– Ön is ezt a szakmát tanulta?

– Nem, a melegburkoló szakmát tanultam ki Pécsen, de nem nagyon tetszett, gondoltam, jobb lesz édesapám mellett. A hetvenes évek elejétől vele dolgoztam betanított ácsként. Huszonegy évesen nősültem meg – hogy is fejezzem ezt ki -, elmentem vőgyereknek a feleségem családjába. Így az apósom keze alatt ismerkedtem meg a mezőgazdasággal, ő főleg sertéseket és hízómarhákat tartott.

– Bikákat hizlalt?

– Igen, 15-20 is volt egyszerre az istállóban, harminc évvel ezelőtt sokan foglalkoztak ezzel Magyarországon. Az olasz vevő minden pénzt megadott a magyar vöröstarka bikáért, annyira jó húsa volt. Két évvel később megvettem életem első traktorját. Nem ment simán, mert az volt a szabály, hogy magántulajdonban legfeljebb 26 lóerős gép lehet. Ezzel az öreg, kiszuperált masinával szántottam, vetettem bérmunkában, és kiegészítésképpen tűzifa-fűrészelésre használtam. Földet akkor még nem nagyon lehetett szerezni, hiába volt az embernek a téeszben sajátja, a vezetés hallani sem akart róla, hogy abból bármennyit is kiadjon. Minden családnak volt 1-2000 négyszögöl földje, azokon dolgoztam, azt még elnézték a téesz vezetői, akik akkor kiskirályok voltak vidéken. Minden faluban volt két-három fiatal, aki valami kis öreg erőgéppel megművelhette ezeket a földeket, amelyek a téesznek kicsik voltak. De ha valaki véletlenül két gépet tudott venni, azt már nagyon szemmel tartották, és nem nagyon mereven, de úgy finoman be-betartottak neki, nehogy tovább tudjon lépni. Meg lehetett belőle élni elég szépen, mert kellett a takarmány, mindenki állatokat tartott. Nem is tudták elképzelni az emberek, hogy valahol ne legyen 15-20 sertés és 4-5 hízómarha. Jobban is élt akkor a vidéki ember, mint most. Ahogy én látom, lassan már csak hobbiállatot fog tartani mindenki, mert az állattenyésztést tavaly padlóra küldték.

– A rendszerváltozással kezdődtek a bajok?

– Akkor még nem, még volt néhány jó év. Alig vártam a rendszerváltást, mert biztos voltam abban, hogy visszakaphatom az apósom 15 hektárját a téesztől. Amint lehetőségem volt, rögtön jeleztem, hogy igényt tartok rá, amiből kerekedett egy jókora vita, de végül belátta a vezetés, hogy csak a sajátomat kérem, így ki tudtam méretni. Ez volt az első lépés, amikor már éreztem, hogy kicsit előbbre juthatok, hiszen annyi földből már meg tudott élni egy család. Akkor 20 hektárból jobban éltem, mint most a százból. Az Antall-kormány ideje alatt hozzávásároltam még a környékbeli falvakból vett kárpótlási jegyekből. Akkor a földművelést már élethivatásnak tekintettem, igyekeztem minél több földet venni, és így lassanként hízott fel a birtok a mostani száz hektárra. Takarmányt termesztettem az állataimnak, így érte meg hizlalni. Ha felvásároltam volna a terményt, az felért volna egy öngyilkossági kísérlettel. Hol jobban, hol rosszabbul jövedelmezett a sertéstartás, de évente négy-ötszázat le tudtam adni, így ment ez egészen a tavalyi évig, amikor mindenféle állattartást megszüntettem, mert el kellett gondolkoznom rajta, érdemes-e vállalni a kockázatot. Bár a régi parasztember mindig azt mondta, akkor jövedelmező a földművelés, ha az ember a takarmányt vissza tudja etetni bőrbe, ahogy errefelé mondják, mert akkor megduplázza magát.

– A megmaradt téesszel milyen a gazdák kapcsolata?

– A szomszédos falu téeszében, amelyet az első adandó alkalommal hét részre szedtek a főnökök, a központi vezetés hamar belátta, hogy nem lehet háborús viszonyokat teremteni, csak azért, mert ők nagyüzem, mi meg kisgazdák vagyunk, így velük normális kapcsolat alakult ki, befogadják a terményünket, persze tárolási díjért. Az itteni már kicsit másképpen viszonyul hozzánk, diktatórikusabb módszerekkel próbálkozik. Én gazdálkodom most a legtöbb földön itt a faluban, ezért a vezetője, akit én csak Rákosinak hívok, úgy érezte, hogy keresztbe kell tennie nekem. A közösben lévő, tagoktól megvásárolt földemet nem akarta kiadni, végül pereskednem kellett érte – három pert is megnyertem. Nagyon kemény viták voltak, hosszú civakodás árán jutottunk el idáig, de még most is úgy érzi, hogy itt teljhatalmú úr. Erre én azt mondom, hogy magas lóról lehet nagyot esni.

– Most hogyan hasznosítja a földet?

– Búzát, kukoricát arattam, de még nem adtam el egyiket sem. Mindenki vár az uniós csatlakozás előtt megígért intervenciós felvásárlásra, de ahogy én a mostani pénztelenséget elnézem, lehet, hogy nem lesz ebből semmi. Ez csak mézesmadzag volt, amit a gazdák szája előtt elhúztak. Három éve megalakult a szomszéd községben egy gazdakör, amelynek huszonnyolcan lettünk tagjai, én is beléptem, mert úgy láttam, hogy valahova tartozni kell. Tudniillik nem volt a magyar mezőgazdaságnak olyan egységes érdekképviselete, amelyik fel tudott volna lépni bármelyik politikai erővel szemben és el tudta volna mondani, hogy vegyék már észre, milyen nagy baj van vidéken. A rendszerváltás óta csak az Antall-kormány alatt volt három-négy év, amikor jól meg lehetett élni a mezőgazdaságból. Akkor ugyanannyiért tudtuk eladni a terményt, mint most, pedig azóta micsoda infláción ment át az ország! Az alatt a három hét alatt, amit a gazdatüntetés miatt Budapesten töltöttem, rájöttem, hogy ennek a kormánynak a politikája semmi másból nem áll, csak hazugságból.

– Mi vitte föl az embereket Budapestre?

– Jöttek mindenfelől a hírek – mert a gazdakörök nagyon tartják egymással a kapcsolatot -, hogy nagy baj van, nagy baj van, de persze éreztük ezt már tavaly is. A csatlakozás után semmi nem úgy mozdult meg, ahogy azt megígérték. Olyan érzése volt az embernek, mintha teljesen megállt volna az élet. Az uniós szabályok szerint kötelezően fizetendő támogatások nem jöttek, már nem tudtunk tervezni, mert nem láttunk előre. Hamar kiderült, hogy az ország minden pontján fel vannak háborodva a gazdák, hogy miért nem lépünk már fel a kormánnyal szemben, hiszen közeledtek a tavaszi munkák, szántani-vetni kellett. Gondoltuk, ha már nem adja ki a jussunkat, legalább álljon ki elénk és mondja azt, hogy elköltöttük a pénzt, nem tudjuk odaadni, de akkor azt is mondja meg, mire költötte el. Végül akkora volt már az elégedetlenség, hogy fölmértük, hány gazda lenne, aki az erőgépével Budapestre vonulna. Mind többen és többen jelentkeztek, olyanok is voltak, akik szívesen jöttek volna, de már nem volt pénzük erre sem, hiszen a leggyengébb erőgéppel is 40-50 ezer forintba kerül egy pesti útra csak az üzemanyag. Amikor eldöntöttük, hogy indulunk, egy pécsi rendőr alezredes jött ki a kollégájával és tájékoztatott, azt mondta, ő szeretne minket fölvezetni Budapestre, mert neki ebben gyakorlata van, és ő is szeretne visszahozni. Úgy éreztem, szimpatizál velünk, minden gazdát megkért, hogy alkoholmentesen jelenjen meg, és olyan géppel, ami a közúti forgalomban részt vehet. Az elindulás reggele csodálatos volt, bár kicsit tartottunk tőle, hogyan fogadnak minket a budapestiek, de amikor egész napos menet után beértünk a Felvonulási térre éjjel 1 órakor és láttuk, mennyien várnak ott, főleg idősebbek, meleg teával, kávéval, de nagyon sokan ajánlottak fel szállást is, tudtuk, hogy fölöslegesen aggódunk. A szállást első éjszaka még sokan nem fogadtuk el, mert úgy gondoltuk, inkább a traktorban alszunk, hogy tudjuk, mennyire van biztonságban. Mikor bevonultunk a térre, láttuk, mennyi gép áll már szépen egy vonalban, nem is értettük, hogyan lehetett ezeket így bevezényelni, de rájöttünk, hogy nem kell ehhez nekünk sem parkolóőr, sem madzag, mert annyira fegyelmezett volt mindenki – felemelő élmény volt. Reggel aztán elkezdtünk ismerkedni a többi gazdával, hiszen személyesen még az országos vezetést sem ismertük, akkor derült ki számunkra, milyen átgondoltan, alaposan szervezték meg az egészet. Végig a tárgyalások során látszott a vezetésen, hogy kitartóak, sem csőbe húzni nem fognak minket, sem feladni nem fogják. Minden este beszámoltak róla, mit végeztek aznap. A tárgyalás elég nehezen döcögött, hamar láttuk, hogy kifárasztásra megy a dolog. Volt egy réteg, amelyik ezt nehezen bírta, főleg a győriek. Volt olyan is, hogy egyes gazdáknak elfogyott a türelmük, próbáltak közöttünk pánikot kelteni, egyszer még az is elterjedt, hogy Molotov-koktélokat fognak dobni a traktorok közé. Akkor lett egy kisebbfajta riadalom, mert ezeknek a gépeknek a többsége még nincs is kifizetve, ha pedig valami baja esik, a gazda nem tudja kitermelni az árát, és a bank lekapja a tetőt a feje fölül. Éjszakai őrjáratot szerveztünk, de az ott lévő rendőrök is félóránként-óránként végigsétáltak a traktorsoron, nekik is nagy elismerés jár, tényleg nagyon rendesek voltak. Nekem rendezőként nagyon oda kellett figyelnem, hogy kit engedek magunk közé, bár negyedik-ötödik nap már ismertük egymást arcról, nem volt könnyű kiszűrni a nem oda valókat. Hajléktalanok is jöttek sokan, nem nagyon küldtük el őket, adtunk nekik enni. Csodálatos volt látni, hogy a budapesti nép mennyi élelmet hoz, mennyire rokonszenvez velünk. El se tudom mondani, mennyire hálásak vagyunk ezért. Fölállítottak ott egy gulyáságyút is, amiben napi 5-600 adag étel főtt, úgyhogy a harmadik-negyedik naptól már nem is igen került pénzünkbe az ottlét. Igyekeztem mindig a sátor bejáratánál lenni és láttam, hogy félve jönnek a kis csomagjaikkal, hogy hol adhatnák le. Egy idő után már annyit hoztak, hogy külön meg kellett szervezni az átvételt, a raktározást és a szétosztást. Volt olyan úr, aki megjelent egy láda Pick-szalámival, letette és már ment is, jóformán meg sem tudtuk neki köszönni. Volt, aki pénzt hozott, így az adományok fogadását is külön meg kellett szervezni, hogy mindenki kapjon róla átvételi elismervényt, úgy tudom, három hét alatt 15 millió forint gyűlt össze. Ez elég sokat elmond a budapestiek rokonszenvéről. Érdről például megjelent egy vállalkozó, lerakott 5 mázsa narancsot és azt mondta, amíg itt vagyunk, minden héten hoz ennyit. És valóban, minden héten hozott 5 mázsát. Nem győzték kérdezgetni az emberek, hogy mire van szükségünk, mit hozzanak, mivel támogassanak, de nem kértünk mi tőlük semmit, elég volt az a szeretet, amit kaptunk. Pékek jöttek minden reggel kenyérrel, zsömlével, hatszáz kiflivel, el se tudtuk képzelni, hogy így lesz. Sokan egész nap ott voltak közöttünk, azonkívül délelőtt inkább a nyugdíjasok jöttek, délután 4-5 óra felé pedig a munkából jövők. Rengeteg okos, értelmes, kíváncsi ember jött közénk, akiket érdekelt, mi van vidéken, mert nem tudtak semmit. Nem győztünk beszélgetni velük. Ahogy mi sem tudunk semmit arról, mi van Budapesten. Most valamennyit láttunk belőle, hogy mi van, de én azt mondom, amíg ez a város meg nem változik, többet már nem is akarok látni belőle, mert már egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy főváros. Mintha most már nem is az ország dísze, hanem a szégyene akarna lenni. Mióta hazajöttünk, gyakran beszélgetünk egymás között a tapasztalatokról. Én azt szűrtem le, hogy az ottani emberek nagyon erősen várják, hogy valami nagy változás történjen. Láttuk rajtuk, hogy pontosan azt érzik, amit mi, hogy az ország csak sodródik, és nem jó irányba. Amikor 14-én reggel 6 órakor elindultunk haza, hatalmas tömeg vett körül bennünket, zászlókkal integettek és kiabáltak, hogy ne menjetek haza, gazdák, maradjatok. De mi nem politikai célokkal mentünk a fővárosba, ezért nem akartunk 15-én is ott maradni. Enélkül is érzi az agrárvezetés, hogy nincs a helyzet magaslatán. Több újságban is megjelent, hogy az uniós támogatások felhasználását illetően a létra legalsó fokán vagyunk, csak töredékét tudjuk igénybe venni annak a pénznek, amit kaphatnánk. A csatlakozás fél év alatt teljesen tönkretette a sertés- és marhatenyésztést, most úgy látszik, a növénytermesztés volt soron, ezt akadályoztuk meg.