A pannó sokáig a képzőművészet egyik legnépszerűbb megjelenési formája volt: olyan nagyméretű, fából készített falburkolat, amely jobbára paloták termeit díszítette. Különösen népszerű volt Itáliában a kora reneszánsz idején, majd nem sokkal később a XVI. századi Franciaországban. A műfaj modern történetének fordulópontja Claude Monet tizenkét részből álló monumentális munkájához, a Tavirózsákhoz köthető. Az 1926-ban elkészült mű máig érvényes példája annak, miszerint az avantgárd irányzatok által nagy erővel felszínre hozott „illusztráció versus teremtés” kérdése még egy olyan képző- és iparművészeti műfaj esetében sem dönthető el könnyen, amelynek egyik hagyományos funkciója éppenséggel a díszítés. Ezt példázza Aba-Novák Vilmos Francia–magyar kapcsolatok című pannója is, amely az 1937-es párizsi világkiállításon nagydíjat kapott (rekonstrukciója szerepelt a MODEM Aba-Novák, a barbár zseni című tárlatán 2008-ban). A művész egyetlen hatalmas narratívában ábrázolta a magyar történelem francia vonatkozású, meghatározó eseményeit, ám a monumentális mű jóval több puszta krónikánál. Jó példája annak, hogy egy autentikus művészeti alkotás akkor is önálló világot teremt, ha „pusztán” ábrázol. A reflektálatlan, „rossz” mű pedig akkor sem képes megalkotni a saját világát, ha ügyes kezű alkotója „adekvát módon” másolja a „valóságot”. Ez utóbbi politikai megrendelések esetében különösen gyakori – márpedig a legtöbb, Magyarországon született pannó mögött tetten érhető a hatalompolitikai szándék (vagy utasítás). 1949–1956 között a hazai kommunista rezsim jelentős legitimációs szerepet szánt a közterekbe rendelt pannóknak (közülük a legfontosabbak láthatóak voltak a Szocreál-kiállításon).

Újabban országszerte egyre több helyen bukkan fel olyan közhasználatú térbe került giccses pannó, amely egy-egy sok pénzzel, ám vitatható ízléssel rendelkező megrendelő-üzletember konkrét kívánságai alapján jött létre – az egykori reneszánsz gyakorlat egyszerre kínos és komikus újraéledéseként. Ilyen jellegű művel egy nemrég megnyílt debreceni szállodában is találkozhat az érdeklődő. Ezért is aktuális megnézni és megmutatni: mifélék lehetnek ma Magyarországon azok a pannók, amelyeket nem dilettánsok, hanem képző- és iparművészek hoznak létre, ráadásul nem csekély erudícióval rendelkező üzletemberek és politikusok elvárásai, hanem saját kútfőjük alapján. Az itt látható kiállítás így jött létre.

A pannó műfaját a kiállítás tágan értelmezi: nemcsak a művészi, fából készült falburkolatot, hanem minden olyan nagyméretű – vászonra, farostlemezre, műanyagra vagy más hordozóra készített –, falra szánt művészi produktumot ide sorol, amelynek díszítő funkciója (is) van. Az alkotások többsége 2010-ben, erre a kiállításra készült.