hogy Orloknak hívják, és gróf.

A hozzá vezető út során több érthetetlen jelenet szemtanúja lesz, és amikor végre megérkezik, a vásárló furcsa, arrogáns alaknak bizonyul. És vérszomjasnak is. A fiatalembernek sikerül megszöknie a gróf kastélyából, de ekkor már nem csak a saját életét kell féltenie: Orlok elindult, hogy elfoglalja Wisburgban szerzett ingatlanát – és azzal együtt a várost is.

A település tehetetlennek bizonyul a gróf által indított támadással, és a következményeképpen fellépő pestisjárvánnyal szemben. Így a helyi orvos korábbi oktatója, a tudományos körökben komolyan vehetetlen figurának tartott Albin Eberhart von Franz segítségét kéri, és a professzor lassan sejteni kezdi, kivel – vagy mivel – is van dolguk…

A film első félórája igazán erős, feszült és nyugtalanító. Harminc-egynéhány perc elteltével azonban megtorpan a cselekmény: Ellen csak szenved és gyötrődik, a környezetében lévők meg sehogy sem értik, mi történik vele és Wisburggal. És amikor a film az utolsó húsz percben visszatér a csapásra, amelyről az első harmadában letért, kissé súlytalan, ugyanakkor didaktikus finálé következik.

És hogy mi tölti ki a két és negyedórás – az eredeti változatét csaknem negyven perccel meghaladó – játékidőt? Nos, Egger igyekszik felépíteni a film drámai vonulatát: érzékelteti, hogy a XIX. század első harmadában a társadalmi hierarchiában milyen helyet foglaltak el a férfiak, milyet a nők, és kitér rá, milyen buktatói lehetnek egy párkapcsolatnak, mi serkentheti, mi ingathatja meg a házastársak közti bizalmat.

Mindez azonban nem növeli a Nosferatu élvezeti értékét, csupán lassítja a tempót, és csökkenti a fenyegetettség érzését, holott annak – a vámpír befolyásának növekedésével párhuzamosan – épphogy erősödnie kellene. Csakhogy nem így történik.

Ebben annak is része van, hogy a címszereplő külseje „csupán” furcsa és visszataszító, de némi viszolygáson túl nem vált ki rettegést a nézőből. Hiszen aki rápillant, elsősorban egy eltorzult külsejű – tehát részben szánalmat ébresztő –, roskatag alakot lát.

Az Eggers-féle változat egyik újdonsága annak nyomatékosítása – ami egyébként a száz évvel ezelőtti eredetiben is benne volt, de nem ilyen explicit módon –, hogy a szörnyeteg nem kizárólag szörnyeteg, de egyben a női szépségnek (és szexuális vonzerőnek) kiszolgáltatott, potenciális áldozat is.

Már Murnau alkotásában is az okozta a vámpír vesztét, hogy olyannyira elhatalmasodott rajta Ellen varázsa, hogy felkereste a szobájában, és – saját biztonságáról megfeledkezve – addig időzött ott, míg el nem érték a hajnal fénysugarai. (E megoldás a Murnau-féle változat egyik újítása: Drakulát csupán gyengíti a napfény, nem végez vele, Orlokra viszont halált hoz.)

A 2024-es, új változatban is ezt látjuk, azzal az üzenettel kiegészítve, hogy a férfiak eleve – értsd: a nemükből adódóan – nem mérhetnek döntő vereséget egy vámpírra. Ezt az a jelenet teszi még egyértelműbbé, amelyben Eberhart professzor megemlíti Ellennek: évszázadokkal ezelőtt bizonyára Ízisz – az ókori egyiptomi hitrendszer egyik legfontosabb alakja, a nőiesség szimbóluma és az élet misztériumának istennője – képviselője, vagyis papnője lett volna.

A film valódi főszereplője tehát Ellen. Ebből következőleg az ő jellemfejlődésének kellene a középpontban állnia, annak a folyamatnak, melynek során a vámpír által kiválasztott és gyötört prédából a feladatát megtaláló – az ezzel járó áldozatot vállaló, sorsát beteljesítő –, céltudatos nővé válik. Mindez azonban sokáig elsikkad a filmben, és amikor mégis előkerül, akkor meglehetősen hamar, úgyszólván egyik pillanatról a másikra bekövetkezik.

Az összhatást tovább gyengíti, hogy Lily-Rose Depp meglehetősen halvány alakítást nyújt Ellen szerepében: hiányzik belőle az átéltség, valamint a kifejező- és meggyőzőerő. Az Orlokot megszemélyesítő Bill Skarsgard ugyanakkor eltűnik a maszkja mögött, így leginkább a hangjával és furcsa kiejtésével kelthet némi benyomást.

A színészek többsége nem lép túl a kötelezően teljesítendőkön. Ez alól egyedül az Eberhartot alakító Willem Dafoe jelent kivételt: játéka eleven, energiával teli, mint általában, úgyhogy kevésen múlik, hogy nem lopja el a show-t a többiek elől. A film egyik legfontosabb, a horrortörténetek kvintesszenciájaként felfogható megállapítása – ahhoz, hogy legyőzhessük a gonoszt, el kell fogadnunk, hogy létezik, és meg kell ismernünk – így is az ő szájából hangzik el.

(Apró érdekesség: Dafoe korábban is megfordult már a Nosferatu-univerzumban: az 1922-es eredeti forgatásának fiktív történetét elmesélő A vámpír árnyéka [2000] című filmben ő alakította az Orlokot játszó színészt.)

És hogy a pozitívumokról is essék néhány szó: a film vizuális megvalósítása pazar, az Eggers állandó munkatársának számító Jarin Blaschke operatőr ezúttal is kiváló munkát végzett: képei hol fakók, hol kontrasztosak, hol meg olyanok, mintha egy festmény filmvászonra vitt változatai volnának, de így vagy úgy, hosszan a nézővel maradnak A természeti és az épített környezet bemutatása erősíti a film atmoszféráját, míg a nyelvi regiszterek iránt érdeklődőknek feltűnhet, hogy a karakterek bizonyos jelenetekben úgy beszélnek, mintha a romantika korában, vagy az azt megelőző időszakban keletkezett, rímtelen verset szavalnának.

Ha filmtörténeti kontextusban szemléljük, az új változat tudatosíthatja a befogadóban: vámpírból is több van. Egyes alkotók végső soron rokonszenvre is érdemes figuraként ábrázolják az ember vérén élő, természetfeletti lényt, mások viszont gusztustalan, félállati szörnyszülöttnek láttatják. Előbbiekre az első Drakula-film (1931) által nyitott csapáson elinduló alkotásokat lehet példaként felhozni, az Alkonyat sorozat vegetáriánus (!) vámpírjaiig bezárólag, utóbbiakra azokat, amelyek az 1922-es Nosferatu által taposott ösvényen indultak el – és ezekből van kevesebb.

A filmgyártók és tartalomkészítők manapság azokat a vérszopó-ábrázolásokat részesítik előnyben, amelyek azt közvetítik a befogadónak, hogy e lények nem is annyira antipatikusak és kezelhetetlenek. A 2024-es Nosferatu nem kíván e csoporthoz tartozni, és térfélválasztása – vagyis az uralkodó trenddel való szembefordulás – miatt elismerést érdemel.

Ha viszont magát a filmet szemléljük, azt kell mondanunk, hogy Eggers legújabb alkotása legalább húsz perccel hosszabb a kelleténél, és a forgatókönyvíró-rendező mintha nem tudta volna eldönteni, mit helyezzen a középpontba. Így a horror kedvelői kevéssé ijesztőnek és sokkolónak találják majd. Azokat viszont, akik más hangulatra vágyva ültek be rá – hiszen az alkotást nem csak horrorként, de misztikus filmként is definiálják –, így is zavarhatják a viszonylag ritkán előforduló, ám akkor nem sok mindent képmezőn kívül hagyó, vériszamos jelenetek.

(Nosferatu. Feliratos amerikai-cseh horror/misztikus film. Játékidő: 133 perc. Rendezte: Robert Eggers, 2024. A hazai mozibemutató dátuma: 2025. január 2. Forgalmazza: UIP – Duna Film. Korhatári besorolás: [18])