Reneszánszát éli ma a népzene és a néptánc, de már nem szülőhelyén, a falvakban, hanem a városban. Igaz, az urbánus világ megszelídítette, s saját képére formálta ezt a kultúrát, hiszen a népzene jórészt inkább feldolgozásokon keresztül jut el a közönséghez. Jó példa erre Palya Bea vagy a Csík Zenekar felfelé ívelő népszerűsége, és a sztárcsapattá vált Herczku Ágnes, Bognár Szilvia, Szalóki Ágnes fémjelezte trió. Bár tegyük hozzá, e bulvárvilágból ismert „sztár” kifejezésnek a baráti viszonyokon nyugvó népzenei világban nem sok értelme van, mert kilépve a szélesebb közönség elé már merőben más hierarchiában találja magát a művész. Ám ebben a világban is igény van a tartalmas, autentikus gyökerekkel rendelkező muzsikára, hiszen a Sziget Fesztivál színpadain jó pár éve helyet kapnak a műfaj képviselői. A néptáncot eredeti formában csak a táncházban találhatja meg a szórakozni vágyó, kivétel persze az autentikus alapokon álló modern stílus színházi adaptációja, de ez egyelőre rétegművészet.

Kétségtelenül nehezebb a szélesebb közönség felé nyitni e műfajban, ám azért erre is akad példa. Így a közszolgálati tévécsatornán futott az Örömtánc című produkció, amely pontosan a néptánc felfrissítését, népszerűsítését szolgálta, élvezhető, szimpatikus produkciókkal. Szintén a népzene, a világzene és a jazz számára kívánt bemutatkozási lehetőséget adni a kilencvenes évek elején alakult Fonó Budai Zeneház. Színpadain a magyar népzene és néptánc eredeti művelői, a falusi zenészek, táncosok fordultak meg, népzenei legendákat is megismerhetett a közönség, elég csupán a nemrég elhunyt a kalotaszegi prímásra, Fodor „Neti” Sándorra, vagy a gyimesi Zerkula Jánosra gondolni. E kulturális misszió mellett igyekezett külsőségekben is újító lenni az intézmény. Az ősi motívumokat felhasználó, egyedi dekorációs megoldásokkal díszített belső terei segítettek megteremteni azt a különleges atmoszférát, amely a Fonó sajátja.

De akadtak problémáik is bőven, öt éve úgy tűnt, be kell zárniuk a kaput. Látogatóik java elpártolt, s financiális gondok is tetézték az amúgy sem túl rózsás helyzetet. Tizenöt év után a Fonó ismét válaszút elé ért. Kérdés, tud-e nyitni a nagyközönség felé, s fel tudja-e venni a versenyt a gombamód szaporodó folkkocsmákkal és a népzenei alapokon álló, nem mindig igényes, ám annál népszerűbb zenei különlegességeket kínáló szórakozóhelyekkel.

– Nem titok, új fejezetet szeretnénk nyitni a Fonó életében, s a cél az, hogy minél szélesebb körből becsalogassuk az embereket – mondja Telegdy Balázs, a Fonó igazgatóhelyettese. – A szeptember első szerdáján útjára indított Utolsó Óra táncházi sorozatban nagy néprajzi tájegységeket mutatunk be elsősorban az adott hely táncdialektusaira koncentrálva, de az ott élő embereket, tájakat, népszokásokat is megismerheti a közönség. A táncházról az a kép él, hogy egy nagyon zárt csoport, amelyben mindenki ismer mindenkit, és külsősként nehéz bekerülni közéjük. Ez igaz is, de szeretnénk rajta változtatni. Teljesen kezdőket is várunk a néptánc- tanfolyamra, akik a legjobb táncegyüttesek vezető művészeitől tanulhatják meg az alapokat, és a táncházas közönséggel bulizhatnak este. A szakma is jelen lesz, remek lehetőség, hogy a táncegyüttesek tagjai egymással találkozzanak, tanuljanak egymástól.

Ez a program próbája részint a táncház, részint a Fonó életképességének, hiszen az utóbbi időben elpártoló táncházasok elsősorban azt vetették a szervezők szemére, hogy a kiszámítható táncházi muzsikálás helyett inkább örömzenélés folyt a kocsmában, és addig a táncosok kénytelenek voltak a büfében várakozni. Ezen is változtatnak a fonósok, több zenekar lesz, két helyen is lehet majd táncolni.

– Arra teszünk kísérletet, hogy a táncház, ami egyébként a közösségről, az együttlétről szól, ne csupán üres mulatozás maradjon – teszi hozzá a Fonó igazgatóhelyettese. – Azért is érdemes közelebbről megismerkedni az öt tájegység táncaival, mert páros táncok leképezik a tradicionális értelemben vett férfi-női társadalmi szerepeket. A férfi a kezdeményező, az aktív, míg a nő a passzív fél, aki jelenlétével, mozgásával díszéül szolgál partnerének. Érdekessége még e táncoknak az is, hogy vannak kötelező, megkötött formák, lépések, kéztartások, ám a férfi fantáziájára van bízva a variálás lehetősége, ami kreativitást igényel, szemben például a délszláv néptáncra jellemző kötött sortáncokkal.

Az Utolsó Órás táncházakban a néptáncosok közül például a Jászság-, és a Bartók Táncegyüttes művészei tanítanak, a zenét pedig a táncházi élet legjava szolgáltatja. Itt lesz a Csík Zenekar, a Téka, a Méta, a Bekecs, a Dűvő és a Tükrös is. Mindannyian már több évtizede muzsikálnak az ország táncházaiban épp olyan lelkesedéssel és derűvel, mint a kezdetekkor. A húszéves Csík Zenekar az elmúlt években országos fesztiválok meghívottjaként sikertörténetét éli.

– Szeretjük a táncházi muzsikát, mert közvetlenebb a kapcsolat a zenész és a táncos között, nincs megkötés, hogy mennyit és hogyan kell muzsikálni, nincs erősítés – mondja Kunos Tamás, a zenekar brácsása. – Akusztikus zene ez, amihez nem kell hangtechnikus, a zenészekre van bízva minden, s ez nagy könnyebbség.

Talán a népzene iránti mély szerelemnek az is az oka, hogy bár sok zenekar próbálkozik mostanság népzenei feldolgozásokkal, a Csík azon kevesek közt van, akik autentikusan nyúlnak a témákhoz. Hitelesek tudnak maradni akkor is, amikor az alternatív rockzene élvonalához tartozó Kispál és a Borz vagy a Quimby dalainak átdolgozása kerül ki a kezük alól. A Kor falára című lemez 2001 őszén született. Csík János, a prímásuk fejéből pattant ki, hogy mi lenne, ha egy észak-mezőségi lassú cigány táncot nem a hagyományos közegében és ritmusában szólaltatnának meg, hanem egy szving alappal játszanák el. Innen indult ez az izgalmas kirándulás, amely tart a mai napig.

Az új, Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen című lemezükön szintén feldolgozások kaptak helyet, ugyanis a zenekar autentikus népzene mellett még két utat jár, az egyik az alternatív rockzene átültetése autentikus hangszerekre, míg a másik a saját feldolgozások, amelyek modern hangszerelésben, az eredeti dallammal fogalmazzák újra a régiek muzsikáját. Ám nemcsak a zene kaphat új impulzusokat, hanem a néptánc is.

Kunos Tamás el is mesél egy történetet arról, hogy a városi életben az újra feldolgozott zenéjükre akár új táncok is születnek: – Egy ilyen pillanatnak szemtanúi is voltunk Szegeden, ahol egy ifjúsági fesztiválon a fiatalok az alternatív zenei átdolgozásainkra egy sajátos, új néptánc vagy modern tánc keverékét ropták. Ezt látni meglehetősen furcsa, de jó érzés volt. Biztosan lesz ennek folytatása akár színpadon is, de csak fél évszázad múlva lehet igazán értékelni, hogy hova fejlődik. Célunk, hogy e muzsikával megszólítsuk a fiatalságot, ám ez a műfaj, népszerűsége ellenére olyan penge, amin meg kell tanulni táncolni. Figyelni kell, hogy az ember ne legyen populáris és a jó ízlés határain belül mozogjon, de a szakma se fújjon ránk nagyon. Cél, hogy ez a muzsika élő maradjon, s ha ennek az az ára, hogy egy kicsit át kell hangszerelni, hát legyen. Sose felejtsük el, hogy a falusi zenészek is befogadók voltak, ha új dallamot kért tőlük a közönség.

(ana)