– Ezt nevezik üstökösszerű indulásnak…

– Ha valamilyen sikert értem el, nem álltam le, igyekeztem újabb dolgokat megvalósítani. Ha megrendelés nem volt, márpedig hosszú ideig nem volt, akkor a magam örömére készítettem szobrokat, amelyeket azután kiállításokon bemutattam, és ez egy idő után meghozta a gyümölcsét. 1994 és ’98 között folyamatosan pályáztam és díjakat nyertem, csak éppen a megbízásokat nem nekem adták. Hiába nyertem el az első díjat, a munkát nem kaptam meg. Ezek a megbízások baráti szálakon elmentek jobbra-balra, mindig másfelé. Nagyon kemény időszak volt, elgondolkodtam erősen, mit fogok csinálni, még az Expressz újságot is nézegettem. Akkoriban kőfaragókat kerestek a szegedi ’56-os emlékmű elkészítéséhez. Sikerült részt vennem a munkában, ez akkor kihúzott a bajból, majd jött a Millennium, abban az évben hét köztéri szoborra kaptam megbízást. Ez szép sikersorozat volt. Rögtön ezt követte egy szoborcsoport a Nemzeti Színház részére, majd a balassagyarmati Civitas Fortissima emlékmű elkészítése. A közelmúltban pedig Terény községben avatták föl a Szent-Györgyi-szobromat. A Terényhez tartozó Kiskér pusztán született a Nobel-díjas tudós.

– Balassagyarmati szobrának el van törve az alapzata. A felállítás előtt sokan azt hitték, véletlenül tört össze. Miért törött?

– Elsősorban a több részre szakadt Magyarországra utal. Ezt a szobrot Balassagyarmat mint Civitas Fortissima, a legbátrabb város kérte tőlem. Talán nem mindenki tudja, hogy Balassagyarmat a cseh csapatok 1919-es kiverése miatt kapta ezt a címet, amit azóta minden év január 29-én ünnepelnek. Az akkori városvédőkön múlott, hogy az országhatár nem került délebbre. Kitaláltam, hogy az egyik alak legyen Fortitudó, az Erő és a Bátorság erényének megtestesítője, aki legyőzi a gyávaság szörnyfiguráját. Szerettem volna azonban, ha egy kicsit a máról is szól a szobor, ezért úgy gondoltam, hogy tovább vetítem a talapzatra a figurák harcát és a legyőzött szörny alakja alatt széthasítom az alapot. Azáltal, hogy Fortitudó lelöki a szörnyet, összetöri a saját maga alatti kőtalapzatot is. Szól ez olyasmiről is, hogy egy háborúnak nincsenek győztesei és vesztesei, szerintem egy háborúnak csak vesztesei vannak.

– Azt írták önről, hogy a realizmushoz kapcsolódó hagyomány és az újítás ötvözete jellemzi a munkáit.

– A figurális szobrászat minden részletét nagyon szeretem. Az archaikus művészetet, a primitív, ősi művészetet, az egyiptomi művészetet. Ahol a figura megjelenik, azon a vonalon mentem tovább. Van azután a mai zaklatott világ, amelyben én is élek, és az ebből adódó érzések megfogalmazódnak a szobraimban, de azt nem felejtem el, hogy azért jelentkeztem a főiskolára, mert szerettem a szép formákat.

– Soha nem vonzották a nonfiguratív irányzatok?

– A pályám elején elkezdtem egy nonfiguratív vonalat, ami elég hamar véget ért. Unalmasnak találtam.

– Mik tetszenek ma jobban a nagyközönségnek, az absztrakt vagy a figurális művek?

– Egy nonfiguratív darabból adtam el a legtöbbet, amit tizennyolc éves koromban csináltam. Hogy mi tetszik, nagyon változó. Sokfélék az emberek. Egyébként a főiskolán az én évfolyamom után megszűnt a figurális képzés. Az, hogy nekem négy évig nem volt munkám, részben ennek is köszönhető. Az akkori művészetpolitika úgy vélte, erre a fajta irányzatra már nincs szükség.

– Soha nem vágyott egy kis megdöbbentésre, polgárpukkasztásra?

– A polgárpukkasztás szempontjából a művészek ma nehéz helyzetben vannak, szerintem már nem lehet polgárt pukkasztani. Andy Warhol volt az utolsó polgárpukkasztó, én úgy vettem észre, hogy azóta bármennyire igyekeznek a művészek ilyen téren, annyit tudtak csak elérni, hogy a civil ember, a művészetfogyasztó nem megy be a műterembe. Nem azért, mert felháborodik a látottakon, hanem mert kevésnek és ócskának tartja. Nem látja értelmét, hogy elmenjen és felháborodjon.

– A polgári értékrendhez hozzátartozik a művészetek szeretete is. Mit tapasztalt ezen a téren?

– Az elmúlt pár évben éreztem, hogy megnőtt az igény a művészetek iránt. Ez először a festőket érinti, mert az építkezések révén üres falak jönnek létre, amelyeket valahogyan dekorálni kell. Először posztereket raknak ki, azután különböző tucatképeket, de eljuthat oda is a tulajdonos, hogy egyedi és értékes képeket vásárol. A második turnusban jövünk mi, szobrászok, és egyszer talán elérkezünk oda is, hogy nem csak dekorációnak, hanem az életünk szerves részének tekintjük a művészetet.

– Többször dolgozott külföldön, egyebek közt az USA-ban, Hollandiában, Olaszországban. Hogyan sikerült kijutnia?

– Többnyire pályázatok útján. Mindig olyan pályázat útján, amit a külföldiek bíráltak el. Nagyon sok ösztöndíj jut el Magyarországra, de az esetek kilencven százalékában létrehoznak itthon egy kuratóriumot, amely elbírálja, ki kaphatja meg az adott utat. Ha jól emlékszem, ilyen esetben sohasem kaptam lehetőséget. Csak akkor nyertem, amikor ki kellett küldeni a műveket egyenesen külföldre, és nem volt Magyarországon előzsűrizés. Amikor kint voltam egy amerikai egyetemen, a mesterek és a diákok nézték, hogyan dolgozom. Gratuláltak, és azt mondták, milyen jó nekünk, európaiaknak, hogy ilyen gazdag kultúránk van, tudunk miből meríteni, náluk ez nincs, és nagyon szeretnének olyan szobrokat készíteni, mint mi Európában. Miközben ezt mondták, éppen akkor történt az, hogy Budapesten az európai karakterű oktatást megszüntették. Kijelentették, hogy azt kell csinálni, amit Amerikában csinálnak. Vezető művészettörténészek mondták, hogy mit kínlódunk itt mintázgatással, nézzük meg, mi megy Amerikában, és kövessük azt a vonalat. Most már Franciaországban is megszűnt a figurális képzés az egyetemeken, s nemrég felhívott egy ottani neves festő, hogy tanítanám-e a fiát szobrászatra. Így változik a világ: régen a magyar művészek Párizsba mentek tanulni, most pedig párizsiak jönnek Budapestre.