Pacifista

Erich Maria Remarque 1929-es önéletrajzi könyvét a mai napig az egyik legfontosabb pacifista regényként tartják számon, így aligha lehetett volna időszerűbb ismét filmre adaptálni. A történet néhány tizenéves német fiú életét követi végig, aki az első világháború idején a hősiesség és a hazafiasság pátoszától fűtve alig várja, hogy bevonuljon. Aztán hamar arcukra fagy a mosoly, amikor a lövészárkokban megtapasztalják a vért, a halált és az emberi élet jelentéktelenségét. A Nyugaton a helyzet változatlan egyszerre költői és kegyetlen: az elképesztő – és mozivászonért kiáltó – operatőri munka a földi poklot is festőivé varázsolja, amikor azonban a háború valódi arcát mutatja be, végtelenül naturalisztikusan, a maga természetességében ábrázolja a kíméletlen erőszakot. A két kontraszt dinamikája azonban idővel repetitívvé válik, mondanivalóját újra és újra aláhúzza, miközben a karaktereket nem rajzolja meg annyira, hogy igazán izgulhassunk értük. De valahol talán éppen ez a cél: nagyhatalmi szemszögből ők csupán feláldozható, szürke senkik. Németország egyébként ezt a filmet indítja a jövő évi Oscaron, így már csak az aktualitása miatt sem lenne meglepő, ha találkoznánk vele a díjátadón.