Poirot Kecskeméten

A detektívregény-írás egyik legfontosabb szabálya úgy szól, hogy az olvasónak együtt kell nyomoznia a főszereplővel, a zseniális bűnüldözővel, ezért a mű szerzője a cselekmény kibontása során egyetlen fontos információt sem hallgathat el a befogadó előtt.

A krimi királynőjeként tisztelt Agatha Christie 1926-ban megjelent Az Ackroyd-gyilkosság (más magyar fordításban: Poirot mester bravúrja) című könyve azonban nem tesz eleget e követelménynek, ezért többen normatörést említettek a kapcsán. A bíráló hangok azóta elhalkultak: a regény ma a detektívtörténetek kánonját megújító, nagy hatású alkotásként szerepel a szakirodalomban. Korabeli sikerét mutatja, hogy már 1928-ban színdarab készült belőle, Alibi címmel. Jelenleg a Mark Shanahan által írott, 2023-as színpadi változat szerepel a különféle teátrumok műsorán, így a Kecskeméti Nemzeti Színházén is.

A történet – amelyet a helyi orvos, James Sheppard ad elő a nézőknek – egy King’s Abbot nevű angol falucskában játszódik. Egy özvegyasszony – bizonyos Mrs. Ferrars – gyógyszer-túladagolás következtében váratlanul elhalálozik, és a település életének minden mozzanatára odafigyelő, helyi asszonyoknak feltűnik: csaknem egy évvel azt követően történt az eset, hogy a hölgy férje távozott az élők sorából!

Roger Ackroyd, az egyedül élő, módos üzletember vacsorára hívja a doktort, és utána megosztja vele a titkát: hónapokkal ezelőtt eljegyezték egymást Mrs. Ferrarsszal. Az asszony korábban rossz házasságban élt, végül megmérgezte az őt bántalmazó férjét. Csakhogy valaki tudomást szerzett róla, mit tett, és zsarolni kezdte. Az asszony a halála előtt éppen arra készült, hogy felfedje, ki fenyegeti és sarcolja őt…

Az üzletember ekkor levelet kap – az utolsót, amelyet Mrs. Ferrars postára adott, neki címezve –, ezért megszakítja a beszélgetést: megkéri a doktort, hagyja magára, mert egyedül szeretne megismerkedni menyasszonya küldeményének tartalmával.

Sheppard tehát hazatér, de kisvártatva sokkoló hívást kap: az Ackroyd-kúriából értesítik, hogy a ház urát meggyilkolták! A helyszínre siet, ahol a komornyik értetlenül fogadja: nem ő telefonált, és amennyire tudja, a gazdájának semmi baja. Ám amikor együttes erővel betörik a dolgozószoba belülről bezárt ajtaját, bebizonyosodik, hogy az ismeretlen hívó igazat mondott: az üzletember kihűlt teteme fogadja őket odabent. De ki ölte meg? És miért?

A rejtélyt csak az a kis termetű, furcsa ember oldhatja meg, aki nemrég költözött King’s Abbot-ba, hogy úritöktermesztéssel múlassa az idejét, és akit – gondosan ápolt bajusza miatt – Sheppard először fodrásznak néz. Az illető – talán mondanunk sem kell – nem más, mint Hercule Poirot. A visszavonult mesterdetektív úgy dönt, vállalja az ügyet, és a doktort kéri fel, hogy legyen a segítségére…

Az előadás az eredetileg 1989 és 2013 között vetített Poirot című angol tévéfilmsorozat főtémájával kezdődik, ami nemcsak jelzésértékű, de a rajongók számára bizonyára megnyugtató is, hiszen tudatja velük: az elkövetkező két és fél óra olyan lesz, mintha újabb részt látnának a szériából – épp csak nem képernyőn.

A Rákay Tamás által tervezett díszletek egy része ugyanúgy art deco stílusú, mint az ITV Studios produkciójához használtaké, és a színpadon látottakat kiegészítő – direkt a kecskeméti előadáshoz forgatott – videóanyagok szintén tévésorozatot idéznek.

És amíg e képsorok a színtéren kívüli történéseket mutatják be, alkalmazásuk mellett lehet érvet találni. Ám amikor a nézők előtt zajló eseményeket illusztrálják, használatuktól akár el is lehetett volna tekinteni. Hiszen tulajdonképpen mi indokolja, hogy amikor az egyik szereplő újságot tart a kezében – és fel is olvassa annak tartalmát –, a háttérben elhelyezett kivetítőn feltűnjön az adott oldalt bemutató bejátszás? Amikor „odakint” vihar tombol – és ezt a színpadon érzékelhető fény- és hanghatások egyértelművé teszik –, szintén redundanciának tűnik a villámok és esőcseppek kijelzőn való megjelenítése. A mozgóképes anyagok aránya tehát kissé túlzott, valamivel kevesebb több lett volna.

Ami pedig a színészi alakításokat illeti: a főszerepet megformáló Járai Máté Poirot-ja kevésbé méltóságteljes és ünnepélyes, a bűnüldözés áhítatától áthatott figura, mint a sorozat főszerepét alakító David Suchet-é. Ha viszont azt nézzük, hogy ez a Poirot olykor mennyire irritálja a környezetében tartózkodókat, maga mögé utasítja a brit színész által megjelenítettet.

A mesterdetektív asszisztensét, dr. Sheppardöt játszó Kovács Lehel visszafogott alakítást nyújt: kissé megfáradt, ám alapvetően segítőkész, joviális figuraként ábrázolja a doktort, ami bizonyos szituációkban nagyon is helyénvaló, másokban azonban kevésbé hatásos.

Nővére, akivel együtt lakik – a pletykára éhes, mindig jól tájékozott Caroline – túlságosan rövid ideig van színpadon ahhoz, hogy a néző alaposabban megismerhesse. Kár érte, mert izgalmas, vagány karakterről van szó – és Märcz Fruzsina a rendelkezésére álló rövid időben mindent meg is tesz azért, hogy megerősítse ezt a benyomást. A nézők jó része azonban vélhetőleg a szerettéért aggódó szobalányt, Ursulát találja majd a legrokonszenvesebbnek – Bori Réka alakításában csendes bájjal hódító alak lett belőle.

Amikor Poirot tudatja a gyanúsítottakkal, hogy immár tudja, ki a gyilkos – aki természetesen köztük van, a szobában –, a néző úgy érzi, egy számtalanszor látott, de sokadszorra is fontos, már-már rituális esemény szemtanúja lehet. És amikor a mesterdetektív közli, hogy most a tetteshez szól, majd a közönség felé fordul, és úgy folytatja, az igazán feszült, emlékezetes pillanat.

Vagyis: Az Ackroyd-gyilkosság Lóth Balázs rendezte, kecskeméti változata egy mára klasszikusnak számító krimi üzemzavartól mentesen működő feldolgozása. Mivel mind Christie, mind Poirot igazán népszerű nálunk, előadásai biztosan megtalálják a maguk közönségét.