Hirdetés

Somossy Károly a századelő különleges figurája volt, bohém aranyifjú, művészi és üzleti vénával megáldott orfeumtulajdonos, akinek története tökéletes alapanyagul szolgál a Budapesti Operettszínház megalapításának századik jubileumát ünneplő darabhoz. Merthogy Somossy 1894-ben alapította meg Orfeumát, amelynek helyén 1923-ban épült fel a mai teátrumi épület. Az előadás hármas szereposztásban, három egymást követő premierrel futott november 17-én, 18-án és 19-én este. A teljesség igénye nélkül, Somossy szerepében Dolhai Attila, Homonnay Zsolt, Nagy Lóránt, Árminaként Fischl Mónika, Lukács Anita és Füredi Nikolett, Cecíliaként pedig Kiss Diána, Bordás Barbara és Lévai Enikő lépett színpadra.

Az Orfeum mágusa Kiss B. Atilla igazgató felkérésére született, a librettót Orbán János Dénes írta, a zene Pejtsik Péter zeneszerzőt dicséri, a rendező-koreográfus pedig Bozsik Yvette. Az alkotók kétségkívül a magyar operett legszebb hagyományait felelevenítő és abból egyébként bőséggel merítő darabot készítettek. Amolyan zenei idézetként felcsendül számos neves operettdallam parafrázisa, sőt operai utalások is színesítik ezt a világot: Somossy neje például az Éj királynő bosszúáriájának egy rövid részletét is elénekli, miközben felelősségre vonja a férjét, merre kujtorgott az éjjel. Mindezzel akarva-akaratlanul érzékeltetik, hogy az operett énekeseinek klasszikus zenei képzettségre, már-már operaénekesi kvalitásokra, na és persze táncos tudásra és színészi képességekre is szükségük van. Az Árminát alakító Lukács Anita e műfaji kívánalmakhoz méltó énekesi teljesítményt nyújt, Homonnay Zsolt Somossyként ugyancsak olyan erővel és átéléssel énekel, hogy beleremegnek a falak, de említhetnénk Laki Péter Zdénkóját is, aki nemcsak énekesi, de színészi kvalitásairól is tanúbizonyságot tesz, még akkor is, ha a bumfordi mágnás igazán hálás komikus szerep. Pejtsik Péter zenei fantáziája és kreativitása pedig igazán lenyűgöző: sikerült olyan zenei anyagot összeszőnie, amely tökéletesen idézi az operett nagystílű, csillagporos, mámoros világát a sírva vigadó magyaros zenei motívumokkal, a szenvedélyes duettekkel vagy éppen humoros, nevetésre ingerlő, komikus dallamokkal együtt.

Az Orfeum mágusa történetének szereplői között ennek a világnak az egykor valóban élő alakjai is felbukkannak: Carola Cecília, a Csárdáskirálynő, a korszak ünnepelt dívája, akiért férfiak százai ölték magukat a Dunába vagy Lazarovits Zdénkó, a bácskai nagybirtokos, a kissé tanulatlan, ám mesés vagyonú mágnás, aki úgy mulat, mintha sosem lenne holnap, és fene nagy kedvében olykor egy köteg százkoronásra is rágyújt. Vagy a féltékeny mulatótulajdonosok, akik egyre fortyogóbb gyűlölettel figyelik ellenlábasuk sikereit, majd kezüket dörzsölve örömködnek afölött, mikor Somossy végre tönkremgy A cselekmény ugyancsak tartalmaz valóságos elemeket: Somossy a mai Műegyetem területén valóban felépítette a Konstantinápoly Budapesten nevű vigalmi negyedet, amelyet egy nyári szúnyoginváziót követően, hatalmas veszteségekkel volt kénytelen bezárni.

Korábban írtuk

Az Orfeum mágusa a valós elemek mellett persze mese is a különc Somossyról, aki megtanítja egész Budapestet mulatni, és aki még az ördöggel is szövetkezik a hőn vágyott sikerért. Szeretőket tart, köztük Cecíliát, a korszak díváját, majd egy hirtelen sorscsapás hatására ráébred az élet valódi értékeire. Merthogy a színpad az illúziók világa, az élet groteszk tükörképe, a főszereplő jellemfejlődésének pedig éppen az a kulcsa, hogy ráeszmél: az igazi értékeket odakint kell keresni, a valódi világban. És ahogyan az a mesékben általában lenni szokott, a történet végével mindenki rátalál a párjára, valódi életfeladatára, a gonoszok pedig hoppon maradnak. A rendező pedig mindezt olyan kedvesen, szerethetőn tolmácsolja, hogy kételkedés nélkül elhisszük a közhelyeket arról, hogy a szerelem mindent legyőz, és hogy a pénz nem boldogít. A humor pedig nemcsak a frivol poénokban csattan, hanem a szürreális rendezői ötletekben is, mint a szúnyoginvázió kezdetét jelző jókora szúnyog váratlan felbukkanása és izgága tánca az ide-oda lengedező drótkötélen, vagy Lazarovits Zdénkó papírrózsákkal díszített életnagyságú elefántja, amelynek hátán az Orfeumba érkezik.

Apropó frivolság: ha valami, akkor a prüdéria aztán tényleg távol áll ettől a világtól, jó példa erre a Barrison lányok sikamlós számának sikere, akik ugyancsak valós szereplői voltak Somossy egykori Orfeumának. És mindezek mellett vagy éppen ennek ürügyén Az Orfeum mágusa a művészet örökkévalóságáról is mesél, színpadán ott nyüzsögnek a művészetet jelképező bohócok, komédiások, a commedia dell’arte figurái, és ott festeget a párizsi festőművész, az orfeum miliőjét olyannyira kedvelő Henri de Toulouse-Lautrec is, míg Boros Misi zongoraművész alakításában még a halhatatlan zeneszerző alakja is felbukkan, zongorán játszva egy-egy ismerős melódiát, a finálé előtt pedig bemutatkozik: Kálmán Imre.

A grandiózus díszlet F. Kovács Attila érdeme, aki az egykori Orfeum színpada mellett megidézi a Konstantinápoly Budapest negyed mesés, ezeregyéjszakát idéző, keleti hangulatú helyszínét, a lopott csókok és szerelmek vagy épp az orgyilkosságok titokzatos világát, a Ligetet vagy a főszereplő jellemfejlődésének színeváltozását is jelképező Rókus-kórház hófehér-arany, art deco stílű enteriőrjét. E díszletben ráadásul csodásan érvényesülnek Berzsenyi Krisztina egyszerre korhű és meseszerű jelmezei.

Az előadás méltó a műfaj hagyományaihoz. Más kérdés persze, hogy a megújítására tesz-e kísérletet. De talán nem is biztos, hogy kell. Hiszen az operett mindaz, amit Az Orfeum mágusa elénk tár: az aranyporral telehintett illúzió világa, halhatatlan slágerekkel eldalolt mese, ami kiszakít a valóságból, miközben némi erkölcsi tanulsággal is szolgál. Ez a darab ráadásul még a műfajt egyáltalán nem kedvelők számára is szórakoztató lehet – és ennél aligha kívánhat többet egy jó előadás.