Andrei Kravchuk rendező szerint nagyon fontos beszélni a történelemről, a hazáról és az orosz tisztekről, mert hallatukra az embert magasztos érzések töltik el, és újra értelmet kapnak a kifakult jelszavak. Amiket csak mondogatunk, de nem tudunk alátámasztani semmivel, hiszen minden végtelenül szétbomlott már. Az Orosz Kulturális Minisztérium és az állami egyes csatorna sok pénzt rakott Az admirálisba, de a húszmillió dolláros költségvetést már régen behozta a film. Nem csoda, hiszen ki ne akarna látni egy olyan identitást, amit nem árnyal be majd egy évszázadnyi sötétség. Ez az Oroszország az az Oroszország, amiben szegénynek lenni akkor sem lehetett túl jó, viszont Dosztojevszkij, Puskin és a pétervári nagy generációk éltek benne.

Kravchuk a film minden egyes pillanatában tudatosítani akarja, hogy a morál nem veszett el végleg, s hogy az orosz lélek hajdanvolt szépsége, misztikuma, mindent meghatározó rezgései ma is pontosan leképezhetőek. Ehhez természetszerűleg olyan főhősre van szükség, aki kapcsolatot teremt a múlt és a jelen valósága között, még akkor is, ha egy életrajzi film mindig csak pont annyit tudhat, amennyit a nevezett hős tudott, s ami sok esetben nem üti ki a biztosítékot. Kolcsak rehabilitációját viszont már egy ideje megkezdték, pár évre szobrot állítottak neki, most pedig a Titanicra hajazó motívumkészlettel és dramaturgiával cizelláltan úgy állítják elénk, hogy éppen mi sem bánnánk, ha oroszok lennék, de leginkább, ha elénk is így tárnák saját múltunkat. Mert egy jól sikerült film nemcsak felmutat és elgondolkodtat, de vissza is térít önmagunkhoz, a hétköznapok csorbította egyéni morált dédelgeti.

Kolcsak admirális, aki előbb a japán-orosz háborúban, majd az I. világháborúban harcolt, hamar kiérdemelte II. Miklós kegyeit, és a Fekete-tengeri flotta parancsnokává választották. Ezután ismerte meg első tisztje feleségét, Annát, akivel közös szerelmüket a film nyilván vezérfonálként, de annál inkább ízlésesen mutatja be, a régmúlt korok nagyságának fényeivel övezve. A szó szoros értelmében, ugyanis Az admirális nem csupán jól felépített, de fényképeiben is ragyog. A szentpétervári ősz árnyalatait, a transzszibériai vasút kattogását vagy egy pezsgőspohár hangsúlyozott roppanását pedig a fiatalok megmozgatásául szánt látvány egészíti ki, markáns csatajelenetek, valamint technikai effektusok.

A nő (Elizaveta Boyarskaya) alapjáraton nőies és gyönyörű, van ereje is, s elszántan szerelmes támasz egy hófödte birodalmon, háborún és forradalmon át. Érthető, hiszen Kolcsak klasszikus hősként lép elénk, akinek az a funkciója, hogy mindenkinél nagyobb és jobb legyen, hogy tudja a kötelességét, és egyetlen hitétől semmi ne téríthesse el. A katarzis alapvető szabályai alapján így lesz nekünk jó, ha majd elbukik, mert nyilván el kell buknia, a történelem működése szerint.

Az Éjszakai és Nappali őrség Antonja, Konstantin Khabensky nélkül persze minden más lenne, valószínűleg az egyik legjobb orosz színész, aki maximálisan magában hordozza azokat a vonásokat, amitől hihetővé válik, hogy épp egy évszázaddal ezelőtti, megtörhetetlen gerincű emberféle.

Végül is mindegy hát, hogy Az admirális mi célból, hogyan készülhetett el, legyen szó politikáról, országimázsról, marketingről vagy bármiről, ami nem állja annyira az idők próbáját. „Minden idők leglátványosabb orosz filmje” ugyanis a látványnál és a keleti szokástól jóval eltérő színvonalnál is többet hoz, nem csupán az idők homályába burkolt, szép reményeket viszi vászonra, de az ember folytonos homályba boríttatott lényegét is.

Herbák Dóra