Fotó: Demokrata/Vermes Tibor
Hirdetés

– Tinédzserként már közönség előtt koncertezett, majd az érettségi után rögtön komolyzenei mesterkurzust szervezett Bozsokon. Honnan örökölte ezt a kivételes zenei tehetséget?

– Valószínűleg a dédnagymamámtól, aki a Zeneakadémiára járt, zongoraművész szeretett volna lenni, ám a történelem közbeszólt, így végül tanítani kezdett. Talán az ő álmát is sikerült beteljesítenem! Nagyon sokat köszönhetek a nagymamámnak is, aki ugyan nem a zenei pályát választotta, de mégis ő tanította meg nekem az első zongoradarabokat, köztük a Für Elise-t vagy éppen a Szamárindulót. Hét-nyolc évesen nagyjából ezekben ki is merült a repertoárom.

– Zongora mindig volt a lakásban?

– A nagymamáméknál igen, nálunk csak valamikor kisiskolás koromtól, az is egy véletlennek köszönhetően. Egy családi barátunk elköltözött Telkiből, és a zongorájukkal nem tudtak mit kezdeni. Szüleim elhozták, és tulajdonképpen ezzel a döntésükkel akaratlanul is, de kijelölték az utamat. Nagyon hamar találtak is nekem egy akkor még konzervatóriumba járó zongoratanárt, Füzi Nórát. Nóra az örömzenélésében hitt, ezért két évig nem is láttam kottát, hallás után tapsikoltunk, énekeltünk, vagyis inkább játszottunk, és jól éreztük magunkat. Zeneiskolába csak jóval később, tizenkét éves korom környékén kezdtem el járni.

– A zeneiskola egyet jelent a kötelező szolfézsórákkal, amit szinte kivétel nélkül utálnak a gyerekek. Mi lehet ennek az oka?

– Talán az, hogy túl hamar erőltetik rá a kisgyerekekre ezt a szigorú és száraz, ráadásul nem az érzékekre, hanem az intellektusra épülő tanítást. Szerencsésebb lenne, ha rájuk hagynák, hogy a játékon keresztül találják meg azt, amire szükségük van. Azzal pedig, hogy a szolfézst kötelezővé tették, már eleve elültették a gyerekekben az ellenérzést. Jóllehet a Kodály-módszer fantasztikus, ám egy gyerek azon túl, hogy do-re-mi-fá-szó, semmit sem ért belőle. Valószínűleg túlmagyarázzuk, miközben lehetne játékos módon tanítani vele, belenevelni a diákokat. Ha elvesszük a kedvüket attól, amit meg szeretnénk tanítani nekik, nem sok értelme van. Úgyhogy én hálás vagyok azért, hogy velem előbb a zenét szeretették meg.

– Bár a hivatalos zeneoktatásba későn került be, de szinte azonnal elkezdett koncertezni. Hol tartotta az első önálló koncertjét?

– Ha az ember zenét tanul, egy idő után a lehetőségek is megtalálják. A tanárom, Gombos László zenetörténész-zenekutató néhány diáktársammal együtt meghívott a Zenetudományi Intézet Bartók termébe, ahol Bartók zongoráján adhattunk szólókoncerteket. Szerencsére szabad kezet kaptam tőle, így én választhattam ki, milyen darabokat mutatok be a közönségnek.

– Kiktől választ a legszívesebben, kik a kedvenc zeneszerzői?

– Ez folyamatosan alakul. Amikor az ember fiatal, általában azokat a műveket játssza, amiket a tanára javasol. Ez egyrészről nagyon jó, hiszen egy tanár általában jól ismeri a tanítványát, így olyan darabokat rak elé, amelyek illenek hozzá. Ugyanakkor viszont a mesterek nem feltétlenül látnak túl azon a repertoáron, amit ismernek. Ahhoz, hogy kialakuljon a saját repertoárom, és meg tudjam nevezni azokat a zeneszerzőket, akik a legközelebb állnak hozzám, nagyon sok zenét kellett meghallgatnom. Most Schubert, Schumann és Chopin jut eszembe, de közben ott van Mozart, Beethoven, Bach, Brahms és Bartók is.

– És mi a helyzet a kortárs zeneszerzőkkel, mennyire tud velük azonosulni?

– Igyekszem. Ismerek jó néhány olyan kortárs zeneszerzőt, akinek nagyra értékelem a munkásságát. Ilyen például Kecskés D. Balázs, neki több darabját is játszottam már szólóban és kamarában is. Nagyon egyedi stílusa van, ráadásul a közönség számára is élvezhető a zenéje, ami sajnos nem mindig mondható el a modern zenéről. De jól ismerem Dukay Barnabás művészetét is, sőt, van egy fiatal zeneszerző barátom Londonban, Noah Max, aki pedig írt is nekem egy művet. Várom, hogy a közeljövőben be is tudjam mutatni! Nem vagyok kortársspecifikus művész, de el tudom képzelni, hogy mélyebben beleássam magam, a kortárs zeneszerzőknek ugyanis szükségük van olyan művészekre, akik bemutatják a darabjaikat.

– A Bartók Béla Zeneművészeti Szakgimnáziumban, ismertebb nevén a Konziban érettségizett, majd a 2019-ben a londoni Royal Academy of Music zongoraművész szakán diplomázott. Mit adott önnek ez a nagy múltú művészeti iskola?

– Kinyílt előttem a világ! Ami leginkább újdonság volt, az az angol oktatási szemlélet. Az itthoni merev és feszes rendszer után azt tapasztaltam, hogy a tanáraim egyenrangú partnerként kezelnek, és ugyanúgy érdekli őket a véleményem a zenéről, mint engem az övék. A cél nem az volt, hogy rám kényszerítsék az akaratukat, hanem, hogy megtaláljam a saját hangomat. És, ha ez belefért abba a sávba, amit a zeneszerző megkíván, akkor nem visszahúztak, hanem megerősítettek abban, hogy amit csinálok, az jó. Ez persze nem azt jelenti, hogy a zenében nincsenek szabályok, mert nagyon is vannak! De a legfontosabb mégis az, hogy egy művész mennyire ássa be magát egy adott zeneszerző vagy egy adott kor világába, és ebből mi az, amit igazán a sajátjává tud tenni! Mert csak azt tudja hitelesen közvetíteni, ami már teljesen az övé. Minden interpretáció más és más, és ez az, ami igazán érdekessé és élvezhetővé teszi a zenehallgatást.

– Alig volt húszéves, amikor 2014-ben megszervezte az első Bozsoki Zenei Fesztivált. Mi volt a célja ezzel a rendezvénnyel?

– Mivel fontosak számomra az emberek, valószínű, hogy minden szervezőtevékenységem abból fakad, hogy összehozzam azokat, akikről azt látom, hogy találkozniuk kell, mert együtt fantasztikus dolgokat tudnának létrehozni. A bozsoki rendezvénysorozat először zenei táborként indult, egyfajta mesterkurzusnak gondoltam, ahová meghívtam a tanáraimat is. A fesztivál része pedig magától alakult ki, hiszen ahol zenészek vannak, biztos, hogy lesznek koncertek is. 2014-ben még csak mi, táborozók voltunk a közönség, majd körülbelül a harmadik évre lett valóban fesztivál belőle, ahová már külföldről is jöttek diákok és tanárok.

Fotó: Demokrata/Vermes Tibor

– Kiket lehet ma egy komolyzenei fesztivállal megszólítani?

– Ez nagyon nagy kihívás. Fontosnak tartom a nyitást a fiatalabb generáció felé, ugyanakkor azt tapasztalom, hogy a gyerekek koncentrációja egyre rosszabb, miközben a zene, főként a komolyzene igényelné a fókuszt. Sajnos annyi minden vesz körül bennünket, hogy lassan már a saját gondolatainkkal sem tudunk egyedül maradni! Több élő közösségi programra lenne szükség, mert ez a virtuális társas magány nem jó irányba visz bennünket. Nagy kérdés számomra, hogy mennyi időnk van még nekünk, művészeknek?!

– A Bozsoki Zenei Fesztiválból mára Altalena Zenei Fesztivál lett, amelyet nyaranta Telkiben rendeznek meg. Honnan ered és mit takar az Altalena név?

– Van egy 10-12 fős, fiatal zenészekből álló közösségünk, amelynek a lényege, hogy egymást támogatjuk, közös koncerteket szervezünk. Amikor a nevet kerestem, fontos volt, hogy olyan szót találjak, ami kifejezi a zenét, a közösséget és az egyensúlyt. És lehetőleg A betűvel kezdődjön, mert azt a Google-kereső az elsők között adja majd ki! Egy olasz barátom javasolta az altalenát, amely hintát, libikókát jelent, vagyis éppen azt az egyensúlykeresést, ami nemcsak az egyéni életben nagyon fontos, hanem egy közösségiben is. A velük való együtt zenélésből nőtt ki aztán az Altalena Fesztivál, amit idén július végén rendeztünk meg Telkiben.

Korábban írtuk

– Egy komolyzenei fesztivál megszervezése amellett, hogy rengeteg munka, rengeteg pénz is. Kik támogatják a rendezvényt?

– Ez mindenkinek nehéz év volt, kevés volt a pénz, így a támogatás is. De reménykedünk, hogy vagyunk olyan értékesek, hogy megmarad az állami támogatás, mert a fesztivált csak akkor tudjuk folytatni! És, amikor azt mondom, hogy támogatás, nem feltétlen csak az anyagiakra gondolok! Telkiben ugyanis az egyetlen hely, ahol elférnénk, az a Pipacsvirág Általános Iskola épülete lenne, ám hiába kértük, nem nyitották ki nekünk a fesztivál idejére. Illetve kaptunk egy árajánlatot, amelyben egy olyan összeg szerepelt, amennyiért a New York-i Carnegie Hallt is kibérelhettük volna! Nagyon kellemetlen volt, hiszen emiatt öt-hat külföldi tanárt is le kellett mondanom! Mindez azért különösen érthetetlen számomra, hiszen az iskolának is egyfajta presztízst jelentene, ha olyan világszínvonalú művészek tanítanának és játszanának a falai között, mint Erika Geldsetzer, Tanaka Kendzsi, Penny Driver, Ian Fountain, Wally Hase, vagyis a londoni, a berlini, a bécsi, a müncheni zenei egyetemek nagy nevű professzorai. De a magyarok közül említhetem például Ránki Dezsőt, Klukon Editet, Berecz Andrást vagy Agócs Gergelyt. Nem szeretnénk itthonról elmenni, sőt, nagyon is szeretnénk Telkiben maradni, de azt sem engedhetjük meg magunknak, hogy miközben folyamatosan dolgozunk, nem tudjuk kifizetni azokat a neves fellépőket, akik ráadásul a nemzetközi árak töredékéért jönnek el hozzánk zenélni!