Párhuzamos világok

– Rengeteget dolgozik, nemcsak mint író, hanem mint a Szeged folyóirat szerkesztője és két másik lap prózarovat-vezetője is. Honnan ez a hihetetlen munkabírás?

– Azért kicsit csalóka képet fest, hogy ennyire összeszaladtak most a könyvek, hiszen ez elsősorban a szerencse számlájára írható. Az Isten, ítéletet például jóval több mint tíz évig írtam, persze nem folyamatosan; a Sarki fény egy novellából kerekedett kisregénnyé az Isten, ítélet egyik szünetében; és a Mandola története is jó két-három év alatt született, nagyrészt már az Áramszünet után, jelentős részben az Isten, ítélet közben. Írni semmi esetre sem tudnék éjt nappallá téve, olvasni annál inkább. Bár ezen a tavaszon minden a feje tetejére állt, ugyanis költöztünk, Szeged-Alsóvárosról Szeged-Alsóvárosra, társasházi lakásból házba. Ez erősen meghatározza a mindennapjainkat a folyamat kezdete, tavaly december óta: házvásárlás, lakáseladás, felújítás és hasonló csemegék.

– A legutoljára megjelent Mandola története fülszövegében azt olvashatjuk, hogy válaszokat próbál találni az ezredfordulót közvetlenül megelőző és követő évek morális kérdéseire. Filozófus írónak gondolja magát?

– Nem. Viszont az irodalom mindig feszegeti a morális kérdéseket. Annak örülök, hogy olvasás közben valaki nem érzi ezt direktben, mert ez azt jelzi, hogy nem primer és tolakodó módon foglalkozom a hasonló problémákkal.

– Mindezt sokféle műfajban, hiszen a korábbi Áramszünet és a Sarki fény disztópiák, a XIV. században, Károly Róbert és Nagy Lajos uralkodásának idején játszódó Isten, ítélet történelmi regények, és akadnak mai társadalmi „drámái” is.

– Az az igazság, hogy az Áramszünet fülszövegébe azért került disztópia helyett az antiutópia szó, mert előbbiek manapság ugyan nagyon népszerűek, de az én könyvem csak a műfaj erős határeseteként értelmezhető. A Sarki fény pedig mindenekelőtt a mi lett volna ha? kérdésre alapozott ukrónia; talán kicsit sci-fi, és csak egészen csipetnyit disztópia. De azt hiszem, mindegy is a kategória, hiszen az irodalom mindig a mához szól, és valamilyen mértékben mindig korba ágyazott. Ez nem jelenti azt, hogy egy mű ne lehetne érvényes évszázadokon keresztül. Lehet, de ehhez arra van szükség, hogy a mindenkori mához szóljon.

– Könyvei hangvétele általában nem túl vidám, és hiányzik belőlük a cukormázas hollywoodi befejezés is. Talán az egyetlen kivétel Az érdemes, nemes Rózsasándor kalandjai, ami egy lazán összefüggő fejezetekből összefűzött „betyárpikareszk.” Eleve pesszimista a világ jövőjét illetően, vagy csupán realista típus, aki az írásaival szeretne minél többeket figyelmeztetni az emberiségre leselkedő veszélyekre?

– Azért talán nemcsak a Rózsasándor-könyvemben van humor, de teljesen igaz: nem érzek hurráoptimizmust az emberiség jelenét tekintve, jövőjéről gondolkodva. Attól tartok, elindult egy megállíthatatlannak, de minimum igen nehezen megfékezhetőnek tűnő folyamat, amely végleg és talán visszafordíthatatlanul fölszámolja azokat az emberi alapértékeket, amelyek szerint fajunk évszázezredeken keresztül élte az életét. És ez végső soron a kihalásunkhoz vezethet, ha nem is föltétlen fizikai értelemben. Inkább úgy, hogy poszthumánná válunk. Ez egy következő evolúciós lépcsőfok, vagy valami egészen más? Mi már nem tudhatjuk meg.

– Kicsit szűkítve a kört és a teret, az ötvenedik évéhez közeledve, szerkesztőként és íróként hogyan látja a mai irodalmat, a fiatal írók munkáit?

– Egyfelől teljesen egyetértek földimmel, barátommal és mesteremmel, Temesi Ferenccel, aki szerint manapság többen írnak, mint amennyien olvasnak. Másfelől igen tehetséges fiatalokkal találkozom, hogy a saját asztalomnál maradjak, a próza, különösen a rövidpróza területén. A regényírásban, amely sok koncentrációt és rengeteg munkát igényel, néhány kivétellel kevésbé sikeresek ezek az ifjak, de sok sajátos látásmódú, kitűnő novellát olvasok ifjú pályatársaktól. Ugyanakkor általános vélemény, hogy a prózához „érni kell”, vagyis a jövő e tekintetben igenis biztató.

– MMA-ösztöndíjasként jelenleg egy 1920-ban játszódó regényen dolgozik. Miért fontos ez az időszak?

– A történetnek csak az egyik szála játszódik 1920 környékén, a másik kettő 1820 és 2020 tájékán, mindhárom Szegeden. Kicsit családregény is lesz, hiszen ugyanannak a famíliának a három, különböző nemzedékekhez tartozó tagja a főszereplő, kicsit történelmi regény is, és egy kicsit krimi is, amennyiben lesz benne kevés gyilkosság és sok nyomozás. A nagy háború és az azt követő évek nagyon fontos, megkerülhetetlen időszak, és nem csupán nekem. Sorsdöntő az országnak, a nemzetnek és a szűkebb pátriámnak is. A traumákat természetesen föl kell dolgozni, de úgy tenni, mintha nem is lennének, ostobaság.

– Írói fejlődését figyelve mintha mind jobban kezdené az álmokat és/vagy az úgynevezett párhuzamos világokat beépíteni az amúgy hagyományosan felépített szerkezetű műveibe. Jól látom ezt a változást?

– Már az első regényemben, az óegyiptomi környezetben, Egyiptom késő korában játszódó Fekete földben párhuzamos világok vannak, egyiptomi–görög, régi dicsőség–hanyatló jelen, otthonosság–idegenség, férfi–nő, ez a törekvés szerintem a kezdettől fogva jelen van nálam. Bár az tény, hogy az elmúlt időszakban, ahogyan mind erősebben kettőződik meg az életünk, a virtuális és valóságos is, úgy egyre többet foglalkoztat a jelenség. A legutóbb megjelent Mandola történetéből sem hiányoznak a párhuzamos világok. És itt nem arra gondolok, hogy a főszereplő kedveli ezt a filozófiai irányzatot, hanem például a kilencvenes és a 2010-es évek párhuzamosságaira és merőlegességeire. Vagy éppen a párhuzamos magyar valóságokra.

– Az előbb szóba került Szeged városa, amihez igen hűséges. Hogyan formálta életét a szegedi életérzés?

– Esetemben a „Szeged-tudat” nem választható el a nemzeti elkötelezettségtől. Leginkább Szegeden érzem magam otthon, de Karancslapujtőn, Doroszlón, Brassóban vagy Nagykürtösön is összehasonlíthatatlanul jobb nekem, mint Bécsben vagy Münchenben. Erősen kötődöm a családomhoz, Szegedhez, a hazámhoz, az anyanyelvemhez. Én már csak ilyen avítt ember vagyok.