Összhangzat

– Egy baloldali aktivista és médiaszemélyiség az elmúlt szűk másfél évtized kultúrpolitikáját úgy értékelte, beleértve az Opera nagyszabású beruházásait is, hogy az csakis infrastruktúra-fejlesztésekben, rekonstrukciókban nyilvánult meg. Az elmúlt két főigazgatói ciklusára visszatekintve hogyan látja, valóban mindvégig előnyt élvezett a forma a tartalommal szemben?

– Ha valamit tűrhetően csinálsz, előbb-utóbb megvádolnak vele… Az Erkel Színház, Eiffel Műhelyház, Operaház után jön néhány hét múlva a Hajós utcai Üzemházunk is (a Simándy nevet kapja), haladunk képzési központunk, az Opera Campus terveivel, az Opera Emléktár ügyével is. Nem kis dolgok, kötelékben kell repülni hozzá a kormányzattal, a forma mégsem fontosabb. Sok struktúra, folyamat és szemlélet változott az Operán belül is, e munkának az építkezések csak szeletét jelentik. És kétszáz premier 12 év leforgása alatt: 2010-ben az Operaház zömmel rendszerváltás előtti, lejárt életciklusú törzsdarabokat vitt. Fura nem észrevenni fiatal tehetségek szerephez juttatását vagy a repertoárcserét, miközben megvoltak annak még a maga konfliktusai is.

– Miért?

– Stockholm-szindróma a poros elő­adá­sokhoz ragaszkodás. A sulykolásig agyonjátszott produkció foglyul ejti a nézőt, akinek tudatában a partitúra, tehát az alapzenemű előlapjára odatapad a rendezés, és elhiszi, hogy maga a mű sincs már meg az adott képi világ nélkül. Hogy azok ketten egyek, miközben dehogy. Egy remekmű – Aida, Bohémélet, Carmen, Don Giovanni, sorolom az ábécét – ezerféle ruhát ölthet fel, semmi sem árt jobban a megírt kottalapnak, mint a rendezés kanonizált változatlansága. A világ és vele a közönség brutálisan változik, az opera se zárhatja magára a formalinosüveg tetejét. A régi rendezéshez való kritikátlan kötődés rendkívül leszűkíti a látószöget. Az opera, szemben a prózai színházzal, amúgy is folyamatosan küzdeni kénytelen, hogy bizonyítsa, törzsrepertoárja dacára nem a múlt művészete, ugyanúgy a szellemi pezsgésé is. Leperegne még harminc év mozdítatlanul, és vége a műfajnak! Ha nem ismerjük el a művek azon jogát, hogy átöltözhessenek, akkor a kardoskodóknak azt javaslom, ne öltözzenek át ők se a következő három évtizedben, hordják ugyanazt a ruhát minden áldott nap, közben igyekezzenek fittnek, érdekesnek és kívánatosnak látszani. Nem lehet megtagadni a változás lehetőségét, eltorlaszolni az idő útját akkor sem, ha a mi műfajaink lassabban, megfontoltabban, általánosabb érvénnyel haladnak. 2001-ben lettem itt az igazgatóság tagja, legfontosabb pillanataim nem épületátadókhoz, hanem előadások születéséhez, kollégák csillagóráihoz, nézők reakcióihoz kötődnek. A tartalom elsődleges, de forma nélkül szétesne, a keretet, a hátteret meg kellett teremteni. Aki idén augusztustól folytathatja, komoly terhektől mentesül.

– A tematikus évadok bevezetése is ezt a belső struktúraváltást szolgálta?

– Negyven vadonatúj vagy újrafelfedezett magyar művet vittünk premierre, nem felejtettük el az opera és a tánc nagy hazai klasszikusait sem, ez a leglényegesebb. Építettünk francia repertoárt, történelmi adósságot törlesztettünk Richard Strauss-szal szemben, preklasszikus fókuszunk is lett, csak hazai erőkre támaszkodó Wagner-tetralógiát hoztunk ki: korábban elszervezték az Operaházból az Ybl-palota ormán álló félistent! Más metszetben is gondolkodtunk: elővettük nagy opusok ősműalakjait, szerveztünk keresztény évadot, foglalkoztunk a Faust-szöveg vagy Shakespeare operai összefüggéseivel, és soha fel nem adva a huzamosság intenzitását, növeltük a tánc súlyát a programban. Kiépítettük a Párizs és Moszkva közti tér legjobb klasszikus balett-társulatát, zenekar és énekkar szédületes fejlődésen, fiatalításon esett át. Mára mindhárom Közép-Európa legnagyobb és legtöbbet fellépő együttese. Eközben 250 énekes-táncos gyermek is nevelkedik körülöttünk. Ezt hívom igazi építkezésnek.

– A vizualitásra különösen kényes fia­talabb korosztály már másfajta látásmóddal közelít a színházhoz: részükről talán elvárás is, hogy egy darab látványosabb, izgalmasabb képi világot mutasson. Érezni ezt az igényt a közönség irányából?

– Amikor már telefonnal is minőségi videót forgatunk, nem elég a kopott háttérvászon. Az Operaház deszkázatán elfér a teljes Vígszínház épületköbmétere; elképzelhető, miért visz díszlet, jelmez akkor is pénzt, ha csak anyagáron számoljuk, hiszen mindent az Eiffelben gyártunk. Műfajhoz, múlthoz, épülethez, helyárhoz is az méltó, ha a végeredmény soha nem szegényes. Az új vizuális eszközöket használni kell, itt is az segít, mint minden nehezen eldönthető kérdésben: a jegyvásárló érdeke. Ahhoz pedig a sorokba kell képzelni a saját gyermekeinket. Ugye, nekik csak a lehetséges legigényesebbet adnánk?

– Az Opera főigazgatói székére kiírt pályázati időszakban vagyunk, újra és újra felvetődik a kérdés, világviszonylatban hol helyezkedik el a budapesti Opera. Mi jelzi, hogy egy intézmény bekerült az elit ligába?

– A világelit szűk, forrása irreálisan bő. New York, München, Milánó, Bécs, London nyolcszor-tízszer többet költ egységnyi nagytermi előadásra, internacionális művészgárdát válogatva. Az európai élvonal (Berlin, Hamburg, Párizs, Zürich, Barcelona, Moszkva, Szentpétervár) öt-hatos szorzóval működik hozzánk képest. Feltörekvőként az alattuk lévő régióban járunk, de már feljebb, mint a V4 operaházai. Ez volt a középtávú cél, és nemzeti alapon, magyarokkal működve érkeztünk ide. Négyszáz cikk jött rólunk 120 külföldi orgánumban. Három kontinens 28 országának 67 városában léptünk fel 211 estén: gyakorlatilag külön évadot bonyolítottunk le a világban és vidéken, alapfeladatunk mellett. És fogadtunk idehaza 200 magasan jegyzett külföldi művészt! Turnéinkat szinte mindig a meghívó fizette, ami nem magától értetődő ekkora truppoknál. Spanyol, svájci, német, olasz színházakkal, fesztiválokkal működünk együtt, mégis megjelent az egyik vezető portálon, hogy az Opera sehol sincs, nem jegyzik. Kevésbé csodálkoznék a vádon, hogy inkább túl sok a külföldi ambíciónk, annak legalább volna alapja. Ormótlan a támadás, hiszen a tények szerint a nemzetközi térben aktívabbak voltunk az elmúlt tizenkét évben, mint előtte az Operaház 120 éve alatt! Egy ideje látom, hogy valaki vöröslő fejjel mérgezi a kutat, ám ezzel a művészek, munkatársak teljesítményét is degradálja. Olyan hosszú listákkal reagáltunk, hogy ha végigolvasta az illető, akár penitenciául is szolgálhatott.

– A napokban nagy visszhangot keltett a The Guardian brit napilap tudósítása: kétes kontextusban értékelte az Operában bemutatott Háború és béke című Prokofjev-művet, és amire ön szintén cikkben válaszolt. Lehozták a válaszát?

– Úgy érveltek: nem történt tárgyi tévedés. Csak épp Magyarországot sikerült oroszéltetéssel összekenni, egy kétségtelenül létező és ható kultúrát megbélyegezni, még Tolsztojt is. Írásom lényege végül megjelent náluk, olvasói levélként.

– Árthat egy ilyen hangnemű cikk a magyar operajátszásnak?

– Nem, mert az álló tapsot is megírták. Az országnak viszont igen. Aki nem ismerős az operai szubkultúrában, tán hisz a cikknek. De a világ itt járt a múlt ősszel: javában folyt a háború, az Opera Europa ide hozta a konferenciáját. Mindent láttak, az Operaházat, az Eiffelt, Budapestet, a prosperitást. Értik az eredményeket, a korszakos elnök, Nicholas Payne itt adta át a stafétabotot. Tudják, mekkora szakmai tett a Háború és békét kiállítani – az irodalom legnagyobbja, sose játszották idehaza –, ráadásul Bieitóval, a világsztár katalán rendezővel, kazah karmesterrel, genfi jelmezzel, az Eiffelben készült díszlettel, csupa magyar művésszel – oroszul! Ilyet a szlávokon kívül más náció nem mer, és nem is tud: ez a nemzeti alapon álló magyar operajátszás képessége, vívmánya. Mire az interjú lejön, bemutatja a Bajor Állami Opera, onnan Barcelonába megy Csernyakov szintén új rendezése, tehát mások is észrevették, hogy 70 éve hunyt el a szerző. És velük nyilván semmi baja nem lesz a brit sajtónak. Szabadság van, magyarok ellen a lapokban lehet uszítani, de az operavilág jól lát a terepen – viszont, persze, hallgat.

– Egyre több példája akad, hogy napi politikai, vagy éppen sarkos ideológiák szemüvegén keresztül mondjanak véleményt darabokról, vagy száműzzék őket a repertoárból, ahogy nemrég egy német színház döntött az elavult szemléletűnek titulált A diótörővel kapcsolatban. Jót tesz a művészetnek ez a harcos attitűd?

– A néger baba miatt… A régi korok jobban értették a művészet lényegét, az absztrakciót. Ma ürügyet keresnek, hogy megsértődhessenek. A hattyúk tavában ott egy muzsika, hozzánk kötődő jegyeket hordoz. De nem csak csárdásból áll a magyar – tiltakozzunk? Ugyan! A klasszikus balettet gyakran ütötték fel különböző népek, hogy úgy mondjam, táncaival, módot adva sokféle jelmez, lépésanyag, hangulat, zene beemelésére. Persze mindegyik általánosít, ám egyik sem sért. A diótörőben a hercegi pár csodálja más kultúrák mozdulatait, muzsikáját: befogadó gondolat, mi értelme támadni?

– Második kört hirdettek az Opera főigazgatói posztja kapcsán. Megpályázza újra?

– Természetesen. Teljes erővel, komoly tapasztalattal vinném tovább a Házat. Nincs B tervem, másik állásom, bizottsági tagságom, ez a hazai kultúrában meglehetősen egyedi. Csakhogy a mienk a világ egyik legnagyobb operaintézménye, hatalmas vagyoni portfólióval, pompás repertoárral, és így ez a főigazgatás napi 24 órás feladat télen-nyáron, folyamatos döntések kreatív sorozata: ha valaki azt hinné, mellékesen meg lehet oldani, nagyobbat nem tévedhet. És persze e tiszt nagy tisztesség is, sose gondoltam volna első generációs értelmiségipalántaként Veszprémben, hogy Bánffy Miklós székébe leülhetek. Nem örökletes, bárki pályázhatja, ám én is ott leszek.

– Az első kört érvénytelennek nyilvánították. Mi történt?

– Új miniszterünk, Csák János az innováció embere. A nyár, az első körös kiírás óta eltelt időszakban ránk szakadt energiaválságra adott válaszokat, fenntartható terveket is kér; készséggel átdolgozom a 150 oldalas pályázatomat, a történtekre reagálni kell.

– Időközben nemzetközivé bővítették a pályázatot. Előfordulhat, hogy külföldi kerüljön az Opera-komplexum főigazgatói székébe?

– Akad rá példa, jellemzően a leggazdagabb operaházak esetén, amelyek nagy országok nagy kultúrájának nem egyedüli letéteményesei. Pesten emlegetjük Mahlert, Klemperert, Tangót, Failonit, Gardellit, Patanét, ám mind maximum néhai zeneigazgatók. Az intézmény első számú vezetője nálunk soha nem volt külföldi. A kiírásból világos a fő szempont: nemzeti opera- és balettjátszás, proaktív figyelem utánpótlásképzésre, vidéki, határon túli magyar operajátszásra, magyar művek retrospektív és kortársi, megrendelői színpadra állítására, magyar alkotók inspirálására. Magyar elvárásrendszer-zuhatag; akinek nem magyarul dobog a szíve, nehezen tudhatja abszolválni. Egy szem operaházunk univerzális kell legyen, de legfőképp magyar szempontokat érvényesíteni képes, nemzeti intézményként kell tovább is működnie. Itt Ybl és Podmaniczky szelleme vesz körül: anyag, ember és technika csak Magyarországról származhatott a szimbolikusan is magyar Operaház építésekor. Egyetértek az ősökkel, minden rokonszenvem és európai nívóra növelhető fizetés ellenére sem lennék alkalmas például a lengyel nemzeti érdeket olyan nívón szolgálni, mint a magyart.

– Mikor tervezik kinyitni az Erkel Színházat?

– Nincs zárva, bérelhető, csak a fűtést is meg kell fizetni. Ősszel ott játsszuk a János vitézt, tavasszal az István, a királyt, ilyen típusú művek oda valók, 1750 néző elé, és persze, lesz jó néhány befogadott produkciónk. Télre megint begubózunk, míg átfogó felújítása el nem jön: korszerűtlen a fűtésrendszere, az ott megspórolt pénzt inkább az Eiffel Műhelyház játékára költjük. No és persze az Operaházéra, ahol a világ egyik legváltozatosabb repertoárjával megyünk 12 hónapon át, nem lesz leállás. Ilyen se volt 140 szezon alatt!

– És ez rentábilis?

– Sőt, ez a kitörési pontunk. 2022-ben bevételi csúcsot döntöttünk, óriási az érdeklődés, és ha sokat játszunk, rendesebb fizetést tudunk adni a csaknem kétezer művésznek, munkatársnak, szerződéses kollégának, gyermekszereplőnek. Ehhez esti költség és helyárak finom egyensúlya szükséges, saját bevételből fizetjük a honoráriumok mellett a gyártást és a rezsi jó részét is. Létezik tehát belső keresztfinanszírozás, magunk tervezünk, építünk ingatlanjainkban, úgy olcsóbb. Csúcsra járatásnak most van értelme, haszna, ránk is fér a kultúra, ahogy elnézem. Az idén ötmilliárdos saját bevétel a reális cél, és nemcsak a ráfordítás nagy, az opera hatása is az. Nem szeretheti mindenki, de bárki szeretheti! Az opera tehát nem a sznoboké, a bakelitet hallgató vak elit gyertyafényes drága pezsgőjétől, pózaitól émelygek. A mienk összművészet, minden létező művészeti ág, hatalmas humán erőforrás és tudásanyag jelen idejű találkozásából kirobbanó értékélmény, egy óriási emberorgona összhangzása. Nem luxusodvakba kell húzódni óriás­plakát-tévéken digitális konzervekkel, hanem eljönni hozzánk, átélni saját, analóg érzékszervekkel. Ha rajtam múlik, Európa egyik kultúrfővárosából magát az európai kultúrát örökítjük át gyermekeink számára ezután is, és intézményünk bőven nagyobb marad, mint ekkora országnak lenni szokott. De teljes megtartó kultúránk, sportunk, tudományunk, művészetünk is ilyen: minden dimenzióban túlmutat fizikai önmagunkon. Abban hiszek, hogy amilyen mélyen kapaszkodik, olyan magasra is kell jutnia.