„Elvont díszítményeire nem a mértani számítás a jellemző, hanem az ötletesség, a fordulatosság, a közkeletű elemek összeszövésének gazdag változatossága, a keleties álomszerűség és végül a stíluskötöttség betartásán belül a szervetlen elvontságból való szabadulás igyekezete, mely a mértani jellegű dísznek is kézzel fogható növényi értelmet szerez” (Fáy Aladár).

Bár Európában sok helyen (Skandináviában, Lengyelországban, Ukrajnában) festegetik házaik külsejét és belsejét, de az egészen más, mint a sajátos népművészeti forma a Kárpát-medencében, amelyet „pingálásnak”, a Szilágyságban „babozásnak”, Kalocsa környékén piktorálásnak, azaz falfestésnek neveznek. Története alig ismert, hiszen a régi parasztházak jelentős részét lebontották, átépítették vagy – a vert falú építmények – elpusztultak.

A szobák falainak népi motívumokkal való kifestése a magyar lélek ornamentikus vágyából született; a magyar ember ismerős világban akarja tölteni mindennapjait; nappalait és éjjeleit. A pingálás, vagyis a szobák kifestése akkor vált gyakoribbá, amikor a pénzben nem bővelkedő parasztasszonyok a boltokban meg tudták venni az olcsó festékporokat – a „dekás festéket”. A többi eszköz már nem okozott gondot, hiszen az alapozást a határ szélén szedett fűmeszelővel, rongy- vagy gyapjúcsomóval, akár bundadarabbal, a motívumokat pedig a disznóból kihúzott sörtéből vagy a tehén farkából levágott szőrből készített virágmeszelővel festették ki; a mennyezetre pedig az alapozást „fellabdázták”. Az oldószer és a rögzítő tej minden házban akadt.

Hazánkban pingálóművészetünk a Kalocsán és környékén élő potáknál érte el a legmagasabb szintet. A kalocsai népművészet korai, úgynevezett parasztstílusa jelent meg a népi falfestésen. Részletes beszámolót erről Simonyi Jenő írt 1882-ben. A kalocsai – és Kalocsa környéki (Homokmégy, Öregcsertő, Szakmár stb.) – pingálások kezdetben a festett bútorok mintázatából indultak ki; az első pingáló asszonyok a bútorfestők közül kerültek ki. Először csak a szoba és a konyha fehér falának felső szegélyére húztak színes sávokat, amelyeket tarka virágos minták kereszteztek, a pitvar, a katlan- és a kemenceszáj kedvelt dísze pedig a cserépből kiágazó életfa volt. A regula szerint a tulipánnak és a rózsának mindenütt ott kellett lenni, a többi elem kiválasztása a háziasszony ízlését tükrözte.

Később a falakon megjelent a belső-ázsiai tulipán, szegfű, gránátalma páva és búzavirág, majd a madárfigurák és végül az emberábrázolás is, amely többnyire a menyasszonyra és a vőlegényre terjedt ki. A pingálás Kalocsa környékén folyamatos kölcsönhatásban állt a híres kalocsai hímzéssel, átvéve annak kiszínesedő világát. Hogy a két motívumvilág szinte teljesen azonos lett, azt elősegítette, hogy sokszor ugyanazok az asszonyok pingáltak, mint akik a hímzéseket készítették.

A pingált festékek színeinek elnevezései legalább olyan szépek, mint maguk a virágminták; pántlikapiros, császársárga, tüzessárga, duflapiros, bársonypiros, égszínkék, sütétkék, barátszínű vagy hunokzöld stb. A minták kiteljesedését a színek gazdagsága követte; végül 20-30 színt használtak a korábbi kettő-három helyett. Csak a falra festett rózsának is egytucatnyi változata ismert; rúzsabimbó, tetejes rúzsa, csillagos rúzsa, szíves rúzsa, koronás rúzsa, pülés rúzsa stb.

Egyre nagyobb számban jelentek meg a következő motívumok: lógós liliom, nefelejcs, cserösznyeszöm, cserösznyeág, akácvirág, gyöngyvirág, szivamagos, bajuszos, szarkaláb, lenvirág, csörgetővirág, szívaszöm, ujjas csillag, galamb, fecske, páva, fácán, gólya, bibic és kakas.

Az 1930-as évek után gyérülni kezdtek a lakóházak népi pingálásai, hiszen a „hagyományos” parasztházak már sablonra épültek és a lakásokat városiasan rendezték be.

Sajátosak a dél-dunántúli, a békési és a csanádi házak belsejének és a házak lábazatainak színes virágokkal való kipingálása. Szabolcs-Szatmárban tarka színezésű, virágos- madaras (kokas, galamb) ábrázolásokat találunk. Az ajaki parasztasszonyok pingált mintái tömör virágdíszek, és az „Isten hozott” feliratok körüldíszítése. A Szilágyságban szokás volt a tűzhely füstnek kitett részeinek kibabozása. A magyarság körében az Európára jellemző geometrikus világ nem tudott tért hódítani.

Hankó Ildikó